Petőcz András: Az anyáért, aki alszik
Petőcz András verseskötete irodalmi és eszmei párhuzamokat épít fel. Irodalmi felvetéseiben és asszociációiban (példa)képei által visszatér korábbi kötetei inspirációihoz, költészeti-irodalmi intencióihoz Juhász Gyula és Juhász Ferenc, Szép Ernő, Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint, Batsányi János, Petőfi Sándor, József Attila, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós alakján keresztül. A beatnemzedék és beatköltészet felelevenítésében, színre vitelében az adott korszak kiemelkedő személyiségei jelennek meg, mint Charles Bukowski, Allen Ginsberg, Gregory Corso, Jack Kerouac. Külön képzi meg a költő az apához és anyához írt, a halál jelenléte által szervezett emocionális-emlékezeti, tapasztalati keretbe foglalt kaddisok csoportját.
A beatköltészeten belül Gregory Corso világát Percy Bysshe Shelley művével (A Defence of Poetry, 1840) is behúzza Petőcz a szövegekbe, a költészet shelley-i manifesztációjának védelme (defense) jelentéstartalmával. Nem költészeti vagy esztétikai instrukciókat tartalmaz alapvetően Shelley munkája, inkább a költők és a költészet romantikus mozgalmaként való megközelítésének, feltételezésének filozófiai olvasatát kínálja. Először az értelem és képzelet felé fordul, az értelmet logikaként, míg a képzeletet észlelésként meghatározva Shelley hozzáteszi, hogy ezt kiegészítve a nyelv maga képes megmutatni az ember szándékát, késztetését a rend és a harmónia felé, ami a szépség egységének megbecsüléséhez vezet. Shelley és Corso az ember erkölcsi és társadalmi fejlődését, az etikai (moral) és társadalmi törvényekre vonatkozó (civil laws) alkotói és védelmezői funkciót, ezek szükségességét látta (meg) a költők tevékenységében. Corsót mindez inspirálta a beatköltészet új poétikai irányának elméleti kidolgozására, hogy magát a költészetet forradalmi, változást hozó kontextussá alakítsa. Shelley mellett Corso az angol romantikus költészet (Keats és Byron személyisége és munkássága) felé általánosságban is elmozdul, illetve érdeklődést mutat, tudatosan kötve be ezt a lírai irányt a beat kortárs egységébe. A Corso és Shelley költészete és felfogása közötti hasonlóság tehát a lázadó egyén képében, közösségvállalásában nyilvánul meg (Andrew Sanders, The Short Oxford History of English Literature, Oxford UP, New York, 2004, 386.). Corsónál kialakul a confessional poetry és a beat literature két releváns kategóriája, ami Petőcz András kötetbeli szövegeit, verseit is meghatározza.
Petőczöt Allen Ginsberg Howl című verseskötete (1955) inspirálja és vonzza, a howl (üvöltés, ordítás, kiabálás) és a „mondom” gesztusára épülve. Előbbi részben visszatérés A látogatás emléke című kötet egyik fő gesztusához, utóbbi kapcsolódik Lawrence Ferlinghettihez is („Mondom, nem kapsz levegőt”, A túlsúlyos vers; „Mondom, álmodom olykor”, „kinek a kora mit üzen nekem”, Álmomban olykor). Allen Ginsbergnek Petőcz arcot ad (mellette és „benne sokféle arc”, Álmomban olykor), ami egyben a beat szellemiséggel való azonosulás szándéka is. Petőcz a kötet talán két legfontosabb fogalmával, a szabadsággal, renddel, a szabadság eszmeiségével és gyakorlati lehetőségével is azonosulni akar: „Irigyeltem a szabadságodat, / a magabiztosságodat […] 1980-ban találkoztam veled, / 21 éves voltam, / két szót, ha váltottunk, / kezemben a frissen megjelent köteteddel. / Minden annyira más volt akkoriban. / Költő akartam lenni, / és meg akartam változtatni a világot magam körül […] Most már alig tudok csak lélegezni is.” Majd elszomorodva teszi hozzá, Ginsberghez kapcsolódó hitében megrendülve: „és a mosolyod elhitette velem, / hogy minden oké, / minden rendben lesz, / szabadok és boldogok leszünk […] Azt hiszem, átvertél, / Allen Ginsberg, / és emiatt / most nagyon szomorú vagyok.” (Találkozásom Allen Ginsberggel) A Ginsbergben mint valami istenségben való csalódás, a költői és poétikai hitvesztés a lírai ént tovább formálja. József Attila Levegőt! (1935) című versének áthallása, inspirációja is tetten érhető (A túlsúlyos vers, Álmomban olykor). A beatköltészethez kapcsolódóan jelenik meg a Beat és a Keserű óda ciklusokban a szabadság és a rend („mert ahol / a szabad a rend, ott a végtelen, / írva vagyon, és ez a lényeg”, Valami futás). A vers mint egyfajta szent-írás jelenik meg, az örökkévalóság számára megjelenő igazságértékével, érték- és eszmeszintjével. József Attila vagy Petőfi Sándor lázadó-forradalmi jellegű költészetének, valamint kettejük személyiségének egyfelől kombinációjaként érkezik a költő a versekhez, másfelől a belehelyezkedés Ginsberget idéző közelségét hozza el. Petőfi alakját kiemeli, megformálja, megszólítja (Merre vagy, Petőfi Sándor?; Szabadság, szerelem). Időbeli és nyelvet érintő visszahelyezkedés is mindez Petőcz részéről („danolgat”, „énnekem”), ahol a szabadság és szerelem ikerfogalommá válik a versen keresztül. A felidézés és jelenbe hívás fontossága rajzolódik ki, és a vers nyelvezete, stílusa is József Attila vagy Petőfi letisztult, kimondó jellegű verselését tükrözi, ezt követi (Ginsberghez hasonlóan ebben hisz, ezt tartja követendőnek). Ebből az útkeresésből, az úton levés egzisztenciális módjából, az út és utak kereséséből alakul ki a rátalálás (nemcsak szövegi és szövegalkotási) öröme, a lényeg és az értékek megtalálása. Jack Kerouac Useless! című versének ciklusmottóként, paratextusként alkalmazása és felhasználásasokat mond: a haszontalan(ság), hasznavehetetlenség, a használatlanság, a használaton kívüliség sugallata az esőtől („heavy rain”) a tengerig („into the sea”) vezet.
Petőcz közel hozza a magyar történelmi vonatkozásokat a nyugat-európai beatköltészethez és más lázadó, újító jellegű poétikához, manifesztumköltészethez. Kerouac másik művéből, az Úton című regényből indított saját vonal az elindulás és megérkezés, az elindulás és úton levés kettősségét ábrázolja, a lírai én számára fontos elemekkel: „Elindulni Deannel, / az volna jó. / Hej, Jack! / Végig Amerikán. / Vagy éppen végig Európán, / szabad hazában, / szabad földeken által / óceántól / a tengerig.” (Úton). Az úton-levés mesejellege, naplószerűen elképzelt műfajisága képzeletbeli úti beszámoló az egykor volt beatnemzedék társaságában, Párizs, Bécs, Berlin, Budapest, Bukarest helyszínek bevonásával, útvonaltervvel (illetve többek között Cascais portugál településsel, amely Petőcz András Dadog című verseskötetében is szerepel). Velük együtt váltja valóra és fogalmazza meg versben akaratát, szabadságeszméjét. „Útközben boldog lennék”, írja. „csakis ott vannak határaim, / abban a határtalan világban, / ami mára itt van velünk, / és amivel, / láthatóan, / nem tudunk mit kezdeni” (Úton), ami a valami és ilyesmi szófordulatokhoz hasonlóan fejezi ki a szabadság eszmei-szellemi-filozófiai jelentőségét, nyelvvel kifejezhetetlen, körülírhatatlan voltát („az igazat mondd, ne csak a valódit” értelmében), amelynek elgondolhatósága a tapasztalattal szerves egységet alkot. A szabadság – nyelvi és értelmi, a jelentést nyomatékosító ismétlésekkel bíró – megoldásai jelennek meg Iggy Pop The Passenger (1977) című dalában is. Ezek a (jelentés)ismétlések Pop dalszövegében ugyanannak a vezetést, az úton-levést, a tapasztalat- és élményszerzést, a kalandosságot mutatják meg: „I am a passenger / And I ride, and I ride / I ride through the city’s backsides / I see the stars come out of the sky / Yeah, they’re bright in
a hollow sky / You know it looks so good tonight / I am the passenger / I stay under glass / I look through my window so bright / I see the stars come out tonight / I see the bright and hollow sky / Over the city’s ripped back sky / And everything looks good tonight […] And everything was made for you and me […] So let’s take a ride and see what’s mine […] So let’s ride and ride and ride and ride […]” (Iggy Pop: The Passenger. A dal Iggy Pop és Ricky Gardiner közös, Lust for Life című albumán jelent meg 1977-ben.) Ezt idézi fel Petőcz Gregory Corso mottójával („Last night I drove a car / not knowing how to drive / not owning a car”). A szabadság empirikus volta hozza meg a szabadság eszmei-ideológiai elgondolhatóságát, teremti meg a lírai én saját maga számára igazolható jellegét, bizonyítékát. Petőcz ezt köti a szabadságot másként megélt és megélő beatnemzedék empirizmusához. Ebben áll a szabadság otthonossága is (Budapest, Donáti utca, Logodi utca, „messzire indulok / – vár rám a Logodi – , / a Tóth Árpádon át” Álmomban olykor). Kosztolányi kötetenként visszatérő, lakhely szerinti megidézése a Hajnali részegség című vers áthallásain vagy Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez című verséből is előhívott „égi tünemények”- en keresztül (Az öregember verse – a reményhez), költészetük tisztelete és a versekből merítés szándéka szerint. A szabadságeszme igazi eszméje, de valódi hiánya miatt a lírai én Ginsberg alakját „istenségnek látszó, csalfa, vak Remény” -ként ábrázolja („Ameddig kecsegtetsz, suttogom, addig vagyok.” Az öregember verse – a reményhez).
A kötet szövegeinek fontos nyelvi és értelmezési kerete a nyelvi-fogalmi különbségeket, szókapcsolatokat is magában foglalja, a jelentés bővülése-szűkülése alapján, illetve a meghatározatlanság kifejezésével, a valahol, valami, valaki, aki, ilyesmi, úgy, minden, talán szavakkal, vagy a mintha megközelítő, de konkrétan ki nem mondható, körül nem írható és meg nem határozható alkalmazásával. „És van erre valami futás. / Valami hallgatás és csend. / Van erre minden ilyesmi. […] Szeretném, ha másképpen lenne. […] lenne bennünk erő a tétlenséghez […]” (Valami futás). A Dadog kötetben megformált eszmeiséghez hasonlóan jelenik meg ez a nyelvi keret, a szellemi ismétlés és nyomatékosítás, hangsúlyozás mellett a szavak hiánya dominál, ami továbbengedi az olvasói interpretációt nemcsak Petőcz világa felé (befelé), hanem a Petőcz által képviselt és kifejezett világszemléleti alakzatok irányába is (kifelé). A nyelvi és képi kettősség, amely Petőcz András korábbi köteteit is jellemzi, meghozza az értelmezés és a nyelv alkalmazásának szabadságát is, melyben a költő rendet formál. Összekapcsolja az eszmei mondanivalót a vizualitással, a modern, avantgárd képzőművészet fontos szemantikai hagyományaival, jelzésértékével, kognitív vonalával. „Magához, magához, feltétel nélkül, / Nem is tudom, nem is tudom.” (Talán újra – és itthon is). A jelentéscsökkenés és jelentéstöbblet (Minden, aki; Az idő – talán egy pillanatra) a tartalmi és formai törésekkel, szándékos elválasztásokkal fontos verbális eszköz, amely Petőcz versszerkesztésében jellemző elem: „Van a min- / den, aki csak / éppen van. […] Tudom, hogy / immár semmit / sem tudok. / Csak van, és/ akarom is, / hogy legyen. / Valahogy / a mosolya / az, ami. / Ránézek, / és vagyok va- / lamiért. / Kora reg- / gel, amikor / semmi se. / Mert néha / van ő, aki / a minden.” (Minden, aki).
A „minden” a teljességet magába foglaló szó, a filozófiai-eszmei és a megszemélyesített értelemben vett minden (Minden).
A másik jelenléte és nem-léte, nem-jelenléte újabb hiány, a hiányesztétika félelmet, szorongást kifejező eleme is a versekben. „Hogy valaki majd vigyázzon rám […] Annyira jó lenne megölelni valakit. / Gondtalanul, szorongás nélkül.” (Házasság). A házasság konkrét és átvitt értelmét is alkalmazva jelentkezik a hűség jelentéstartalma („Láttam a hűséget követelő fiút”, „Láttam a hűséget követelő lányt”, Értekezés a hűségről). Kifejezi a „hűség a néphez, hűség a párthoz, / darálta az iskolában / a zavaros tekintetű pudingarc, / a funkcionárius bácsi, / akire ránézni is utáltam.” jelentését is. Petőcz kimondja: „Hűséges vagyok / a hűségképtelenséghez” (Értekezés a hűségről). Ebben a „magad vagy” kifejezése, az elmagányosodás, valamint az egyéniséget és identitást is szinte veszélyeztető ellentét, a kollektivizmus is benne rejlik. Az egyedüllét nemcsak a magányt, de az erős személyiséget, a kívülállást is kifejezi („Nem akarok senkitől se függeni”). Hasonlóan lép tovább az ideológiá(ko)n alapuló félelemkeltés, szorongás, a szabadság hiányának érzete és a mindenkori történelmi-politikai-társadalmi háttereinek negatív töltetű érzései felé: „engem hagyjanak elmenni, / ne akarják teletömni a fejem / mindenféle hamis ideológiával” (Elegem van). A „magad vagy” eszmeiségében a költő a maga útját akarja járni, költészeti inspirációi, példaképei segítik ebben az útkeresésben, majd a saját út kialakításában és ennek bejárásában. A saját úton észreveszi a költő életének másodperceit: „Nézem, miképpen int / búcsút a nyár. / A tél majd megtalál.” „Egyedül, nélküled […] várni, hogy újra / sor kerül a múltra. […] Fontos volt valami, valamikor, / és ami elment, / az eltipor, / nem hozza vissza senki sem, / amit eljátszik a háború velem, / ébredni jó, / és mindaz, / ami jó […] ami a másvilágra / útlevelet ad.” (Keserű óda). A nyelv megragadása tükrében „Nem tudom elmondani szebben, / hogy a hiányod éppen / miféle kín” (uo.). Petőcz Ady Endre verséhez hasonlóan írja meg a hiány megfogalmazhatóságát: „Homlokomra várom puha kezét / És a szivem tájára, hogy itt fekszem, / (Mondd csak, hogy a Te nagy várásodat, / Édes Senkim, sírták-e már szebben?)” (Ady Endre: Az angyaloknál becsületesebben, Nyugat 1912/18.)
A verscsokor másik nagy kategóriája az emlékezet és felejtés legfontosabb alanyainak, az apának és az anyának megírt két kaddis (Kaddis az elfeledett apáért, Kaddis anyáért, aki alszik) nemcsak a költészeti-poétikai téttel bír, de Petőcz családi vonatkozású útjainak bejárását is tükrözi. „Újra és újra megköszönöm azt, / amit megköszönök.” (Kaddis az elfeledett apáért). A visszaemlékezés egyszerre pozitív és negatív emlékeket is felmutat, az emlékezés és a memorizálás kiválogathatatlan részleteit, amelyek jól és rosszul estek egykor: „ócska, hibás, beteg krumpliból, valami zsírból, / két szem tojásból / sütöttél nekem valami ennivalót, és annyira ízlett.” (uo.). A gyerekkori, majd a kórházban tett felnőttkori látogatás mellett a verselés cselekménye itt az emlékezés, a bűnbánás és bűnbocsánat kettősében íródik. „és azt hiszem, / hogy valami fohásszal, / verssel, / mindez rendbe hozható, / azt hiszem […] dehogy lesz jobb, / dehogy hiszem.” (uo.). Ezek az elemek is a homályosodó, elmosódó, egy idő után már pontosan fel nem idézhető képekre (valami fohász, valami zsír), az emlékezés akart cselekményének és az emlékezés valós fizikai folyamatának az ellentétére utalnak. Az imajelleg erős, az emlékezés akaratában szólal meg: „legyen békés a földed, / legyen békés és nyugodt, / veled vagyok, / itt, / ahol velem voltál, / és velem leszel, / mindaddig, / ameddig lehet, / az időnek végezetéig.” (uo.). Az anya képét elmondja: „Azt mondom, boldogtalan voltál, / azt mondom, nem tudtál minket elviselni, / azt mondom, nem szeretted az apámat, / azt mondom, másik életet képzeltél magadnak […] azt mondom, volt benned valami végtelen szomorúság, / azt mondom, magányos maradtál egész életedben.” (Kaddis az anyáért, aki alszik). A kaddistól, a haláltól való félelem és a vele való megbékélés, szembenézés motívuma lesz a „Ne félj tőlem” (A misztérium [havas táj, éjszaka]), valamint a Bukowskitól (hello, how are you?) kölcsönzött mottóban szereplő „this fear of being what they are: dead” (Ne félj) sorában, amelyek egyaránt szólítják meg az Én és a Te személyét. A létezéstől (is) való félelem, a Ginsberg Kaddish című költeményében is megjelenő Halál, amelyet édesanyjához, Naomi (lánykori nevén Levy) Ginsberghez írt. „And you’re out, Death let you out, Death had the Mercy” (Allen Ginsberg: Kaddish), „És kint vagy, a Halál engedett ki, a Halál irgalmazott.” Petőcz továbbmegy: „s miféle terve / van az Istennek veled. / Vagy bárki másnak. / Tétlenkednek a falak / nem értik, miféle / alak, / aki az ajtódon benyit” (Üres szoba).
A halál(ozás) közelhozása, perszonifikálása és annak alakként való definiálása egyszerre foglalja magában az otthon otthontalanságát, a félelem és szorongás kettősét, ami nem a szabadságnak és az elmúlásnak a kötöttségét, elkerülhetetlenségét, ezáltal a szabadság abszolútfokra soha nem engedett mivoltát jelenti. A halál a szabadság korlátozása, amely átfogja a földrajzi és pszichikai távlatokat. „Csak ők tudják, / mennyire nem vagy itt.” (Üres szoba). A félelem (Egyedül) a tavasztól, a Másiktól, illetve a valamiért, valamitől való félelem Petőcznél a misztikumnak és a történelem ismeretének egyfajta kettős játékában, kettős funkciójában jelenik meg, kifejezve a félelemmel együtt járó, stagnáló létállapotot („Félek tőled. / Nincs is jogom – semmihez […] Tavasz a télben, / Szürke fényben fürdesz, és magad vagy” Egyedül). A maga-ság (Egyedül; Magam, magamban, Öregember-szonett) a Dadog című kötetben is előkerülő nyugalomvágyásról, az idő kivárásáról, a halálig való tevékenykedésről is szól, de „valami történik, mégis. / Szinte észrevétlen” (Távolság).
A kötetben megformált „idő valóban mozdulatlan. / A kezed sem remeg már, / valami végképp véget ér, / bár lélegzik még körülötted / az idő, valamiféle csend / fedi el, csend, majdnem / némaság, szinte némaság / a csend helyett, de a csend? / mi a csend?, múlik-e így?” (Idő, újra – Európa). A csend és a hang kapcsolata maga Európa, a szabadság és a(z érték)rend alapján Petőcz András hangja és igazsága (igazságérzete, igaz ember volta, igazhite), poétikai megnyilvánulása, manifesztációja. Az idő és tükör („tükrömmé tennélek” A misztérium [havas táj, éjszaka]) vagy a kehely (Szent Grál) mind egybekapcsoltan a költészet misztériumát és konkrét valóságában az általa hordozott eszmét hirdeti.
Petőcz András versei és lírai énje „szürke fényben” (A misztérium [havas táj, éjszaka], Egyedül) fürdik, az (ön)megszólítást alkalmazva. Petőcz saját megfogalmazásában a kötet „egy szomorú könyv. És mégis: egyfajta boldogság.”
Petőcz András: Az anyáért, aki alszik, Fekete Sas, Budapest, 2024.
(Megjelent az Alföld 2025/7-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Székelyhidi Zsolt fotográfiája.)
Hozzászólások