Pauljucsák Péter: Halálod nulladik évfordulóját ünnepeljük
Pauljucsák Péter első kötetének versei egy másik világban játszódnak. Pontosabban több másikban. Egy korántsem veszélytelen expedícióra hívják az olvasót: a bőr alá, a szemek mögé, bányatavak, beltengerek és a tudat mélyére, lángoló városokba, sétáló erdőkbe, rémálmok körfolyosóira, miközben bárhonnan felbukkanhat egy szörny, egy vérszomjas égitest, egy anya, egy apa, vagy a megtestesült félelmeink. Múltbéli traumák és apokaliptikus víziók között, végtelen estéken és aranyló reggeleken át vezet az utunk. Hova is? Egy párhuzamos valóságba, ahol a test, a tudat, a természeti és az épített szokatlan módon van egymással összehuzalozva.
A baljósan sötét tónusú borítón, melyen Csizik Gergely Synthesia 1157 című munkája szerepel, az ember által már részint belakott, de többnyire még természetinek tűnő tájba helyezett monolitszerű tömb(ház) vonja magára először a tekintetet. A sci-fibe illő, krómfényű architektúra (táj)idegenségével látszólag az organikus és a mesterséges közti éles különbség obeliszkje (vagy sírköve?), de végső soron az előtte álló fenyőfa lesz az, ami igazán megragadja a figyelmet. A szokatlan, új viszonyítási felület által ugyancsak kiemelődik az adott környezetben egyébként egyáltalán nem idegen tereptárgy. Mint ahogy a kötet verseiben a legtöbb elem, úgy a fenyő is váratlan módon lesz része valami másnak, természetes közegétől eltérőnek, miközben nem történik vele egyéb, minthogy a helyén marad. Új hátterének köszönhetően képében az épített és a természetes összeér; nem válik le egészen a tájról. Egyfelől érzékelhetően megmarad fának a hegyoldalon, de tekinthető akár a torony falán ütött hasadéknak, vagy egy panel-barlang szájának is: bejáratnak Pauljucsák Péter álomszerűen groteszk, (poszt)apokaliptikusan urbánus és megvadult ökoszisztémájával atomjaiig kiszámíthatatlan költői világába.
A kötetcím elsősorban iróniát sejtet. A versek a hangnemek és stilisztikai jegyek ennél egy szélesebb spektrumát mutatják. A groteszk például önmagában vagy egészen az abszurdig, nem ritkán a horrorisztikusig fokozva szintén meghatározó minőség. Számos szöveg sajátja, de a szörny- és parazitaversek esetében a legmarkánsabb – vagyis a kötet azon szövegeiben, amelyekben rémalakok tűnnek fel, illetve azokban, amelyekben egy megszálló ágens – legyen az egy anya, vagy a megszemélyesített öregedés – próbálja átvenni az uralmat a lírai én teste és/vagy tudata felett kevesebb-több sikerrel.
A kötetet öt ciklus alkotja, ugyanakkor a versek formailag többnyire egységesek, nyelvileg ciklusonként hasonló arányban és módon változatosak, valamint a könyv egészében sok szöveg lép párbeszédbe egymással motivikus szinten is, így a tagolás inkább jelölhet tematikai sűrűsödéseket, mint teljesen különálló egységek határait. Az első két ciklus, az El kell jutni a fehér partokig és A víz, amit tengernek hazudtál elsősorban a test, a tudat és a természet hármasának végzetes egymásba fonódását, egymás általi meghatározottságát tematizáló verseket tartalmaz. A harmadik, Mégsem lehetséges, hogy álmodom című rész a város terét helyezi a fókuszba, ezáltal a mesterségest negyedikként bevonva az organikus hármasság viszonyrendszerébe. Ez a világ a negyedik, Egy párhuzamos valóságból című ciklusban már adott, sőt, mintha időközben legalább egyszer már vége is lett volna. Az előző szakasz inkább apokaliptikus hangoltságú jelenetei után – melyekben az ember, illetve természetes és épített környezetének pusztulását folyamatában követhetjük végig sorról sorra – itt már kifejezetten posztapokaliptikus állapotok uralkodnak el a szövegeken. Szörnyek, rémek és egyéb (vég)lények csapnak le a beszélőre vagy válnak maguk is beszélővé az egymásba forduló terekben (pl. „és pörögve zuhanni kezd a kanyonba, / egy vidámpark útvesztőjének padlójára csapódik”, Őrségváltás [51.]; „Felfelé mászok egy lépcsőn, / nem sejtve, hogy Escher tervezte”, Escheri képződmény [53.]) és a kicsavarodott nyelvben („Hét kiló alatt két hónapot fogytam”, Escheri képződmény [53.]). Ez a valóság immár egy perspektíva nélküli festményhez hasonlatos, szabályai jóformán kiismerhetetlenek, folyamatosan változnak, elbizonytalanítanak – magyarázat nincs: versről versre visszhangzik a nem sejtem, a nem hiszem és a nem tudom. A megkönnyebbült agyag című utolsó ciklus tematikusan leginkább apa- és anyaversek sorozataként ragadható meg, melyek rendre terhelt emberi kapcsolatokról, traumákról tudósítanak: domesztikált apokalipszis.
A legtöbb versben az erőteljes hangulatfestés keveredik a már-már tárgyilagos állapot- vagy folyamatleírásokkal. E kettő együttesen teremti meg azt a szorongató, sőt gyakran fenyegető és csak ritkán (akkor is iróniával) oldódó, álom-, vagy egyenesen lidércnyomás-szerű atmoszférát, ami az egész kötet sajátja. „Az ég elé északról szarvasok érkeznek, statikus TV-zajként sistergő patakból isznak. Aztán fölugrálnak egy benzinszagú teherautóra, és kitörik egymás nyakát. Néha máshogy alakul, de végül úgyis csak repedések maradnak” (37.) – olvashatjuk a Hiba a jelforrásban című vers egy depresszív természetfilm scriptjére hajazó sorait, melyben az élő natúra és a gép érintkezése, összemosódása révén történik meg organikus és mesterséges disztópikus egymásra találása. A versbeszélő hangja néhol már a kegyetlenségig szenvtelen, ahogyan a kötet címadó sorát is tartalmazó Rotorban is: „Leteszem a levest. Gyertyát gyújtok”, hogy aztán iróniába forduljon át: „Halálod nulladik évfordulóját ünnepeljük.” (47.)
Poétikai szempontból kiemelkedőbbek azok a szövegek, amelyek valamilyen felfokozott érzelmi-tudati állapotot tükröznek. Ezek gyakran a katatón vagy mániás ismétlés eszközét használják. Ilyen egymás után sorban az első ciklus három verse: a Vertigo, a Hipó és a Hályog; valamint a harmadikban olvasható A hús ideje is. A Paraszomnia című szöveg álomleírása asszociatív képek tudatfolyamaként hömpölyög. A vers merészebb képzettársításokban (pl. „építőmunkásokról, egy vödörnyi legóról, amit leukémiás gyerek tart a kezében”, „embriókról egy baljós tartályban, briósokról, / tartóstejről” [24–25.]) és az azonos- vagy hasonlóalakúságon alapuló nyelvi játékokban is bővelkedik, melyek az automatikus írásra jellemző szövegalkotó elemek. A jóslatok hangnemében írt szöveghelyek nyugtalanító ígéretei felerősítik a versvilág nyomasztó hangulatát, apokaliptikus beszédmódjait, legyen szó akár természetfeletti (pl. „örökké gyűlölni fogsz, és halálod után / visszatérsz, hogy közelről gyűlölhess”, Csapda [19.]), akár tudományos („[e]lőbb-utóbb szét kell robbanni a kémiai reakcióktól, / nem hiszem hogy van más kimenetel”, Szupernóva [60.]) színezetű jövendölésekről.
Erőteljes képiség, szenzualitás és hangulatteremtés jellemzi Pauljucsák költészetét. Versei az öt érzék valamelyikét vagy többjét is rendre működésbe léptetik, ezáltal fokozva a befogadói aktivitást, amely így a testre is kiterjed. A zeneiség (pl. „füledben az állatok hideg énekével”, Csapda [19.]; „kiválasztani a zenegépből az a dalt, / amitől mindenki feláll, / és arccal a fal felé fordul”, Roncsolás [56.]; „Tangóharmonikán játszott / kantáros nadrágban, / és olyan pornószínésznőkről énekelt, / akiket nem ismerhetett”, Jövendölés a lidércekről [58.]; „szirupos kamarakórus hömpölygött elő”, Optika [40.]; a teljes Noktürn, az Előhang várakozáshoz és a Hidegebb húrok című versek stb.) és a hanghatások (a teljesség igénye nélkül: roppanás, üvöltés, kaparászás, dübörgés, morajlás, süvítés, robbanás, sikítás, vinnyogás, szűkölés, sistergés, csikorgás, recsegő rádióhang, kántálás, rotor kattogása, nyikorgás, zúgás, ritmikus zörgés, búgás, krákogás, vagy épp a hallgatás stb.) leírásából egy intenzív, vészjósló ambient kottája olvasható ki. A megelevenített illatok, szagok nem kevésbé tömények, fullasztók: „a rothadás fanyar molyszaga” (A rothadás illata [18.]), „nagyapám borotválkozás utáni szeszének a szagáról, […] faforgácsillatról” (Paraszomnia [25.]), dohos gőz, égett műanyag- és húsillat, vér-, hígítószag stb. vegyül egymással.
A látást ingerlő fényjelenségek (pl. „A Nap / évmilliók pikkelyeit vedli le”, Égő karjaidból [26.]; „a fatörzsek közt fény ropog”, Mögötte, előtte [30.]; „a reggel aranyfüsttel befújt keretében”, Város aranyozott keretben [67.] stb.) mellett a színek érzékletes és egyedi használata (pl. a Hipó című versben a fehér a felejtés, a megsemmisítés és a megsemmisülés általi megtisztulás színe; az Optikában a rózsaszín diszperziós falfestékből és a meztelencsigák kocsonyás-feketéjéből együttesen keveredik ki a szó szerint is megelevenedő város palettája; a Hidegebb húrokban a vízpart „vaskék ködje” teremt sejtelmes-borzongató közeget; valamint még a sötétség árnyalatai is változatos módokon ábrázolódnak a kötetben stb.) felerősíti a versek vizualitását. Az érzékek sorában a tapintás, érintés rendre a brutalitáshoz kötődik: „[k]ényszerítő, önző ölelés” (Mellkasodon át [16.]); „Olyan ölelés / tégláit pakolja a bőrödre, / amely szögesdrótban / fog végződni” (Érckirály [31.]); „elaludni / a test ragacsos / légycsapdájában“ (Hőtan [14.]); „a csont reszelős tapintása” (Bűntett [46.]). Ez a brutalitás helyenként egészen a test externális és internális roncsolódásáig fokozódik, pl. „[e]gy fekete kalapács üti a tarkót” (Temetőkert [23.]); „átreszelte a gyomrot” (Érckirály [31.]); „és üssünk léket rajta, / ahogy koponyákon szokás” (Celofánfény [59.]).
A test tehát kitüntetett szerepet kap a kötetben: előbb-utóbb minden folyamat testivé, szomatikussá válik. Egy konkrét testrész, a fej, illetve a halánték (mögötti rész) ezen belül is kiemelt jelentőségű; térré tágul, melyben a tudat (és a tudatalatti) víztömegként kavarog többek között az Előlépni egy fejből és az Ismeretlen halfajok című versekben. A Hályogban a személyiségváltozás tere: míg az anya alakja egyre beljebb húzódik saját fejébe („szemei mögé”), tudatából mindinkább kizárva a felismerhető valóságot, addig a versbeszélő éppenhogy „kiköltözteti” halántéka mögül a benne élő „szótlan gyermeket”, azaz felégeti a személyiségét korábban meghatározó adottságokat, jegyeket. A személyiség elveszettségének, a(z ön)tudat töredezettségének a fej deformációja és az arc felismerhetetlensége, eltűnése a visszatérő szimbólumai a szövegekben: „[e]zen a sziklán álltunk, / amikor az arcod a hullámok közé esett” (Permet [26.]); „egy kubista arc üregei / füstölnek fölényesen” (Bűntett [46.]); „addig vizsgálom / arcom roncsolt architektúráját, / míg rám nem omlik az üresség csarnoka” (Architektúra [68.]). Helyenként a teljes elszemélytelenedésig torzulnak az arcok, akárcsak az Optika tömegleírásában: „ahogy néztem / a műanyag mosolyokat, meztelencsigák / kezdtek kimászni a fejekből” (40.). A szemek hiánya a teljes elembertelenedést jelzi, ahogy a Kampók („és újra arcodhoz érhessek, / amikor felém fordítod / fekete üregeidet”) és Az aknák őrzője („néz elhagyatott aknáival”) groteszk alakjainál, non-humán, szörnyszerű szereplőinél. Más versekben a fej vagy arc (erőszakos) megváltoztatása egyet jelent a tudat teljes szétroncsolódásával – a halállal: „A megkönnyebbült agyag alatti arcodra / bogarak járnak pihenni, / egy makulátlan nyár hideg szeplői” (Torlódás [64.]); „[a]pám vonatot választva / roncsolta szét a koponyát” (Exorció [71.]).
A test(részek) állapota nemcsak az elme zavarát, a személyiség felbomlását tükrözi, de ezen felül a természet erőinek is ki van szolgáltatva. A négy természeti elemnek többnyire hagyományos szimbolikája bontakozik ki a kötet verseiben. A víz – ahogyan arra részben már több példával is utaltam – elsődlegesen a tudat és a tudattalan, az álom közege (vö. tudatfolyam). Az álomversek visszatérő témája az öregedés, a lassú elmúlás rettegést keltő közeledése. A romló test leírása, a rá utaló jelek felsorakoztatása az álomlogikával keveredve kifejezően mutatja be e félelem természetét. A betegség és az öregkor attribútumainak (pl. tolószék, hulló fogak, bűz, fogyás, szájpenész, a másik – jelen esetben az apa haldoklása stb.) felmutatása emlékeztetnek rá: a veszély ezúttal nem kívülről fenyeget.
A Nap, a fény és a tűz az erő és az erőszak ágense, anyaga (pl. Égő karjaidból), máskor éppen tárgya (pl. Permet), de valamelyik oldalról szinte mindig a pusztításhoz vagy a halálhoz köthető (vö. a címadó vers gyertyagyújtása). A levegő szélként közvetítőszerepet kap: „kántál, üvölt […], / tébolyult müezzin” (43.); égett műanyag- és húsillatot hoz (Belső járatok) vagy vérszagot (Vertigo); és a Naptól elér még a szívkoszorúkig is (Érckirály). Belélegezni azonban veszélyt jelent; ebben a dermesztő világban a lélegzetet venni nem, csak visszafojtani szokás (pl. Elfelejtett trópus, Tűzpont, Őrségváltás, Kampók stb.). A föld gyakran megnyílik, és mint a versek felszíne, majdnem a legmélyéig átjárhatóvá válik: a színek kihantolódnak (Temetőkert), halottak álmai tolulnak vissza belőle (Torlódás); alatta, az alagsori szobákban jön el a hús rémítő ideje (A hús ideje), de van, hogy a térkép ígérete helyett csak agyagot és szenet rejt, mint az önmegismerés zsákutcába futó alagútja (Architektúra). Végül a márványkő, a halál motívuma magába nyeli mindazt, ami elmondhatatlan, nem hagy választ – saját magára sem (A ködös folyónak). Az elfogyasztás, bekebelezés és beolvasztás körfűrészként pörgő, állandó körforgása jellemzi test és természet kapcsolatát a kötetben.
A természeti mellett az épített környezet, a tárgyi világ is ellenséges színben tűnik fel. Pauljucsák városában a szekrényből feketelyuk nyílik (Őrségváltás), a lépcsőket Escher tervezi (Escheri képződmény) és „egy krematórium / méltóságteljes derűjével / dúdolnak” (56.) a háztömbök (Roncsolás). Egy helyen ezt írja horrorpoliszáról: „[s]okkoló, beteges és izgatott a belváros, / mint egy többórás műtét a nyílt seb fölött” (41.), de költészetében ugyanezekkel a szavakkal lehetne jellemezni a természetet vagy akár a testet is. És a város mint antropogén biom ugyanúgy felemészti, bekebelezi és újrahasznosítja lakóit, mint a bioszféra többi része; számos versben animalizálódik az épített tér, más szöveghelyeken éppen a humán szervezet ruházódik fel gépi tulajdonságokkal (pl. „ahogy a légzés leálló rotorként kattog”, Rotor [47.]; „Átfutnak rajtam, / hajszálerek a nyálkás anyagot / pumpáló központi motorig”, Hiba a jelforrásban [37.]), vagy éppen a táj válik zoo-, esetleg egyenesen antropomorffá (pl. „jégtáblák roppanó háta”, Tónus [9.]; „nézzük, ahogy a horizont kése a Napba vág”, Permet [26.]; „a kert mocskos fogai”, Mögötte, előtte [30.]; „[n]ézni, ahogy a ködben fák masíroznak”, Mozgó részek [69.]).
Az emberi testben erdők, tengerek férnek el, a megszólaló egy dzsungelben lakik, de a dzsungellakó állatok már benne tömörülnek ponttá; a Nap egyszer kegyetlenül megkínoz, másszor apró gombolyagként kerül az ágyra; a városok vadállatként éheznek az emberhúsra, de a terek is megrághatók. „Lezárhatatlan bolyongásra hív ez a líra az épített és a természet által adott terek egyformán uralhatatlan környékeire […]” – állapítja meg Áfra János, a könyv szerkesztője a fülszövegben; és csakugyan: a verseket olvasva sosem lehetünk benne biztosak, hogy éppen hol járunk – vég nélküli alagútban, egy Matisse-festményben, egy infernális panelparkban, az apokalipszis kellős közepén, vagy a világégés után két hónappal, esetleg már a temetőben vagy a túlvilágon, egy párhuzamos valóságban, valakinek a fejében, a múltban a jövőben, a manapságban, álom és ébrenlét határán? A hol mellett a mikor kérdése legalább ennyire összetett, az idő sem hagyja nyugodni az érzékeket: „Ha a tekintet rátapad, / ismeretlen mértékegységekig / darabolódik az idő” (Elfelejtett trópus [28.]); „Folyton hajnal van” (Panel [38.]); „Harminc éve ülök gyerekszobám velúrkanapéján” (Szupernóva [60.]); „Az idő zakatoló, / forró fémmé gyorsul, / pillantás alatt ágak feketülnek” (Hidegebb húrok [65.]); és hosszasan lehetne még sorolni öntörvényűsége példáit.
Természet, város, test, tudat totális egymásba íródásának lehetünk tanúi Pauljucsák Péter első kötetét olvasva. Verseiben egy olyan szövevényes hálózat sejlik fel, amely nem ereszt se embert, se állatot, se égitestet, se gépet, se álmot, se gondolatot. Összefonja, sőt egyre közelebb húzza őket egymáshoz, hogy végül teljesen összemontírozódjanak – akárcsak egy hosszúra nyúlt, vészterhes REM-fázisban. Ami egyre jobban emlékeztet egy nem is annyira másik világra. Már csak az a kérdés, mi jön az ébredés után.
Pauljucsák Péter: Halálod nulladik évfordulóját ünnepeljük, Parnasszus Könyvek, Budapest, 2024, 80 l.
Hozzászólások