Gyerekkor
Tábor Ádámnak
Aki elsőként nézett oda, nem tudta, ahova néz, az erőszak helye, s aki ezt írja, tudja azt is, mára megszűnt épület, intézmény lenni, s vele megszűnt, aki nézte a majdan megszűntet, s aki ezt írja, hogy emlékezhet a megszűntet néző megszűntre, önmaga változatára, hova szűnt meg a figyelő, csodálkozó szem tulajdonosa, hogyan adható egy emlékezéshez hozzá, az a biztonságon kívüliség a jelen pillanat biztonságához, mi köti össze a kettőt, az ént és az ént, melyik az énebb, melyik a másikért felelősebb? Ki felel a történtekért, én, aki ezt (őt) írom, ő, akit írnak, felel értem?
Egy ház (szanatórium) erdejében
In memoriam Mirk Terézia
Ahogy akkoriban hívtam a dolgokat, mennyire egyezik azzal, ahogyan ma hívom? Melyik hívás a valós? Megszólította, aki ma nincs, nem egészen úgy van, mint akkoriban, a dolgok megszólításakor volt, és a ma megszólított, azóta változatlan dolgok mennyiben veszítettek megszólításuk, megszólíthatóságuk súlyából? Ki szólított meg, hívott valóságosabban? Egy ház (szanatórium) erdejében talált, kiterjedésében csekély vízgyűjtőmedence-szerű tárgyban felfedezett ebihal felett elfordított arc, és a ma az állatok felé fordított arc között mi a hasonlóság, a szem és az állatok figyelmessége, mint természetes közeg, önazonos birtoklás?
A San Michele-sziget gyereksírjai
„ki tudja, miért, miért nem?”
Kosztolányi Dezső
A sziget, mint egy mítosz, a tengerbe dobott kő meséje: víz nem fogadta be, víz kivetette, s ő szomorúságában megduzzadt, növényeket, a növények közt sírokat növesztett, hogy mert a tenger elutasította, küldje állandó üzeneteit az ég felé, és az ég adja meg a napfényt, maradhasson bizonyíték, hogy befogadhatatlanságában: él. Ez a mítosz megmagyarázná, mi ez a feldúlt rendetlenség, a sírok közötti zsúfoltság, egy férfi beteszi a lábát közé, és nem tudja, hova lépjen, hova léphet, ne egy sírt sértsen fel, sértsen meg. Sok a kép itt, ahol képnek nem volna szabad lennie. „Bambino” – olvasom, ez a látvány nem az én szememnek való, az én szemem nem fogadhatja be ezt a látványt, kitettem a szemem, meggyalázta a látványt a nézésem, a nézésem gyalázta meg a látvány, és a nézést eltörli a mozgás, a haladás boldogsága, a szemem mögött hagyott gyereksírok távolodásában a következő lépést fogadó új állomás: fa zöldje, lombja és sirálya.
Brodszkij és Sztravinszkij sírja
Két sírt keresünk, és szégyen, hogy összesen két sírt keresünk, minden sír megérdemelné a keresést, sajnálatosan, bűnbánóan az ember nem ismerhet mindenkit, nem keresheti fel az összes eltemetett embert egy temetőben. Brodszkij és Sztravinszkij sírja a kutakodás tárgya, s ez az elhúzódó kutakodás ad egy örökbecsű fényt örökre szóló tényként, azt a tévképzetet ajándékba, hogy a sírok és fák közt eltévedt két élő embert keressük, merre bújtak el, merre tévedtek el? Eltévedtek ebben a temetőben, és mi soha nem találjuk meg őket? Eltévedtek mindketten, és az elvesztésük, az eltévedésük óta a keresésükre fordított időben, hajszában annyi idő telt el, nem tehetünk semmit voltaképpen, két sírt találhatunk, két sír a bizonyosság, hogy éltek, eltévedtek, mi késtünk el, voltunk lassúak, adjunk hálát, hogy a két sír előkerült?
San Michele-sziget
In memoriam Kuti Vilmos
A személyiségből egy részlet, a személyiség emlékezettel vegyes oldalából egy önállósodott, szorongás, kétségbeesés által körbekerített leágazás? Személyiségünk ki van vetve a világba apró szigetek formájában, s egész életünk azok keresésével telik, egy-egy elveszett személyiségdarab kioltja a bennünk élő szorongást és kétségbeesést? Ráismerünk ezekben a képződményekben önmagunkra, az önmagunkban úszó szigetekre? Kiolvassuk belőlük önmagunk részeit, részleteit? A világban szétszórtan, soha egyben? Teljes megosztottságban, szigetenként oszlásban?
Arnold Böcklin: A holtak szigete
Ha a kulturálisan megfejtett világból elveszne a kulturális kód, a kultúra mint nyersanyag, hogyan tájékozódnék, értelmeznék, nem találnám-e magam kiszolgáltatottan egy üres térben, lerövidülne-e az emlékezettel bejárható tér, pontosulna, mint, s nincs mint, kívül kerültem a metaforák tartományán, a festmények helyén elterülő fehér folt tartománya közrezárta ország az enyém, a színek, az ábrák, a mitológiák száműzetésében, a „kép” elvesztésében, mi ábrázol mit, ki jelenít meg kit, keresem ehhez a temetőhöz a képeim, a hasonlataim, sír, homok, kő válaszol, a sirályok repülése a sziget felett, ez a temető egy temető, a legszörnyűbb ez, hogy egy temető a temetőjellegével, a temetőségével megfelelt.
Barátság
„Hogy elveszítve, semmisülve
Örökre a paradicsom…”
Vajda János: Gyermekkorom tájéka
A barátság köldökzsinórja nem a világegyetem távoli pontjához vezet, a barátság köldökzsinórja a két félben megszületett, az évtizedek alatt kopást szenvedett, sérülésnek kitett mikroméretű világegyetemek közti összeköttetés, s amikor az egyik fél a legvétlenebb pillanatban elhagy vagy meghal, az egyik világegyetem rántja magával a másikat, egymásba pusztul bele a kettő, egymásban semmisül meg az egy.
(Megjelent az Alföld 2025/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin munkája.)
Hozzászólások