Babarczy Eszter: Apám meghal
„Te végeztél, de én nem végeztem veled.” (173.)
Babarczy Eszter Apám meghal című kötete borotvaélen táncol a biografikus intimitás megadó őszinteségének súlyával a vállán. A borotvapenge túlfelén éppígy imbolyog az olvasó is, akár autofikcióra pavlovizált elvárásokkal (amelyek épp az említett őszinteség okán, még ha az őszinteségnek nem is ez a célja, elindítják a nyálelválasztást) akár az átélés, azonosulás vágyával, de szükségszerűen a befogadói távolságtartás biztonságában – még akkor is, ha bizonyos fenntartásokkal és reményekkel kritikusként átkukkant az élre. A tánc után elkerülhetetlenül véres lábnyomok maradnak, amik részvétre ösztönözhetnek egy érintettet, de a kívülállás nem engedi, nem engedheti, hogy minden esztétikai bicsaklást felmentsen az empátia.
Nem véletlenül említem az autofikciót: Babarczy könyve vonzza a túlhasznált címkét, még ha markánsan el is távolodik tőle a személyesség és a referencialitás fokozásával, a naplószerű prózaszervezéssel; viszont az olvasói motivációk között talán hasonló bulvár-motivált titokfétis érhető tetten, mint ami – csak hogy a legfrissebb-legkörülrágottabb műveket említsem – Kemény Lili Nem vagy Bíró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regénye esetében: titkokat tudunk meg nagy emberekről: lett légyen az befutott-sikeres költő, vagy neves vízilabdaedző. Persze az elbeszélői technika, a narratíva más, e tekintetben sokkal jobban közelíthető hozzá Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet. Demencia és óperencia című naplóregénye, ahol az ún. bulvár ugyan nem érhető tetten, mégis egy sok szempontból hasonló könyvről beszélünk. A Visszatért… narrátora is beteg szülőjét ápolja,[1] különböző akadályok feszülnek szülő és gyermek között, a múltbéli sérelmektől (a narrátor leszbikus, az anya pedig homofób volt), a nyelvi és mentális gátakig. Ám Szűcs Teri könyve részint más tétekkel dolgozik, ezért is nyílik több lehetősége a szerzőnek az empátiára, a nyelvi-formai kimunkáltságra és diverzitásra.
Ugyanakkor elsősorban nem az autofikció (vagy biografikus tényirodalom) dilemmája artikulálódik a recepcióban, sőt jószerivel szóba sem kerül. Csáki Judit Revizoron megjelent kritikájában[2] például az etikai dimenzió kerül fókuszba, Károlyi Csaba szinte exkluzíve a pszichológiai munka sikerességének kérdését hangsúlyozva recenzálja a könyvet az Élet és Irodalomban,[3] egyedül talán Jánossy Lajos tesz kísérletet egy diverzifikáltabb értelmezői perspektívára a Literán, ám az esztétikai hatás–érzelmi hatás nála is alapvető irány- és határvonalat képez.[4] Tehát az Apám meghal egyszerre több borotvaélen is balettozik, vagy épp imbolyog.
A cím, direktségével, explicitásával és a meghal szó kurrens történéssé, esetleg félelemmel teli mantrává emelésével letaglózza, sőt zavarba ejti a befogadót. A kötet struktúrája is azt a benyomást kelti (ha a fülszöveg nem harsogta volna be előre), hogy itt valami intimbe-privátba mászunk bele, ahogy Tamás nyúlt Krisztus sebébe. Ez azonban empatikus közeledés helyett hátralépést eredményezhet: vajon etikus-e, szabad-e kritikával illetni más személyes borzalmait? Onnantól, hogy azokból könyv, piaci produktum lett, gyanítom, hogy igen, még ha előtte mentegetőzésre is kényszerülünk, lásd itt, holott nem a borzalmakat illetem kritikával, hanem azok megjelenítését. Itt le is szögezném, hogy az Apám meghalhoz elsősorban mint szépprózához közelítek; ugyan tényirodalomként is olvasható, de a fikciósság megjelenése, a szöveganyag konstruáltsága, koncepciózussága, az elbeszélés sajátos, fragmentált jellege esztétikai igényt és szándékot sejtet, hiszen naplóregényről beszélünk. Mindenekelőtt azonban a remekül eltalált borítóról érdemes szót ejteni. Határok nélküli víztömeg közepén mozdulatlan csónak, amiben egy férfialak hátratett kézzel áll, és mered, vagy mereng. Abszolút szélcsend. Az egyensúly pillanata, amikor a személy harmóniába kerül a körülményekkel, a megbékélés felszabadítása; Marcos Guinoza À deriva című festménye a könyv végkifejletének kitűnő vizuális manifesztuma.
Az Apám meghal tematikusan és strukturális szempontból némileg eltér Babarczy eddigi munkáitól, legfőképp a Mérgezett nőtől; e könyvben a nőiség szempontja eltörpül, ahogy egy színházigazgató apa, illetve az ő haldoklásának árnyékában annyi minden el tud törpülni. A szöveg értintőlegesen több alkalommal tematizálja a nők helyzetét a családban, legfőképp Babarczy Eszterét és édesanyjáét, ám fókuszáltan csupán egyetlen lábjegyzet foglalkozik velük; a narrátor sem elsősorban nőként, hanem valaki gyermekeként nyilvánul meg. De persze sokatmondó ez a nem-beszélés is, ahogy például az anyja halálát egy könnyeden odadobott, mégis súlyos félmondatban villantja fel. A narrátor[5] Babarczy Eszter, aki a Babarczy László halálát megelőző fél évet naplózza, mely során végignézi apja teljes leépülését hol távolságtartóan és ironikusan, hol döbbenetes közvetlenséggel és explicitással. Az apa a megszólított, lánya végig hozzá beszél első szám második személyben, ám ez sokkal inkább a reakció iránti igényről lemondó belső monológ; akárha egy idegen, távoli istenhez imádkozna. „Nincs mit mondanunk egymásnak.” (65.) A test romlásának közvetlen tapasztalata, az erről való beszéd és hallgatás már az első oldalon megjelenik. „Az igazság az, hogy undorodom a testedtől. A fejbőrödön sebek jelentek meg. […] Rondák, nagyon? Nem mondom, hogy rondák.” (5–6.) Ahogy a mentális leépülés is. A múlt, az önéletrajziság családtörténeti és (kultúr)politikai vetülete a lábjegyzetekbe szorul. Mindezt összegezni látszik a „[j]ó vezető voltál, és rossz apa” (32.) megállapítás, ugyanakkor a továbbiakban a „jó vezető” is árnyalódik – de erről később. Narrátor-Babarczy az intimitás és a távolságtartás között oszcillál, hiszen „[a] legrettenetesebb dolgok a családban történnek az emberrel” (110.). Itt is fel-felvillan a humor: „54 évet éltem le úgy, hogy nem láttam az apám faszát” (54.). De azt is megjegyzi, hogy „[…] soha embertől ilyen távol nem voltam, mint tőled (29.).
A naplóbejegyzéseket terjedelmesebb lábjegyzetek követik, kitűnően fokozva a személyesség intenzitását, a rendezett gondolatokról a narrátor eszébe jutó emlékek nyúlüregibe, esetleg a tudatalattiba engedve betekintést, ugyanakkor az arányok és a hierarchia az emlékezetnarratívák működésére is reflektál: fecseg a mély, hallgat a felszín, tipográfiai és tartalmi tekintetben is. A hierarchia vonatkozásában célszerű kitérni annak tipográfiai megjelenítésére: vonal feszül a főbejegyzés és a lábjegyzet között, amely már önmagában kétféle narratíva elkülönítésének igényét tükrözi;[6] ugyanakkor a lábjegyzetek kisebb betűmérettel és kurzívval vannak szedve; nehéz eldönteni, hogy ez csupán a hierarchia, vagy a „részletekben rejlik a lényeg” gondolatának érzékeltetése. Míg a bejegyzések szinkrón rögzítések, a lábjegyzetek sokkal nagyobb időszakaszokat foglalnak magukba, sőt nem feltétlen temporális-kronologikus alapon szerveződnek, hiszen gyakorta sokkal több dologról beszélnek, mint a főbejegyzések.
A fülszöveg szerint a lábjegyzetek utólag, a naplózás utáni időszakban íródtak, egyfajta hiátusként, az apa megismerésének vágyából fakadó kutatás produktumaiként. Bár önmagában is érvényes és szimpatikus gesztus, narrátor-Babarczy mégis validálni akarja. „A terapeutám szerint remek ötlet, […] egyenesen azt szeretné, ha a vonal alatti szövegeket elvinném neki, hogy hozzáférhessen végre a tudatalattimhoz” (54.) Itt ütközik ki a személyesség túlzása: vajon szükség van erre az alakra, mint legitimálóra-validálóra-interpretálóra? Szerencsére el is bizonytalanítja a terapeuta pozícióját, hihetőségét: „[a] terapeutám szerint minden lány szerelmes az apjába, bár nem kell ezt nagyon vulgárfreudistán érteni. De mégis”. (54.) Szimpatikus gesztus, hogy egy (ön)terápiás folyamat által ennyire kitüntetett helyen álló „tekintélyszemélyt” demisztifikál a szöveg.
A lehengerlő kitárulkozás felveti a kérdést: mi az írói teljesítmény? Hiszen az anyag, a tapasztalat jobbára készen kapott, vállalt az önéletrajziság, de éppúgy a fikció is: „[n]em tudom már, hogy a megírt emlékeim közül melyik az igazi […]” (19.). A nyelv a lábjegyzetekben bőbeszédű, gondolatfolyamot imitáló, a bejegyzésekben nagyobb a fegyelem, takarékosak a mondatok. A teljesítmény talán épp e fegyelem, ami az egész kötetre projektálható; a részvét- vagy szánalomkeltő szöveghelyeken is érzékelhető némi narrátori távolságtartás, sejthető, legalábbis remélhető a szigorú szelekció. Egy napló kötetté rendezése lemondásokkal jár. A drága dresszekre mondják, hogy nem maga a ruha kerül sokba, hanem az anyag, amit levágtak róla a megalkotás folyamatában; szerencsére így a borotvaél szabászati segédeszközzé is válik. Ugyanakkor a megmaradt anyag esztétikai szempontból bizony hagy kivetnivalót maga után, még ha ezt feszélyező is számonkérni. Feszélyező, mert az Apám meghal súlyos és nehézkes is; érzelmileg letaglóz, magával ragad, de emögött bizony kérdések maradnak, melyekre nehéz kielégítő választ kapni.
Mert végtére is írói teljesítmény-e önmagában a szelekció? Mi a tétje annak, hogy Babarczy Eszter a nyilvánosság elé tárja e naplót? A 444-en közölt interjúban arról beszélt, hogy „a végén arra jutottam, hogy nekem szükségem van a könyvírásra ahhoz, hogy túléljem ezt az egészet, és hátha ez a szöveg másnak is segíteni tud majd”;[7] tehát a mű megszületése terápiás célú, a nyilvánosság elé tárása pedig azért történt, hogy azt olvasva más is könnyebben megküzdhessen a hasonló problémáival. De nem született-e végtelen mennyiségű könyv hasonló céllal, amely esetleg jobban-könnyebben segít, hiszen nem egy saját gyászfolyamat nyílt és őszinte elbeszélése? Tudjuk tehát, mit ad Babarczy Eszternek az Apám meghal, és minden cinizmus nélkül, őszintén örülni lehet, hogy megbékélt az apjával, az apja emlékével, de azt még mindig nem tudjuk biztosan, mit ad az olvasónak.[8] A tét talán ott rejlik, ahol Babarczy bepillantást enged abba, hogy a köztiszteletben álló tanár, rendező, igazgató egy erőszakos, a diákjaihoz kulcscsomót vágó stb., tehát nem csak esendő, de kegyetlen ember is volt, ezzel pedig levakarja a mítoszmázat, és lehetőséget nyit arra, hogy akit hasonló inzultus ért tekintélyszemélyek felől, az bátrabban beszélhessen róla; aki pedig kívülálló, annak ne legyenek illúziói. Ez egy fontos vállalás. Igazán kár, hogy ennek csupán kis szerep jut a könyvben.
Ahogy Antal Balázs is kifejti Az autofikció, mint az irodalom vége című hármas elemzésében, az autofikciós könyveknél a cselekmény priorizálódik, Szűcs Teri említett könyve vonatkozásában pedig megjegyzi, hogy „nem az esztétikai érték az elsődleges. Az irodalmi műveket esztétikai teljesítményként értékelő, a tematikát inkább légiesen kezelő elméleti alapállásunkban egyre nehezebb ideológiaközpontú megközelítésekben gondolkodni. Ez a könyv azonban kihívja ezt. Még csak a szelfközpontúság is kétes: éppen az tematizálódik, ahogyan az elbeszélő önálló életstratégiáját mintegy felfüggesztve, de még inkább átalakítva, bekapcsolódik az otthongondozásba, és alárendeli magát édesanyja betegségének. Ez azonban nem valamiféle kitüntetett eseményként, az én érdemeként jelenítődik meg – ez egy olyan autofikció, amennyiben még az egyáltalán (hiszen nem is gondolok rá, hogy volnának benne különösebben fiktív betétek), amelyben az én énként megszűnik, csak az anya és betegsége függvényében látszódik értelmezhetőnek.”[9] Mindez ráolvasható az Apám meghalra is, azzal a kitétellel, hogy Babarczy amellett, hogy szintén alárendelődik életmódját tekintve a szülő gondozásának (bár kevésbé és másképp, mint Szűcs, hiszen más a betegség, mások az interperszonális viszonyok), fontos pszichológiai folyamatokon megy keresztül, amely az önmagával és az apjával való megbékélésre, apja tetteinek megértésére irányul, s mindez végső soron – minden rosszindulatú felhang nélkül – egy öncélú projekt. Emellett Szűcs regényével ellentétben itt nemigen jut hely az esztétikai dimenziónak; Antal Balázzsal ellentétben ilyen tekintetben kevésbé látom elveszettnek a Visszatértet (hiszen képek, asszociációk, egyáltalán: absztrakciós igény, sőt: egy vers is megjelenik), és sokkal inkább annak tartom Babarczy művét.
A kötet nagy része nehézkesen befogadható az említett kételyek miatt, hiszen egyébként nyelvileg egysíkú, néha szerkesztetlennek is tűnik, azonban egyre jobban behúzza az olvasót a zárlat felé haladva, mintha rátalált volna a dinamikára és a hangra, ahogy narrátor-Babarczy is rutinossá vált az ápolásban, a depresszióval való küzdelemben, a kórházi adminisztrációban. Egészen megkapó például, ahogy az apa kettős lábamputációjáról beszél; ám még mindig fennáll a gyanú, hogy a rohamos leépülés érzelmi súlyossága fedi el az esztétikai hiányt. Ugyanakkor a kötet vége már zavaróan önértelmező, szinte magyarázó, didaktikus vallomásba csap át – de végül is a gyász nem mindig kontrollálható. Ezzel együtt is ki kell mondani: az utolsó pár bekezdés nem igazán sikerült.
A személyesség tehát sajnos az olvasás hátrányára is válik; mintha mindent érvényesíteni akarna a tematikus fókusz, az önéletrajziság, a koncepció és ezek empátiakeltése. A véres lábnyomok tisztán kirajzolódnak, de nehéz megmondani, tartanak-e valahova. Nem lineáris figyelmet követelnek, nem feltétlen támogatják a konklúzió, feloldozás, végkifejlet stb. igényét, ehelyett a folyamat válik fontosabbá. Akár a privát gyász, e lábnyomok karanténban vannak. De mi a tétje e karantén felszámolásának? A tánc a fontosabb, vagy a nyomok? A részletekben rejtőzhet érték, de a lépések koreográfiája csak ritkán ad hangsúlyt a téttel rendelkező nüanszoknak. Éles könyv az Apám meghal – összevágott lábbal tovább táncolni mindenesetre bátorságra és erőre vall.
Babarczy Eszter: Apám meghal, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025, 174 l.
[1] Bár természetesen teljesen más jellegű ez a betegség, a Visszatértben az anya demenciájának nyelvi vonatkozásai is vannak, így a megszólalás milyensége is automatikusan fontossá válik.
[2] Csáki Judit, Merénylet. Babarczy Eszter: Apám meghal, Revizor Online, 2025. 12. 24., https://revizoronline.com/babarczy-eszter-apam-meghal/
[3] Károlyi Csaba, A kulcscsomó. Babarczy Eszter: Apám meghal, Élet és Irodalom, 2025. október. 10.
[4] Jánossy Lajos, Vallomás és vallatás. Babarczy Eszter: Apám meghal, Litera, 2025. 10. 01., https://litera.hu/magazin/kritika/vallomas-es-vallatas-babarczy-eszter-apam-meghal-cimu-regenyerol.html
[5] Ez persze nem teljes őszinteség, és nem teljes tényirodalom; a szerkesztés, a szelekció, az emlékezet mind-mind olyan tényezők, amik manipulálják a realitást, és a fikció irányába mozgatják a művet. Így ha halványan is, mint egy szellemkép-megkettőződés, de különválik a fiktív és valós Babarczy Eszter.
[6] Épp ezért nem tudok egyetérteni Jánossy Lajossal, aki azt állítja, probléma az „egyszempontúság, az ellenpontozások hiánya”. Jánossy, I. m. Egyrészt ha több perspektíva lépne be, akkor nem személyes naplót kapnánk, hanem családregényt; abból pedig az elmúlt évek-évtizedek egy időre elláttak minket; a saját gyászban és megküzdésben ugyan ki másnak lehetne szava? Másrészt pedig a bejegyzések és lábjegyzetek már két külön narratívának tekinthetők, más a modalitásuk, a narratív technikájuk, és másról is beszélnek.
[7] „Megváltozott a halott apámhoz fűződő kapcsolatom. Most már tudom őt szeretni, elfogadni”, Gócza Anita interjúja Babrczy Eszterrel, 444 JóBlog, 2025. 07. 20., https://jo.444.hu/2025/07/20/megvaltozott-a-halott-apamhoz-fuzodo-kapcsolatom-most-mar-tudom-ot-szeretni-elfogadni
[8] A könyv deklarált segítő szándéka talán indirekt módon működik: épp azzal villantja fel a kapaszkodó lehetőségét, hogy keresetlen őszinteségével, tabumentesítésével azonosulásra alkalmassá teszi a folyamatot, nem pedig metódust kínál.
[9] Antal Balázs, Az autofikció mint az irodalom vége, Alföld Online, 2024. 12. 16., https://alfoldonline.hu/2024/12/az-autofikcio-mint-az-irodalom-vege/
Hozzászólások