Kustos Júliával legújabb könyvéről Moklovsky Réka beszélget
Moklovsky Réka: Az első kötetedhez képest milyen volt a másodikon dolgozni? Van olyan dolog az írást, a szerkesztést, a könyvkiadás folyamatait, vagy éppen egy könyv utóéletét illetően, amiről korábban nem tudtál, de most már igen?
Kustos Júlia: Úgy futottam neki a második kötetnek, hogy olyan élmény lesz, mint az első. Aztán menet közben, ahogy elérkeztek a szokásos állomások, a kéziratleadás, a második kéziratleadás, a közös szerkesztés, a tördelés, semmi nem ért már meglepetésként, és be is pánikoltam, hogy vajon kiégtem-e, vagy miért nem vált ki belőlem olyan érzéseket, mint először. Aztán rájöttem, hogy pontosan azért, mert tudom, hogy mi a folyamat. Tudom, hogy miken kell túltenni magam, és tudom azt is, hogy a szerkesztőmmel milyen a közös munka. Lehet, hogy pont az újdonság élményéért kértem fel külsős szerkesztőt is, Szenderák Bence mellé Pinczési Botondot. Botival pár SZIFONline-on megjelent szövegemen együtt dolgoztunk, és annyira jó, annyira váratlan meglátásai voltak, hogy szerettem volna ebben a szerkesztési folyamatban is kihívás elé állítani magamat, és egy másik perspektívát is kapni.
M. R.: A kötet megírása idején a Visegrádi Alap Irodalmi Rezidenciaprogram résztvevőjeként Pozsonyban tartózkodtál. Ez milyen élmény volt számodra, hogyan hatott az alkotófolyamatodra, a Tehetetlen bálványok világára?
K. J.: A pozsonyi tartózkodásom három hónapot tett ki, ez egy őszi időszak volt. Akkoriban nagyon nem voltam jól. Az biztos, hogy sok kétely ott fogalmazódott meg bennem, sokat írtam és olvastam is, de ami hangsúlyosabban velem maradt, azok a kérdéseim. Milyen irodalmat szeretnék csinálni? Milyen irodalmat szeretek befogadni? Milyen életet szeretnék élni úgy nagy általánosságban? Vagy, hogy annak tükrében, amit a Hullámtörő kitűzött és elért, én hogyan pozicionálom magamat? Az első kötetről az volt a legmarkánsabb visszhang, hogy ez egy rejtőzködő, szofisztikált líra, hogy a lírai én a versek mögé bújik, és számomra ezek az értelmezések többet mondtak el magamról, mint a kötetről. Tényleg szerettem volna elbújni a verseim mögé. A Pozsonyban eltöltött idő alatt rájöttem, hogy szeretnék más irányba elmozdulni. Erre nagyon jó volt az ottani egyedüllét.
M. R.: Említetted, hogy sokat olvastál ebben az időszakban. Melyek voltak a meghatározó olvasmányélményeid? Volt olyan költői hagyomány, amelyhez szerettél volna csatlakozni, olyan költői világ, amely inspirált?
K. J.: Tove Ditlevsen trilógiája mély nyomot hagyott rajtam. Pozsonyban ott volt velem a Rémtörténetek, az Emlékiratok könyve és a Jerikó épül. Az üvegburát és az Arielt is akkor olvastam el, és csapongva ugyan, de sokat olvasgattam Sylvia Plath naplóját is. Ami viszont az olvasmányélményeimnél is fontosabb volt, az a tünetértékű Lana Del Rey-megszállottságom. Hiszek benne, hogy a dalszövegei legalább annyira fontosak voltak, mint bármelyik kötet, ami valaha a kezembe került.
M. R.: Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, milyen gyönyörű mindkét köteted borítója. A Hullámtörőn a Wilton-diptichon külső oldala látható, a Tehetetlen bálványokon pedig Frederick Sandys Love’s Shadow című festménye szerepel. Mesélnél a kötet tervezésének folyamatáról? Miért éppen erre a képre esett a választásotok, szerinted mit közvetít, mit fejez ki?
K. J.: Váraljai Viktória az, aki mind a kettőt megálmodta. Elég sok inspirációt küldtem megint a kiadónak, és ahogyan az előzőnél is, ez a festmény is benne volt a pakliban. Volt egyetem alatt egy a viktoriánus irodalomról és a preraffaelita festészetről szóló kurzusom, a Sandys-festménnyel ott találkoztam. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit kéne csinálni ezekkel a szövegekkel, mi az a formátum, amibe be kéne csomagolni. Voltak olyan terveim, hogy a tördeléssel játszom, vagy cikluscímek helyett ábrákat használok, aztán szerencsére kicsit visszafogott Bence, hogy erre egyrészt időnk sincsen, másrészt szerinte nem annyira megalapozott, és teljesen igaza volt. Örülök, hogy a borítótervezéskor erre esett a választás, mert valahol felkészíti az olvasót arra, hogy nem szép versek vannak a könyvben. Vagy ha szépek is, nem hagyományos értelemben véve azok. Sok a frusztráció, az elfojtás, az agresszió, az önmagából kifordulás. Nekem főként ezt jelképezi ez a festmény. Egy gyönyörű, angyalian szép nőalak, aki ülhetne valamilyen nyugalmat, békét sugárzó pózban, csodálhatná a virágcsokrot, mosolyoghatna a festőre, de ehelyett ő fellázad, és amennyit vizuálisan közvetíteni lehet abból, hogy legszívesebben ordítana, azt a kép pontosan közvetíti is.
M. R.: Ha már szóba hoztad a ciklusokat, beszéljünk arról, hogy a korábbi kötetedtől eltérően ezúttal egy nyitó verset követően öt ciklusba rendezted a szövegeket. A középen elhelyezett RÓZSAKERT tördelése, az elsötétített sorokkal, rendkívül izgalmas versképet mutat. Miért döntöttél a ciklusokba rendezés mellett, és mit jelent ez a kötet struktúrájára nézve?
K. J.: Távol áll tőlem a ciklusokban való gondolkodás, nem is így írtam a szövegeket. Viszont éreztem, hogy vannak szöveghelyek, szöveghalmazok, amelyek szervesen összetartoznak, vagy azért, mert nagyjából ugyanakkor keletkeztek, vagy azért, mert hasonló szerkesztési elvekkel vagy narratív megoldásokkal dolgoztam bennük, de mindezek közül kilógott a RÓZSAKERT. Mindent össze tudtam szervezni valamivel, vagy egy emlék nyomán, vagy formailag, de a RÓZSAKERTet nem, ez nagyon kiugrik minden olyasmiből, amit csinálok. Ez egy nagyon töredezett képvers, egy önkereső szöveg, amelyben szinte tizenöt karaktert ha változtattam a keletkezése óta. Tudtam, hogy kilóg, viszont ezzel együtt ez a szöveg volt az az esernyő, amely alá minden más rendeződött. Ez egyébként a kötet legkorábbi verse, pár hónappal azután írtam, hogy megjelent az első kötetem, és ezután kezdett el minden más kibontakozni. Noha tudtam, hogy ez nem olyan, mint amit a kortárs líra csinál, vagy nem olyan, mint amit én csinálok, azt is tudtam, hogy bent kell maradnia, és különleges helyet kell kapnia, ami egy kötetnek az eleje, a közepe vagy a vége, de kérdéssel vagy kijelentéssel akartam indítani, és ugyanígy akartam zárni. A RÓZSAKERT egyik sem. Ez olyan szöveg, amelynek meg kellett adni a súlypontját, amihez lendületet kell venni, és meg kell érkezni bele, de nem hagyhatjuk az egésznek a végére, mert akkor egyfajta csattanóként érvényesülne, ezt pedig nem szerettem volna.
M. R.: Beck Zoltán fülszövege szerint az egyedüllét önmagunkkal való összezártság. Mit jelent ez számodra alkotó emberként?
K. J.: Nem gondolkodtam ezen egészen a fülszövegig. Abban a hitben kértem fel Zolit, hogy a kötetnek olyan rétegét fogja megfogni, amit én nem tudok, amire nem is gondolok, hogy kiolvasható belőle. Ahogyan az első kötetemről írt kritikája is meglepett, sejtettem, hogy most sem tudom előre kiszámítani, merre indul el. Az önmagunkkal való összezártság nem csak alkotói szempontból lett a mottóm mostanában, hanem a magánéletemben is. Szerintem akkor tud az alkotó, vagy bárki más közel lépni a céljaihoz, hogyha megtanul önmagával együttműködni, akkor is, hogyha nincsen semmi dolga. Nagyon nehéz önmagunkkal összezártan csak ülni, és nem csinálni semmit. Nem gondolkodni, nem tervezni, nem kielemezni, nem értékelni azt, amit csináltunk, ami történt, hanem csak magunkra nézni, és megérkezni a jelen pillanatba. Nem volt célom spirituális könyvet írni, vagy olyat, ami segíti az embereket abban, hogy közelebb mehessenek magukhoz, viszont a fülszövegből nekem az az ajánlás világlik ki, hogy Zolinak a Bálványok… ezt jelenti. Az egyedüllét és az egyedül lét két nagyon fontos és alulértékelt aspektusa az életnek.
M. R.: Választott mottóid a csend megtörése, a megszólalás és a mondottak másokhoz való elérése, a meghallgattatás köré szerveződnek. Mondhatjuk, hogy a feltárulkozás, önmagunk gyengeségekkel és ellentmondásokkal együtt történő felvállalása és az ezt kifejező nyelv megtalálása a kötet tétje?
K. J.: Nem szerettem volna azt, hogy ez a könyv valamiről szóljon. Ahogyan a Hullámtörőnél se szerettem volna. Nagyon bízom a folyamatokban. Hogyha én mint alkotó nekiállnék gondolkodni arról, hogy mit szeretnék létrehozni nagyban, egy köteten átívelően, és nem egy-egy szöveg szintjén, az megbénítana, azt mondaná akkor az agyam, hogy jó, keressünk valamit, amit tükrözni tudunk. Menj oda a könyvespolcodhoz, nézz meg egy filmet, találj egy természettudományi modellt, és azt próbáld meg leképezni ebben a könyvben, hiszen ha ez a célod, akkor itt vannak a vonalvezetőid hozzá. Ezzel egészen sokat szenvedtem, amikor prózát akartam írni, mert okosan akartam csinálni, fejből, és ez persze fontos. Kell, hogy az ember saját maga legszigorúbb szerkesztője legyen. Viszont kötetszinteken ezt nem tudom megvalósítani, és nem is szeretném.
M. R.: Jusztícia, Lilit és Júlia a kötet verseinek kiemelt nőalakjai. Hogyan alakult ki, hogy éppen őket idézed meg, nekik adsz hangot?
K. J.: Elsősorban olyan alakok érdekeltek, akikre fekete-fehéren lehet tekinteni. Júlia, a szerelmes, mint William Shakespeare Júliája, vagy mint Szendrey Júlia, Petőfi Sándor felesége, a vágy tárgya, a szerelmes versek címzettje. Lilit, az ősgonosz, és Jusztícia, akiről tudjuk, hogy páratlanul jó ítélőképessége van, pártatlan, érzelemmentes, és minden bizonnyal nagyon sok önkontrollra lehet szüksége ahhoz, hogy ezt fenn tudja tartani. Alapvetően engem ezek a témák egyáltalán nem érdekelnek a versekben, nem látok bennük kihívást. Ezek szaturált képek. Vagy nagyon édes, vagy nagyon csípős. Az foglalkoztatott, hogy mi lenne, hogyha mögé néznénk annak, amit a leghangosabban állít magáról valaki, vagy amit a leghangosabban állítanak róla. Merthogy ezeknek az állításoknak tapasztalatom szerint az eredője az tulajdon ellentétjében is kereshető. Ez volt az, ami összefogta a három alakot, annak a megnézése, hogy ami róluk kívülről jól körvonalazható és elmondható, annak mennyi alapja lehet, és hogy az eredőt magát hogyan lehet narratívákba szedve felépíteni.
M. R.: Az Egy bálvány tehetetlensége című versben az első útitárs a hallgatás, a második az indulás miértje, a harmadik a sóvárgás. Téged is ezek kísérnek az utadon? Mit jelentenek számodra ezek a fogalmak, hogyan hatnak a költészetedre?
K. J.: Ha az irodalomtudományi és szépirodalmi működésemet nézzük, akkor abszolút igaz, hogy ilyen sorrendre volt nekem is szükségem. Először elhallgatni, magam mögött hagyni az olvasatomat, a véleményemet. Szükségem volt arra, hogy letegyem a kritikusi feladatot, ezt a részét az identitásomnak, és csendben maradjak, megengedjem magamnak, hogy ítéletek és vélemények nélkül el tudjak olvasni valamit, és hagyhassam, hogy hasson rám valahogyan, amit nem kell utána sehogyan sem megérvelnem. Utána következett az indulás miértje, ami azt is jelenti, hogy átkereteztem magamban, hogy honnan indultam, hol tartok, hova szeretnék jutni, egyáltalán szeretnék-e menni. Soha nem volt kérdés számomra, hogy szeretnék írni, de amikor a második kötetet összeraktam, azért felmerült bennem, hogy levetkőzve azt, hogy mennyi mindennek akarok megfelelni, és mennyi minden szeretnék lenni az életemben, valóban szeretnék-e író lenni. Nagyon örülök annak, hogy ez a kérdés felmerült, mert tudom, hogy ez most már nem egy automatizmus, ami lök tovább az úton, amit egyszer kitaláltam magamnak, hanem tényleg ezt szeretném csinálni. Olyan ez, mint a fagyispult előtt állva végre elgondolkodni, hogy amúgy szeretem-e a puncsot. Mindig azt kérem, de szeretem egyáltalán? Elkezdtem más ízeket is megkóstolgatni, mert úgy döntöttem, hogy más dolgoknak is teret kell adjak, esélyt annak, hogy más is lehessek, ne csak az a nő, aki olvas és ír, és az irodalmi eseményeken készült fotókon mosolyog. Nagyon örülök a kérdőjeleimnek, mert most már tényleg őszinte vállalás az, amit csinálok. Ami a sóvárgást illeti, szerintem ez az erő az, ami mindenkit továbbvisz az úton. Elégedettnek lenni iszonyatosan jó érzés, de nem szabad immunisnak lenni arra, hogy valami nagyobb vagy más felé induljunk. Az agónia, a minden mindegy érzése, az a gondolat, hogy inkább nem vágyom semmire, mert ha nem kapom meg, akkor legalább nem fáj, sokáig kísértek. Ezeknek az érzéseknek az elengedése benne van ebben az utolsó szakaszban, és ez jófajta elengedés. Tulajdonképpen annak tettem pontot a végére, hogy eddig hogyan írtam, mik voltak azok a dolgok, amikről írni mertem, és ez lehetőséget adott arra is, hogy ezután merjek mást és máshogyan is írni. Például ki merjem adni a kötet utolsó versét, aminek azért nem kell annyira a mélyére nézni, hogy lássuk, az irodalmi élet dinamikáit és a benne való érvényesülés kérdését piszkálom meg vele.
Hozzászólások