Sokáig pihentette prózáit Varga László Edgár, mondván: „Minden írónak-költőnek jót tesz, ha egy időre kussol.”[1] Két verseskötet[2] és nyolc év csend után most novellákkal jelentkezett, ami valahol egyáltalán nem meglepő, talán követi, esetleg kitapogatja maga előtt az utat a Venus és Nichita által teremtette világon keresztül a (nagy)regény irányába – és milyen jól teszi.
A műnembeli „határátlépés” azonban nem új kísérlet a szerző számára, csupán most érezte elég kiforrottnak a publikálásra, hiszen egy korábbi interjúban[3] említette, hogy már első verseskötetének (Cseréptavasz, 2014) megjelenése előtt is írt prózákat. Vajon e két különböző megszólalásmód milyen viszonyban áll egymással, nyelv- és világszemléletük összefügg, vagy inkább nyomokban sem kommunikálnak? – teszi fel a kérdést Borsodi L. László is kritikájában.[4] Nem mondanám hátránynak, hogy Varga epikájában felfedezhetők a lírájából már ismert jegyek, mint a játékosság, humor, meghökkentés, isten- és identitáskeresés, elődök hatása, furcsa képek használata – a folyton vázlatoló alkat a versekben miért ne írhatna közben prózát is? Mindkét megszólalásmód kapcsolódik valamiképp a transzcendenshez, a még ismeretlen írás közbeni felfedezéséhez, mivel – ugyancsak a szerző elmondása szerint – sokszor őt is meglepi, hova lyukad ki egy történet végére, nincs előre megírt terv,[5] ez pedig verseiben is meghatározó élmény: „de magától írja ezt / a nálam többet sejtő szép kezem” (gondolkodtam édes).[6] A metapoétikus gesztus, avagy a reflexív réteg is közös pont: míg a Törülköző című novellában váratlanul kiszól egy pillanatra a történet narrátora, addig a versekben „csak leírlak egy papírra mint goethe” (mint goethe).[7] A lírában megjelenő humor, irónia és szabadság átalakul egy szatirikus énelbeszélővé, egy abszurd univerzummá, a játékosság a versekben a rímek, ritmusok kialakításában, a prózában pedig a különböző mozgó identitások, identitásalakzatok és azok kapcsolati variációi révén valósul meg.
Miért olvasunk egyáltalán prózát? – a Venus és Nichita a maga tizennégy novellájával egy olyan univerzumot teremt, amely az eszképizmus lehetőségét látja az irodalomban. A valóságból való kiszakadás a cél, a mágikus-mitikus atmoszférateremtés által nyújtotta határátlépés. A címben szereplő nevek már a szövegek elolvasása előtt is sejtetnek valamit, sajátos hangulattal, mitikus töltettel bírnak, emellett a történetek lokális jellegére is utalnak, erdélyi, többnyelvű (román-magyar) közegben helyezik el a karaktereket – a nevekben rejlő történetekkel játszik tehát a szerző. Két ciklusra tagolódik a könyv, az első a kötet címét viseli, és tizenegy rövid prózát tartalmaz, a második, az Egy forradalom előkészületei csupán hármat. Ez az aránytalanság jól mutatja a kötet fókuszpontját, amely a Venus és Nichita Ulrache közti kapcsolatok különös variációi köré építkezik. Itt nem csak metaforikus szerepcserékre kell gondolni, hanem tényleges átváltozásokra szövegről szövegre – néhol apa–lánya viszony van köztük, máshol férj–feleség vagy épp testvéri kötelék fűzi össze őket. Ezzel együtt a narrátor is mozgó identitású karakter, aki olykor az egyetlen élő ember, aki kecsketejen nőtt fel, mégis elmondhatja magáról, hogy az anyja szoptatta (Fekete elefánt), máskor ő Rexi kormányzó úr (Rexi kormányzó úr) vagy a püspök mindenese, főpohárnok, trombitás (Dolly Kaszparov töltött káposztája), valamint több novellában is Venus Ulrache titkos szeretője, hódolója. Az elbeszélő tisztában van történeteinek furcsaságával, azok „véletlenszerű” összefüggéseivel, nevetséges konfliktusaival, bizarr eseményeivel – és pont ettől lesz érdekes, mert nem egy öntelt elbeszélővel van dolgunk, hanem egy ironikus-szatirikus figurával, aki maga is tudja, hogy olykor hatásvadász módon használja a nyelvet.
A második ciklus nem kapcsolódik szervesen az elsőhöz, de ez valahol olvasói betegség, hogy a novelláskötetek szövegeit mindig egymáshoz viszonyítva akarjuk látni – én is ebben a betegségben szenvedek. A második ciklus kezdő prózája (A fej) – amelyben Halmosi Eszter egy levágott emberfejet talál az ajtaja előtt – rokonítható a leginkább a többi szöveghez, mind hangulatában, mind eseményeiben. Groteszk, már-már morbid jeleneteivel a Törülköző című novellához kapcsolódik – ahol Szonja Serpekova Venus levágott szőke fürtjeit találja a küszöbön –, szokatlan vágykeltésével a Berszán gróf szöveghez, a csoda-diskurzus révén pedig a Virágvasárnappal is összevethető: míg előbbiben egy „orvosi csoda” jelenik meg (a fej, vagyis Péter, maga sem tudja, hogyan élte túl lefejezését), utóbbit bibliai értelemben foglalkoztatja a csoda és annak hiánya a mai világban („mert elszalasztották a csodákat, amikor azok felkínálták magukat nekik, és most félnek, hogy egy napon azok a csodák visszatérnek”). Az utolsó két novella kissé kilóg a kötet szerkezetéből, mintha egy közeli, de mégis más univerzum küszöbét jelölnék – gondolok itt Varga László Edgár készülőben levő regényére. A Karácsony előtt két nappal című írás politikai kontextust emel be a szövegvilágba, az elvtárs szót olvasva a kommunizmusra asszociálunk, valamint az Utunk folyóirat említése miatt az 1946–89 közötti Kolozsvár jut eszünkbe. A novella középpontjában a Szeku vallatószobájába hurcolt Király nevű költő és az ideologikus verselemzés abszurditása áll, amit a cenzor tudatlansága, az állandó megfigyelés és a határátlépés (még képzeletbeli) akadályozása is fokoz – Orwell-hatás érzékelhető, annak egy ironikus-szatirikus és regionális változata. Transzparens utalások jelzik, hogy a novella főhőse Király László – erdélyi magyar költő, író –, s ha utánajárunk, még az is kiderül, hogy a szöveg a szerző 80. születésnapjára íródott (2023) a Helikon őt ünneplő, tematikus lapszámába.[8] Az „alkalmi próza” alapgondolata Király László 1980. november 26. című verséből származik, hiszen e vers keverte bajba a novellabéli költőt: „Trelleborg felé fut / egy fél fekete eb. / Köd zabálja a fákat – / egyre nehezebb.”A politikai beágyazottság tehát hordozza magában a rendszer- és intézménykritikát, a hatalom kifigurázását és működésének értelmetlenségét: „Vajon mi végre van ez az egész?” – teszi fel a kérdést Őrnagy elvtárs. A novella végére még ebben a kilátástalan rendszerben is gyökeret ereszt az irodalom, a vers ritmusának ereje beférkőzik oda is, ahol nem látják szívesen: Hossu őrnagy azon kapja magát, hogy az előbb még kétségbeesetten elemzett vers zakatol a fejében. Talán ez a rövid történet távolodik el leginkább a kötet koncepciójától, hangulatától, mivel abszurd történései már nem egy mitikus fantáziavilágban keringenek, hanem a múltat idézik meg.
A záró elbeszélés (Egy forradalom előkészületei) központi karaktere a süket festő, aki egy anatómiai atlaszhoz készít illusztrációkat, evégett nagy formalinos üvegekben állnak az emberi szervek a szobája sarkában – a rendszerváltásnak köszönhetően az idegen orvos lányának hasán levő két fülkagyló, a novella végére a süket festő fülei helyére kerülnek. A Helikon hasábjain megjelent regényrészlet alapján Varga készülő művének (Vázlatok a sötétséghez) főszereplőjéről olvashatunk ebben a történetben – köteteken átjáró karakterré változik tehát a süket festő. Ebből kiindulva hasonló, olykor nyomasztó és bizarr atmoszféra(teremtés) jellemzi majd a regényt is, amelyben talán még egy árnyalattal feketébb lesz Varga humora.
Műfaji sajátosságait tekintve többféleképpen lehet értelmezni a Venus és Nichitát, amely túlmutat a novelláskötetek hagyományos konvencióin. Rövid prózái hangulati, szemléleti síkon összefüggenek, a karakterek folyamatos visszatérése laza szerkezetű novellafűzérré, akár mozaikszerű kisregénnyé formálják a szövegvilágot. Epizódszerű felépítésében közelít inkább a novellához, minden sztori egy abszurd, szokatlan és néha morbid jelenet, esemény vagy cél köré épül. Meghatározott szerepe van a csendeknek: az elhallgatások, a sejtetés, a balladai homály, a nem-tudás kelti sokszor a feszültséget – feszes szerkezetű ez a próza, a novella amúgy sem bírja el a fölösleges mondatokat. Nemegyszer nyitva hagyja a történeteket, a szimbolikus beszédmód, nyelvi működés is okozhatja, hogy sokszor a kulturális tudásunkra támaszkodva kirakósként összerakható a történetek kimondatlan része, például hogy mit jelent a puskapor a Berszán gróf című novellában, vagy mit jelképez a kettős kereszt Venus kendőjén, az arany csillagok és kitüntetések Nichita mellén (Dolly Kaszparov töltött káposztája).
Varga László Edgár lírájában és prózájában is hangsúlyos az istenkeresés és az ezzel együtt járó blaszfémia, ám a szóban forgó kötetben a különböző nyelvek keresése új nézőpontot jelent – mint a gyermek és szülő közti nyelv keresése a Fekete elefánt című novellában („De hát hogy is érthetné a gyermek a szüleit, vagy fordítva? Sehogy sem. A lényeg, hogy beszélgetünk.”), majd a Rexi kormányzó úr történetében a pásztorok sajátos nyelve tűnik fel, ahogyan kiáltásaik echóit lustán adogatják a hegyoldalak. A következő elbeszélés (Dolly Kaszparov töltött káposztája) olyan nyelvet keres, amelyen igazat lehet mondani, mert az emberi ezt nem engedi és/vagy nem bírja el, ez a nyelv Venus Ulrachénak a madárdal, amelyen úgy mondhatja az igazat, hogy közben nem hiszik, ördög szállta meg. Máshol az ember és állat közti közös nyelv kialakulásáról olvashatunk (Nagy Medve) vagy az ajtó előtt hagyott dolgok általi szimbolikus üzenés játékáról (Törülköző; Szonja Serpekova), a csodák nyelvének elfelejtéséről (Virágvasárnap), a babonák, az álmok rögeszmés fejtegetéséről.
A szerző maga jelöli ki hagyományát, a prózáját ért egyértelmű irodalmi hatásokat – a kötet mottóinak szerzői sokkal fontosabbak, mint maguk az idézetek: „– Igen.” (Bodor: Egy hely, ahol kosarakat fonnak); „– Aha…” (Márquez: Száz év magány); „– Nem!” (Tolsztoj: Háború és béke). A szerzők teljes nevét sem fáradt kiírni (miért is?), mintha intim kapcsolatuk lenne a szöveghagyomány folytatása révén. E három szerző prózája külön-külön is egyedi színfoltot képvisel, így egymás mellé helyezve azonban mint táptalaj öntözik Varga szövegvilágát, inspirációs forrásként, a szerző által kijelölt útként érvényesülnek. A kérdés már csak az, járható-e ez az út? – hogyan formálja Varga a sajátjává ezeket a rendkívüli nyelveket, prózai alakításokat? Bodor prózájához tömörségében, feszes mondataiban, a vidék elszigeteltségében és elmaradottságában, abszurd, komor tónusában, furcsa, kettős identitást jelző neveiben közelít – nincsenek messze a Sinistra körzet lakói a Varga teremtette univerzumtól. Realista módon, olykor naturalista jelleggel ábrázol jeleneteket, vezet át a mágikus-mitikus csodák, babonák, boszorkányok, jóslatok körzetébe. Legfőképpen a határtapasztalat, határhelyzet alapján íródik bele e hagyományba prózája. A Bodor-féle határvidék másfajta határokon keresi a centrumot, valamihez képest abszurd világa, míg Varga atmoszférája zsigerileg ilyen, groteszk és bizarr – szarkasztikus elbeszélője szerint: „Van ilyen.” (Berszán gróf). A kötetben azonban sokféle határhelyzet megjelenik ezen kívül is, többek közt reflektál a nyelv határaira, álom és ébrenlét, lét és nemlét, belső és külső idő határainak elmosódására, ember és nem-emberi létezés közti határ lebontására az átváltozás aktusában. Varga prózája nem utánzás, hanem egyszerre tisztelgés (hommage) az általa kijelölt út nagyjai előtt és szövegeik paródiája – nem kifigurázza, hanem mozgásban tartja, aktualizálja ezeket az elbeszélésmódokat, univerzumokat, ez pedig tagadhatatlanul a sajátja.
Nem cél a harmónia, megnyugvás vagy esztétizálás, inkább a meghökkentés, zavarba ejtés, komfortostól való elszakadás. Mesei és valóságos között nem húzódik éles határ, az abszurd a megszokott, az identitás képlékeny. A perspektivikusságra hívják fel a figyelmet a szövegek, többdimenziós látásra, másként látásra ösztönöznek – észrevétlenül varr nagy igazságokat, ontológiai kérdésfelvetéseket a bizarr történetek szoknyájára, normánkhoz képest természetellenes, akár nevetséges szituációkban mutat meg mindennapi helyzeteket, mint az emberek elmagányosodása (Nagy Medve) vagy kontrollvesztettsége (Berszán gróf). A szövegháló mélyén a sötét munkálkodik, de a bizarr jeleneteket megtöri a szatirikus-ironikus elbeszélői hang, a fekete humor, s derűssé válik mégis ez a próza, hagyja, hogy nevessen rajta/vele az olvasó. Kíváncsi vagyok, mennyire olvasható majd a regény megjelentével annak előzményeként ez a kötet, mindenesetre kaptunk egy kis ízelítőt a Venus és Nichitán keresztül abból a groteszk-abszurd és mitikus világból, ahova valószínűleg a készülő regény is kalauzolni fog.
Varga László Edgár: Venus és Nichita, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2025.
[1] Rostás Szabolcs: „Minden írónak-költőnek jót tesz, ha egy időre kussol”. Varga László Edgár vers után prózával jelentkezik. Krónika, 2025. https://kronika.ro/kultura/bminden-ironak-koltonek-jot-tesz-ha-egy-idore-kussolr-varga-laszlo-edgar-vers-utan-prozaval-jelentkezik (utolsó megtekintés: 2026. február 14.)
[2] Varga László Edgár: Cseréptavasz. Erdélyi Híradó Kiadó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2014; bejárónőm: isten, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017.
[3] A hét szerzője: Varga László Edgár (1. rész). https://www.youtube.com/watch?v=HxIqlzSS398 (utolsó megtekintés: 2026. február 14.)
[4] Borsodi L. László: Az elszalasztott csodákról – igen, aha, nem. Helikon XXXVII. évfolyam, 2026. 01. (927.) szám, 24–25.
[5] Nagy Zalán: „A ritmus köré szerveződik az életem.” Interjú Varga László Edgár költővel, íróval. Helikon XXXVII. évfolyam, 2026. 01. (927.) szám, 4–5.
[6] Varga László Edgár: bejárónőm: isten, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017, 53–55.
[7] Uo., 14–15.
[8] Nagy Zalán: A kortalanság irányába – Beszámoló Király László 80. születésnapjáról.
https://www.helikon.ro/bejegyzesek/a-kortalansag-iranyaba-beszamolo-kiraly-laszlo-80-szuletesnapjarol (utolsó megtekintés: 2026. február 14.)
Fotók: Marcutiu-Rácz Dóra
Hozzászólások