Michael Haas: Gustav Mahler, Julius Korngold and the Neue Freie Presse
Michael Haas Gustav Mahler, Julius Korngold and the Neue Freie Presse című kötete első pillantásra feszesen szerkesztett, elegáns Routledge-kiadásnak tűnik, valójában azonban ennél jóval többet vállal: a bécsi modernitás egyik legnagyobb kulturális-történeti vakfoltját igyekszik kitölteni. A kötet – amely jellegét tekintve nem monografikus életrajz, hanem gondosan válogatott, angolul először hozzáférhető szövegkiadás – arra a kérdésre keresi a választ, hogyan jött létre az a kritikai és kulturális konstelláció, amelyből később a Mahler-recepció máig tartó öröksége kinőtt. Haas nem hétköznapi módon ír Mahlerről: kerül mindenféle késői mítoszképzést, és nem rekonstruálja sem az életpályát, sem a művek belső logikáját. Ehelyett azt a nyelvet, azt az ideológiai és esztétikai mezőt tárja fel, amely meghatározta, hogyan lehetett – és hogyan nem lehetett – Mahlerről beszélni a századforduló Bécsében.
Julius Korngold (1860–1945) a századforduló Bécsének egyik legtekintélyesebb, Mahlerrel egyidős zenekritikusa volt, a későbbi világhírű komponista, Erich Wolfgang Korngold apja. Eduard Hanslick halálát követően (1904) a Neue Freie Presse vezető zenei publicistájának számított, akinek írásai döntően alakították a bécsi közízlést és Mahler nyilvános megítélését. Kritikusi habitusa és művészetfelfogása évtizedekig kijelölte a zenei értékelés normáit.
A könyv sajátos műfaji kettőssége első pillantásra szokatlan: a főszöveget egy nagy lélegzetű, kulturális és sajtótörténeti keretbe helyezett bevezető indítja, majd hosszú fejezetekben következnek Julius Korngold válogatott írásai, kritikái, alkalmi szövegei. Haas valójában szerkeszt és értelmez egyszerre: a kötet gerincét alkotó Korngold-szövegek mellé mindig odateszi azt az optikát, amelyen keresztül ezek a dokumentumok ma újraolvashatók. Ez a koncepció éppen attól izgalmas, hogy nem kommentár nélküli forrásközlés és nem is egyetlen narratívába rendezett monográfia, hanem a kettő határán mozgó hibrid forma. A könyv így egyszerre szolgál zenetörténeti adattárként, kritikatörténeti korpuszként és kultúratudományi esettanulmányként.
A nyitó bevezető különösen erős: Haas megmutatja, hogy a Neue Freie Presse nem egyszerűen orgánum volt, hanem Bécs kulturális önértelmezésének leghatásosabb médiuma. A lap – Herzl, Schnitzler, Zifferer, Korngold és mások révén – a városi polgárság szimbolikus tereként működött, ahol a zenei és színházi élet esztétikai ügyei valójában társadalmi és identitáspolitikai kérdésekké transzformálódtak. Mahler ebben a térben soha nem pusztán karmester vagy zeneszerző volt, hanem konfliktusokat sűrítő figura: zsidó származású, birodalmi karrierű, avantgárd törekvéseket képviselő outsider, aki egyszerre testesítette meg a monarchia modernizációs vágyait és idegengyűlölettel átitatott félelmeit. Haas ebben a kontextusban helyezi el Korngold írásait, és így válik világossá, mennyire félreérthetetlenül tükröznek ezek a szövegek egy egész kulturális mezőt.
Korngold kritikusi teljesítménye a könyvben kirajzolódó formájában sokkal árnyaltabb, mint ahogy azt a Mahler-irodalom gyakran láttatja. A Neue Freie Presse meghatározó alakja nem csupán Mahler híveként vagy ellenlábasaként jelenik meg, hanem olyan kritikai autoritásként, aki a hagyomány és a modernitás határán próbálta kijelölni a zenei értékek helyét. A kötet első nagy fejezete Mahler szimfóniáival és dalciklusaival kapcsolatos reflexióit adja közre. Haas itt is megmutatja, hogy a kritikai nyelv maga történeti konstrukció: Korngold a klasszikus-romantikus normák fogalmi keretéből próbál megérteni egy zeneszerzőt, aki ezeket a kereteket radikálisan tágította. Ez a feszültség teszi a kritikákat ma is elevenné. Nem arról van szó, hogy Korngold „tévedett” vagy „maradi” lett volna – sokkal inkább arról, hogy Mahler zenéjének nyelve túllépett azon a kulturális horizonton, amelyet a bécsi kritikai hagyomány kínált. A korai recepció így a kudarc és kísérlet kettős jegyében működött: az interpretáció küzdött azzal a zenével, amely a maga korában még csak félig volt leírható.
A következő tematikus egység Mahler operai tevékenységére fókuszál, és itt válik legvilágosabbá, hogy a könyv célja nem esztétikai értékelés, hanem kulturális reprezentáció elemzése. Mahler a bécsi Operában nem pusztán repertoárstratégiát és próbafegyelmet alakított ki, hanem egyfajta új interpretációs rendet: a színpadi realizmus és stilizáció sajátos ötvözetét, a karmesteri autoritás modern modelljét. Korngold szövegei egyszerre lelkesek és kritikusan távolságtartók: érzékelik a megújulást, ugyanakkor a hagyományvesztés fenyegetését is. Haas éppen ezt a kettősséget hangsúlyozza: a Mahler körüli vita sosem volt pusztán művészi kérdés, hanem a bécsi identitás harcának része.
A könyv egyik csúcspontja az a rész, amelyben Haas bemutatja, hogyan kezdett a századforduló Bécse „Mahler-városként” beszélni önmagáról. Ez a városi önreprezentációs folyamat új fényt vet a kritika és a közízlés viszonyára. Korngold írásaiból kirajzolódik, hogy Mahler alakja a bécsi polgárság számára egyszerre jelentette a kozmopolita modernitást és a kulturális válság szorongását. A kritikák hol piedesztálra emelik, hol elszigetelik őt – és ez a hullámzás nem Korngold személyes ízlésének ingadozása, hanem a korszak pszichopolitikai szerkezetének pontos visszatükröződése.
A záró fejezetben a könyv nagy tétjéhez érkezik: Mahler utóéletének vizsgálatához. Haas gondosan válogatja össze azokat a szövegeket, amelyekben Korngold már történeti távolságból értékel. Ezekben az írásokban már érződik egyfajta kanonizáló szándék: Korngold több ponton prófétai hangsúllyal jelzi előre, hogy Mahler zenéje túl fog élni minden vitát, mert olyan morális és formai mélységet képvisel, amely csak ritkán jelenik meg az időben. Ezek a mondatok különösen érdekesek, ha tudjuk, hogy a Mahler-reneszánsz igazán csak a II. világháború után indult meg. A kötet itt csendesen, de határozott kézzel mutatja meg: a kritikai diskurzus nem mellékes kommentár, hanem a zenetörténet egyik elsődleges aktora.
A könyv összességében három szinten újító. Először: forráskiadásként rendkívül értékes, mert Korngold írásai eddig szétszórtan, részben elérhetetlenül hevertek, most pedig angol nyelven, gondos szerkesztéssel válnak hozzáférhetővé. Másodszor: Mahler kulturális reprezentációját új keretbe helyezi, mivel nem a zeneszerző „művészi nagyságát” ismétli, hanem annak nyilvános konstrukcióját mutatja be. Harmadszor: a bécsi asszimiláció, a polgári nyilvánosság és a modern zenei kritika metszéspontjainak olyan elemzését kínálja, amely eddig hiányzott a szakirodalomból.
Haas munkája tehát nem egyszerű Mahler-könyv, és nem is Korngold-monográfia. Sokkal inkább a bécsi modernitás kulturális ökológiájának vizsgálata: annak feltárása, hogyan kapcsolódnak össze esztétikai, társadalmi, ideológiai és identitásbeli struktúrák egy zeneszerző körüli diskurzusban. A kötet intellektuális ereje abban rejlik, hogy nem akar mindent lezárni, véglegesen megmagyarázni: inkább megmutatja, hogy Mahler allegóriaként is olvasható – a modernitás feszültségeinek, dilemmáinak és esztétikai törekvéseinek allegóriájaként. Ezért tartozik a könyv nemcsak a Mahler-kutatás, hanem általában a 20. századi művészet- és kultúratudomány fontos hozzájárulásai közé.
Michael Haas: Gustav Mahler, Julius Korngold and the Neue Freie Presse, London – New York: Routledge, 2025. 209 lap
Hozzászólások