Posta Marianna: Kétéltű
A kortárs líra legtöbb mai olvasójának-értelmezőjének, úgy vélem, evidenciaként adódik, hogy a versek megszólalója elsősorban egyéni, saját érzésekről, érzetekről, tapasztalatokról számol be költeményeiben. Még a „generációs tapasztalatokat” verbalizáló, társadalmi-politikai olvasásra ösztönző szerzők többsége is az egyén személyes tapasztalataiból, benyomásaiból, emlékeiből kiindulva közelít valamilyen közös probléma felé.
Posta Marianna 2025-ben megjelent kötetét olvasva is az egyéni tapasztalatok költészetté formálásával kapcsolatos kérdések merültek fel bennem. A Kétéltű címet viselő versgyűjtemény a szerző második kötete, majd húsz évvel követi a 2006-os Szemhatárátkelés című debütkötetét. A verseskönyv hatvanöt verse három ciklusba rendeződik, melyek a mint a tóba a léken át, a tapasztalatok egyformasága és a semmibe zuhant testek utóélete címet viselik. Azonban arra a kérdésre, hogy milyen elv alapján szerveződik e három ciklus, számomra nem volt egyértelmű a válasz – csupán a kötet többedszeri elolvasása után véltem felfedezni, hogy az első szakaszban többnyire a gyermekkori, családi emlékek köré íródó versek dominálnak, a másodikban általában a versek alanyának egy párkapcsolatban szerzett tapasztalatai fogalmazódnak meg, a harmadikban található szövegek pedig mintha főként a szóban forgó párkapcsolat utáni élményekből táplálkoznának. Ám ez a felosztás korántsem ennyire egyértelmű vagy lehatárolt: a ciklusok mindegyikében találkozunk más-más életszakaszból, emberi kapcsolatokból, élethelyzetekből kiinduló művekkel.
Úgy vélem, a kötet verseit kevésbé a ciklusok logikája, mint inkább a vissza-visszatérő motívumok hálója fogja össze: számos versben bukkan fel a születés (és a szülés) tapasztalata, mely a tó vagy az óceán képével, a víz motívumával kötődik össze (Var, Szimbiózis, Úgyhívhogy). A Tojáshéj című szöveg például a tojásbontás motívumát kapcsolja össze a szüléssel („Gyerekkoromban azt hittem, szülni olyan, mint főtt tojást bontani”), de van, hogy egy műben barlangként metaforizálódik a terhesség: „Testem feltáratlan barlangrendszer, beomolhatott. / Benn most valaki mégis dübörög. Van kiút, és járható.” (Zárvatermő)
Egy másik visszatérő elem a kisgyerekkori emlékek felidézése, a gyermeki nézőponttal és tudattal történő azonosulás. Ennek lehetünk tanúi például a Pikareszk 1. című versben („Visszatérni a vasárnapba, / amikor az első biciklidet kaptad”) vagy a Palinta címűben, ahol a már felnőtt beszélő azonosul a játszótéren látott kisgyerekkel („Talán mégis én vagyok / a gyerek”). Ez utóbbi versben később a gyermeki léttől való szabadulás, a felnövés iránti vágy is megjelenik („inkább a nő vagyok mégis / nem a gyerek […] én a felnövéssel birkózom itt”), ami szintén újra és újra felmerülő nehézség (ez legexplicitebben az ima beszédmódját utánzó Zsolozsma köztes létben utolsó sorában fogalmazódik meg: „kérlek egyszer csak hadd nőjek fel nélküled”). A várva várt felnövés az anyává válás után sem következik be automatikusan (lásd például az Egyre című költemény záró sorát, mely a gyerekes szó kétértelműségét játssza ki: „Egyre gyerekesebb leszek.” – ez a gyakran fölbukkanó nyelvjátékosság a kötet számomra legizgalmasabb eszköze.)
A motívumháló további fontos pontjai a családtagokhoz (anya, apa, nagyszülők) kapcsolható emlékek, és a felidézett családtagokhoz kötődik a betegség-, halál- és gyászfolyamatok jelenléte is, melyek többnyire a kötet első részében kerülnek előtérbe. A kötet nyitóverse, a Var a beszélő születését köti össze a nagymama halálának eseményével („aztán nagyanyám temetésén elringattam magam”), a Múlhatatlan a férje halálát feldolgozni próbáló idős asszony tevékenységeit sorolja fel katalógusszerűen, a Fészekfagyöngy az anya halálának, az utána következő Keresztrejtvény pedig az apa betegségének és kórházi tartózkodásának emlékét dolgozza fel.
A kötet második és harmadik ciklusában található szerelmi, párkapcsolati témájú szövegekben fellelhető motívum például a varrás (e tevékenység a kapcsolat egyben tartásáért végzett munka metaforájaként szolgál az Előbb-utóbb című versben), illetve az egymás után következő három vers, a Kártevők, az Egynyelv és a Félreértés a másikkal való kommunikáció elégtelenségéről, az ebből (is) következő problémákról és a kapcsolat felbomlásához vezető útról beszél („Egy nyelvet beszélünk / a te, az ő, az én, a mi. […] Mégsem értem. Hagyjuk ezt abba.”; „valamit a szívedről mondtál, de akkor pont nem figyeltem, […] hogy egy taktust kihagy […] és nem tud kiegyezni velem semmilyen maradásban”).
Az itt felsorolt elemekből szőtt motívumháló azonban nem elég erős ahhoz, hogy egységes formát adjon a kötetnek – jelen kritika fenti bekezdéseihez hasonlóan a kötet versei is inkább egy véletlenszerűen összeválogatott motívumkatalógust idéznek, mintsem tudatosan szerkesztett ciklusokat. Néhány vers motívumaiban kapcsolódik az előtte vagy utána következő egy-két szöveghez, azt az érzetet keltve, hogy a kötet verseinek sorrendje asszociációszerűen épül fel. Ez az asszociációs logika nemcsak a költemények sorrendjén, hanem a költeményeken belüli hasonlat-, metafora- és szimbólumhasználatban is érződik. A metaforikusnak szánt vershelyzetek, asszociatív képalkotások többször rendkívül homályossá tesznek egy-egy szöveget: például a Fiaskóban összekapcsolt képek esetében csak találgatni tudtam, mi lehet a kapcsolat a pirosan lebegő menyhalak, az újra és újra ugyanazt a fiút megszülő nők és a palánták tüdejéből menekülő csigák(!) között. Úgy vélem, ez az asszociatív, néhol már az automatikus írás avantgárd hagyományára emlékeztető (ám az avantgárdéhoz hasonló elméleti hátteret vagy költészeti programot nélkülöző) képalkotás és költőieszköz-használat a kortárs líra számos közép- és fiatalgenerációs szerzőjénél megfigyelhető – legutóbb például Szenderák Bence vagy Zilahi Anna versesköteténél érzékeltem hasonlót.
A kötet hangvételének személyességét regisztrálva nem ért meglepetésként, hogy a versek többsége egyes szám első személyben szólal meg, és hogy gyakori az önmegszólításként is értelmezhető második személyű beszédmód is – ellenben feltűnően hiányzik a közösségi perspektíva: egyenesen az utolsó, a lírai szubjektum és az őt körülvevő világ viszonyának összefoglalásaként is értelmezhető utolsó versben olvasható: „a közösség nem divat, ahogy a többes szám első személyt sem ismerik” (Vákuum helyett).
Úgy vélem, a kötet szövegei összességében a versekben megszólaló én számára adódó női szerepekkel (lánygyermek, anya, barátnő/feleség) kapcsolatos számvetésre adnak alkalmat, a női szerepekből adódó nehézségekkel, traumákkal és konfliktusokkal való szembenézést igyekeznek elősegíteni. Ezt azonban két dolog is nehezíti: egyrészt a korábban már bemutatott, gyakran öncélúnak érződő asszociatív képalkotás, másrészt az, hogy a vers beszélője szinte egyáltalán nem vizsgálja meg a számára kínálkozó női szerepeket a személyes, egyéni perspektíván kívülről – ezzel megakadályozva azt, hogy expilciten politikai, rendszerkritikus-feminista költészetként olvassuk a kötet szövegeit. A személyes tapasztalatok, emlékek és traumák bemutatása mellett nem kapunk képet arról, milyen közösségi, társadalmi, politikai vetületei vannak a különböző női szereplehetőségeknek (vagy az anyaságnak, a felnövésnek), és arról sem, milyen tágabb keretbe ágyazódik a kötetben megszólaló alany sorsa – mi az oka annak, hogy a versek beszélője „egyedül úgysem állíthatja meg az erdőirtást”, hogy a „közösség nem divat” (Vákuum helyett), és hogy „[n]em tartozunk. / Senkihez. Semmivel.” (Status quo)?
Mindezeket figyelembe véve számomra a kortárs líra egyik legfontosabb dilemmáját veti fel a tárgyalt kötet: milyen tétje lehet az tisztán magánjellegű(nek tűnő) tapasztalatokat, emlékeket, érzéseket középpontba helyező költészetnek, az egyéni tapasztalat lírájának ma, az individualizáció, a digitális figyelemgazadaság és a közösségi média idején? Mit tud nyújtani egy pusztán személyes hangvételű verseskötet a személyes narratívák, monológok, énközlések egyre hangosabbá váló zajában? Milyen költői beszédmód képes az individualizáción túllépve a privátot egyben politikaiként is láttatni, és valamiképp közössé tenni az egyéni tapasztalatokat?[1] Úgy vélem, Posta Marianna verseskötetének figyelmes olvasása is ezekre a kérdésekre hívhatja fel a figyelmet.
Posta Marianna: Kétéltű, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2025.
[1] Mindez természetesen nem új probléma. József Attila Irodalom és szocializmus című előadásában sokkal érzékletesebben fogalmazza meg ugyanezt: „Ha ezt a mondatot, hogy Éhes vagyok, versben irom le, egyáltalában nem azt jelenti, hogy »mért nem hozzátok már azt az ebédet«; és nem is azt teszi, hogy »csak egy fillért, könyörgöm alássan«. Mert […] ennek a mondatnak versben mindenesetre az a tartalma, a valóságos jelentése, hogy éhség egyáltalában van és, hogy az éhségnek, valamint az éhség létének társadalmi jelentősége van. Már csak azért is, mert ha ez a mondat, hogy Éhes vagyok, nem birna jelentéssel mindenki számára […] senki sem volna rá kiváncsi. Mert mi értelme is volna annak, hogy orrára kötöm az ismeretlen szegedi kubikusnak, aki a nyomda stb. közbejöttével ugyis csak évek multán tudná meg, hogy éhes vagyok.” József Attila, Irodalom és szocializmus [előadás] – 1930. In: József Attila Összes tanulmánya és cikke 1930–1937, József Attila Társaság, L’Harmattan Könyvkiadó, Budapest, 2017, 109.
Hozzászólások