Aczél Géza Másnapos freskó (1975) című kötetének felolvasása elé
2026. január 22.
Mindent elsöprő csábítással csalogat annak lehetősége, hogy Aczél Gézát, a fanyar humor, a példás önirónia és a hétköznapi melankólia nagymesterét azoknak a tréfás kázusoknak a felidézésével állítsam most a középpontba, amelyek sokrétű életművének (Kassáktól a csülökcsemegékig), s talányos karakterének megkerülhetetlenül fontos építőkövei. Hogy amikor 38 év előtt az egyetemi könyvtárban tartott avantgárd-speckollján (s ebből kitűnik: én hallgatója is voltam Géza bácsinak!) a közelmúlt magyar irodalomtörténet-írásának uralkodó vonulatát olyképpen mutatta be, hogy önmagát a nyitott könyvszekrényajtók üvegében szemlélve, szemüvegének szárát töprengve rágicsálva azt mondotta: „Szabolcsi, Király, Pándi: nagyon sokat ártottak a magyar irodalomnak!” Az ismétlés erejében bízva hagyott kis időt a csöppnyi szemináriumi csoportnak a drámai közlés feldolgozására: „Hadd mondjam el még egyszer: Szabolcsi, Király, Pándi: nagyon sokat ártottak a magyar irodalomnak!” Majd visszatéve a szemüvegét, hozzáfűzte: „De minek is idegesítem magam!”, s rátért a román avantgárd („Contemporanul”) rejtelmeire. S ebben így, akkor, minden benne volt: a magyar szellemi élet, s azon belül a történeti és a neoavantgárd mizerábilis sorsa a vulgármarxista béklyóban, a térség kritikája, a szabadsághiány és az elvesztegetett élet panasza, de önmagunk fontosságának kétsége, s ugyanakkor az a nonsalansz is, hogy mégis itt vagyunk, és szabadságunkban áll a jó öreg Kasival, Barta Sándorral, Palasovszkyval s az összes többi avantgárd csodabogárral foglalkozni. S akkor mégis mi bajunk lehet? Vagy amikor már nagyon régóta (több évtizede) főszerkesztőm volt, s egy ködgubás novemberi napon új és újabb tanulmányrovattervekkel betoppantam a szerkesztőségbe, falfehér arccal és azzal a bejelentéssel fogadott, hogy: „Jóhírem van, öreg: fulladok!” Ez a kis „egyperces” (vagy félperces), a saját nézőpontnak a másikéba való játékos átfordítása, s így tulajdonképpen a másik humoros (persze önkényes és kegyetlen, de viccesen kegyetlen) semmítése amolyan „fülöpös” gesztus (a fiatalabbak kedvéért: sokunk kedves tanárának, a kiváló irodalomtörténésznek, Géza egykori jóbarátjának, Fülöp Lászlónak az ontológiai mélységű humoráról van szó!), s AG úr nem X-ből, de olyan közegből jött, ahol a helyi „ködlovagok”, csibész entellektüelek (Móré Miska, Kóti Árpi, Fülöpke, Imre Laci stb.) karinthys-tersánszkys-örkényes-julowos sziporkákkal pallérozták egymás tréfáit.
S akkor, mint látható, nem tudtam (tán nem is akartam) ellenállni az elején emlegetett delejnek. Pedig más is van. Aczél Géza – az iskolateremtő Barta János kezdeti orientációjával – elévülhetetlen érdemeket szerzett a történeti avantgárd, mindenekelőtt Kassák Lajos, Tamkó Sirató Károly és Barta Sándor életművének kutatásában. Oly korban igyekezett ezeket a kényszer hatására elfeledett értékeket újra a felszínre hozni, amikor a hivatalos irodalomtörténet-írás, az Aczél György-i kultúrpolitika és a szűk határok közé vont közízlés egyaránt avantgárd-ellenes volt. Amikor a Kassák nyomdokait is követő neoavantgárdot betiltották és szétzilálták, amikor az avantgárd progresszió úgy általában csalafintaságnak, hebehurgyaságnak számított. Aczél Géza újító szellemisége azonban nem tört meg ezeken a mesterségesen emelt gátakon: 1978-tól az Alföld szerkesztőjeként, majd 1993-tól az Alföld főszerkesztőjeként a megújulást képviselte, tudván, hogy egy bármilyen patinás folyóirat is csak saját örökségének újragondolásával, új utak megnyitásával maradhat korszerű és színvonalas.
S alapvetően ugyanez az avantgárd ihletettség vezette tollát a versírásban is. Tavaly volt 50 éve, hogy első verseskötete, a Másnapos freskó megjelent. Egy olyan közegbe érkezett, amelyben Nagy László elemien lírikus versnyelve uralkodott, s ahol a költészet nyilvánossága lényegében a nagy mester tehetségét és erkölcsi tartását aprópénzre, az erőteljes képiséget sablonokra váltó Nagy László-epigonokból állt. A Másnapos freskó ebbe a hangzavarba új fuvallatot, avantgárd ihletet vitt: kassákos és Juhász Ferenc-es lendületet, a versszerűség kihagyásos-fragmentált változatait. Pilinszkys és József Attila-i reminiszcenciákkal, személytelenítő grécizálással (Mi görögök-ciklus), tárgyiasító ekphrasziszokkal (a Paletta-ciklusban Munchtól Modiglianin át Chiricóig). S egyáltalán nyelv és vizualitás kísérleti kollízióival, például már a kötetcímadó vers révén is. Másnapos freskó: az ősi templomi falfestészet, a nedves vakolatra felvitt szakrális témájú alkotás és a másnaposság közérzetlírája, így a szent és a profán groteszk keverése, a régi és az új találkozása (a freskó olaszul „friss”-et jelent!), s persze a jelzős szerkezet szemantikai többértelműsége: másnaposan készített freskó, avagy másnapost, másnaposságot ábrázoló freskó, a külső és a belső egymást átjáró dinamikája, érzékeny blaszfémiája. Mert
marad egy grimasz
a kitörés buta trükkje
kis fény csorogjon néha
lompos életünkre
(duchamp)
Egy fülöpös fordulattal élve: gratulálok a Másnapos freskó megjelenéséhez!
Isten éltessen, Géza bácsi!
(Elhangzott január 22-én, a Másnapos freskó – felolvasás Aczél Géza költő tiszteletére rendezvényen a Bendek Elek Fiókkönyvtárban.)
Fotók: Vass Attila Tamás
Hozzászólások