Borbás Andrea ‒ Csiszár Gábor, Oh, furcsa Élet. Ady Endre titkos szerelme
Ady Endre közismert szerelmi kapcsolatainak feltárt történetei a magyar irodalom legpikánsabb sztorijai közé tartoznak. Az irodalomtörténet mindenekelőtt a „nagy versek” „nagy múzsáit” igyekszik közönség elé állítani, különösen, amikor ezek a szerelmi történetek olyan megbotránkoztatónak minősített tényeket mondhatnak a magukénak, mint a Léda- és a Csinszka-szerelem. A „kis(ebb) versek” „kis(ebb) múzsái” esetében sincs ez másképp. Az irodalomtörténészek egyik fontos feladata feltárni ezeket a kis szerelmeket (is), nemcsak önmaguk miatt, hanem, mert érdekes női sorsokat ismerhetünk meg belőlük, és mert a „már jól ismert ” „nagy szerelmekre” is új fényt vethetnek. Mindezek együttesen járulnak hozzá a szűkebb és tágabb olvasóközönség Ady-képének folyamatos alakításához. Pontosan ezt teszik a szerzők, Borbás Andrea és Csiszár Gábor, akik ezúttal Ady titkos szerelme, a mostanáig jóformán ismeretlen Sándor Lászlóné Schreiber Bella, becenevén „Nyanyuci” alakját helyezik középpontba.
A szerzőpáros legújabb kutatásaik eredményeit tették közzé ebben a kötetben, melyekkel megkérdőjeleztek évtizedekkel korábban leírt információkat, újakat kerestek, mérlegeltek, sok és sokféle forrásból rámutattak azokra, amelyek „egy irányba mutatnak, a valóság egy szeletére találhatunk” bennük (95.), és nagy körültekintéssel megírtak egy (újabb), a nagyközönség számára is szóló Ady-történetet, a könyv figyelemfelkeltő, színes borítóján egy széles körben ismert Ady-portréval.
A kötettel egy, a 2025 december közepén, a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum hetven éves fennállása alkalmából rendezett konferencián találkoztam először. E konferencia nyitóelődásában Boka László az életműkutatásra vonatkozóan a hangsúlyok áthelyeződésére hívta fel a figyelmet Ady kapcsolathálóiban és levelezéseiben, melyek számos megfejtésre váró titkot kínálnak az irodalomszociológia számára. Ahogy elhangzott, komoly adósságok várnak törlesztésre a „nagy szerelmek”-et illetően is, hiszen míg Csinszkáról sokan (Tabéry Géza, Robotos Imre, Péter I. Zoltán, Rockenbauer Zoltán stb.) sokfélét írtak, addig Lédával ‒ mint elsősorban női történet ‒ már kevesebbet foglalkoztak. A mai napig hiányzik ugyanis egy Léda-monográfia.
Három okból is érdekelt ez a kötet azon túl, hogy egy új Ady-könyv: egyrészt, mert sok nagyváradi vonatkozást rejt; másrészt, mert a levelek „értékes forrásdokumentumok az Ady-filológia számára”, és harmadszor, mert „a huszadik századi nőtörténet érdekes fejezete” is egyben (8‒9.) Nemrég két érdekes nőtörténeti kutatás eredményeit bemutató kötet keltette fel a figyelmemet, melyek szintén 2024-ben jelentek meg: Viskolcz Noémi Az öntörvényű palatinusné Thököly Éva (1659-1716). (Esterhazyana) és Miklya Luzsányi Mónika Ezerszer Júlia. Szendrey Júlia eltitkolt élete című munkái. A szintén 2024-ben megjelent Borbás‒Csiszár-kötetben az előzőekkel ellentétben egy huszadik századi női életút bontakozik ki, de itt is egy „nagy ember”, egy költő mellett/mögött álló, szomorú női sors körvonalazódik.
Az első fejezetben ‒ Ki volt Nyanyuci? ‒ a felderített életrajz ismertetése előtt egy Ady-múzsákra reflektáló alapos historiográfiai háttérkutatás szolgál információkkal, melyben ‒ versek- és levelekbeli, felfedett vagy önmagukat felfedő ‒ kis és nagy szerelmek egyaránt megemlítődnek, és többek között azt is megtudhatjuk, hogy például „Léda asszony ihletőjének, Diósi Ödönné Brüll Adélnak a nevét már életében, a húszas évek elején nyilvánosságra hozták, ám alapos írás róla csak halálának évében, 1934-ben jelent meg” (13.). A kutatástörténeti összefoglalóból az is kiderül, hogy nem a „Nyanyuci-féle” az első olyan „kis” Ady-szerelem, amely egy róla szóló kötetben megjelent, hanem a Mylitta-szerelem (asszonynevén Machlup Henrikné Zwack Emma Mária; „Mici”): „Mylitta nevét 1961-ben írták meg, de Schweitzer Pál monográfiája csak 2000-ben látott napvilágot” (14.).
Jelen kötet ismeretében Sándor Lászlóné Schreiber Bella a mariagrüni szanatóriumban Adyval egyidőben tartózkodó asszonyok legfontosabbika, akinek az életútja kiválóan példázza a társadalmi és kulturális elithez tartozó hölgyek egzisztenciális lehetőségeit ebben a hiánypótló biográfiában. A rá vonatkozó, itt bemutatott historiográfiai kutatásokból tudható, hogy Hegedűs Nándor 1961-ben írt róla cikket, Vitályos László az asszony összes levelét ki szerette volna adni (ezért gépiratokat készített ezekről), Péter. I. Zoltán pedig próbálta megtalálni az asszony fényképét és több adatot összegyűjteni róla, mígnem végül Kozák Péternek sikerült megfejtenie Sándor Lászlóné kilétét 2021-ben – addig „leánykori nevét, születési és egyéb személyes adatait sem ismertük” (8.).
Az 1886-ban, Mezőberényben született Schreiber Bella nagyváradi, majd pesti szépasszony volt, és házassága révén tartozott az elithez, tehát egyike volt azon fiatal (tizenkilenc éves) lányoknak, akik családjuk örömére „jól mentek férjhez”. 1905-ben, Nagyszalontán kötött házasságot a nagyváradi születésű, „korábban csődbe jutó, tűzvész által is sújtott” (19.) Schwartz (1907 májusától Sándor) Lászlóval. Ugyanakkor levelei azt is tükrözik, hogy nem részesült kiváló oktatásban, ahogyan például Brüll Adél és Boncza Berta. (Itt megjegyezném, hogy jó lett volna Sándorné egyik levelének reprodukcióját is látni a kötetben, nem csupán ennek a megállapításnak az igazolására.)
A statisztikai adatok felhasználásával összeállított életrajzból kiderül, hogy „a korábban csókáspusztai birtokán gazdálkodó férj a házasság után viszonylag hamar bérbe adta apai örökségét, s feleségével Nagyváradra költözött”, majd „a pénzügyek és kereskedelem felé fordult. 1909-től sorra lesz főként ekkor alakult nagyváradi gazdasági szervezetek igazgatósági tagja” (20.), „ezt követően ingatlan-, főleg házvásárlásokba kezdett Váradon és Aradon”. 1912-ben Pestre költöztek, ahol férje terménybizományi üzletet alapított, „csendestársként hozta a pénzt”, nem sajátját ugyan, hanem az édesanyjáét, „birtokaira felvett kölcsönből” (21.). Az üzlet azonban nem volt sikeres, „a cég okozta Sándorék anyagi és közéleti bukását”, üzleti csalások miatt fel is jelentették őket. A problémák elől Sándor László ‒ pesti és nagyváradi lapok szerint ‒ „elmebajt szimulálva külföldre menekült” (22.). A cég felszámolása óriási anyagi veszteségeket jelentett a házaspár számára, de ennél is aggasztóbb következmény volt, hogy a lelki terhek súlya alatt mindketten összeomlottak. Fájdalomcsillapítás okán „kaptak rá” a morfiumhasználatra (24.), és ezt a kialakult morfiumfüggőséget kellett kezeltetniük különböző szanatóriumokban. Így került körülbelül 1913. május közepén Mariagrünbe Sándor Lászlóné, előzőleg már több szanatóriumot is megjárva.
A „Nekem kell egy nagy viszony” – Ady és a mariagrüni nők című második fejezetbenaz olvasó Ady szanatóriumi kúráinak „kórképét” (is) megkapja az 1909-es évekig visszamenően, melyeket egészségi állapotának leromlása tett szükségessé. Sándor Lászlóné portréja után is keresgélve korabeli fotográfiai műtermek működéséről is értesülünk. Mindezeket épülettörténeti adatok is kísérik, így sok érdekes információt kapunk ezekről a korabeli intézményekről, foglalkozásokról is. Tulajdonképpen Ady mariagrüni hónapjaiba kapunk részletesebb betekintést ebben a fejezetben, alaposabb megvilágításban láthatjuk „Ady adatolható betegségeit és kezeléseit”, és a betegek közötti szanatóriumi románcok történetét is, „az 1910-es években ugyanis a szanatórium lesz az a hely, ahol olyan fontos múzsákkal találkozik, mint Bisztriczky Józsefné, Ada; Machlup Henrikné, Mylitta; Sándor Lászlóné, Nyanyuci; Weisz Ferencé, Kicsi és Máthé Eleonóra, Éliás” (30.).
A Sanatorium und Wasserheilanstalt Mariagrün, azaz a mariagrüni szanatórium és vízgyógyintézetben (ma Graz) Ady március 7-től július 6-ig kezeltette magát (38.), a fentebb említett asszonyok váltakozó vagy egyidejű társaságában, akik között Ady az újabb „nagy viszonyt” kereste, mígnem Sándor Lászlónéban sikerült megtalálnia.
A harmadik, Ady és Sándor Lászlóné Schreiber Bella kapcsolata című fejezetben a szanatórium utáni folytatást találjuk, Pesten és Nagyváradon, személyesen és levelek-üzenetek formájában. Kapcsolatuk jelentőségét és komolyságát igazolja most először közölt levelezésük, melynek időbeli kerete 1913. június 27. és 1914. szeptember 21. közé esik, tehát több mint egy évről van szó, az első világháború első hónapjainak aggodalmaival is átszőve. A kapcsolat komolyságát a levelek hangvétele mellett az is igazolja, hogy 1913 kora ősze és ‒ megszakításokkal ugyan, de ‒ 1914 márciusa között együtt is éltek, a Sándor házaspár Váci utcai lakásában (100.). A levelekből világossá válik előttünk, hogy ez (is) egy különleges szerelem volt, Sándorné gyöngéd és nyugodt társ volt, épp amilyenre a költő vágyott, így jótékony hatással volt rá. Az asszony éppen ezért, gondoskodása és anyáskodó viselkedése miatt kapta a „Nyanyuci becenevet”, ,,részéről ugyanis valóságos, egyértelmű volt a szerelem (63.).
Azoknak a kortársaknak a visszaemlékezéseit is megtaláljuk itt, akik személyesen ismerték az asszonyt, és megfogalmazták véleményeiket az Adyval folytatott kapcsolatáról is. Így például a nagyváradi Fehér házaspár (Ady egykori főszerkesztője, Fehér Dezső és felesége, Breitner Janka, aki távoli rokona is volt Sándornénak [94.]) próbálta elválasztani őket egymástól. Leginkább Adyra próbáltak hatni, hogy hagyja el az asszonyt, mivel Sándorné maga képtelen lett volna a szakításra, és féltették az asszony jó hírét, házasságát, gyermekeit. A női véleményeket illetően kritikusabb sorokat találunk, különösen, ha olyan hölgyekről van szó, akik maguk is Ady egykori kedveseiként szólaltak meg, mint például Dénes Zsófia, a költő egykori menyasszonya, aki Sándorné rovására írta azt, hogy Ady morfiumfogyasztóvá, sőt, -függővé vált. Ezt az állítást a szerzőpáros jelen kötetben megcáfolta (72.) A szerelmi kapcsolat alakulását illetően végül Ady döntött: feleségül vette Boncza Bertát és Sándornéhoz fűződő érzései kölcsönös barátsággá alakultak, melyet a költő házasságkötése után is megőriztek (218.).
A kapcsolat után című negyedik fejezetSándor Lászlóné életének a szakítást követő szomorú évtizedeit tárja az olvasó elé 1914 áprilisától egészen az asszony 1955. június 4-én bekövetkezett haláláig. Ady és férje halálát követően (mindketten 1919. január végén távoztak az élők sorából) a megfelelő anyagi háttér hiányában be kellett látnia, hogy képtelen egyedül gondoskodni két gyermekéről. 1922-ben, egy „unokatartási per” (88.) eredményeként „kisebb lánygyermekét, Katalint átengedte anyósának, Sternthal Artúrné Schwartz Jozefinnak »nevelésre és tartásra«, s lemondott gyámi jogairól. Cserébe megtarthatta a fiút, Pált, s havi tízezer korona unokatartást nyert” (89.). A harmincas évektől kezdődően, az „1941-es népszámláláskor felvett adatok” alapján egyre nagyobb szegénységben élt, „Pál nősként szerepelt, mégis édesanyjával lakott” (90.). Az 1945-ös népszámlálás szerint fia már egyedül élt, és „a hajdan a nagyváradi társasági élet fényes alakja” varrónőként dolgozott. Ebben a fejezetben derült ki az is, hogy „eladta az addig őrizgetett Ady-leveleit a Népművelési Minisztériumnak” (91.)
Az ötödik, Ady és Sándor Lászlóné levelezése című fejezetaz egodokumentumok elemzését adja. Az intim vallomásokat, gondolatokat megfogalmazó, kézzel írott levelezés mára – a bepötyögött üzenetek és emodzsik világában ‒ egy kiveszőben lévő, bensőséges formáját jelenti a kapcsolattartásnak, amely meghittsége a papír alapú, tollal, saját kezűleg írt, borítékolt és postázott mivoltában rejlik. Inspiráló kiindulási alap egy történet rekonstruálásához.
Ady Sándornéhoz szóló üzeneteiről mindenekelőtt azt kell tudni, hogy „három kivételével megjelentek a Belia György által szerkesztett levelezéskötetben, illetve Kovalovszky Miklós mindet közreadta az Emlékezések Ady Endréről című sorozata IV. kötetében, ugyanakkor számos részletet kihagyva szövegükből”; valamint, hogy „Ami Sándor Lászlóné fennmaradt leveleit illeti, eddig egyetlen jelent csak meg, a Belia-kötet jegyzetanyagában” (111.), „a többi a nemzeti könyvtár zárolt anyagában maradt” (8.). Számszerűsítve ezeket: „Adynak Sándornéhoz írt tizenhárom levele, hat képeslapja, két névjegye és egy távirata maradt fenn, míg az asszonynak a költőhöz szóló kilenc levele és négy képeslapja, mely utóbbiból egyet többen is aláírtak.” (113.) A levelek mellett két fényképes dokumentum is fennmaradt (115.). Egymásnak írt levelekről van tehát szó, és míg Ady másoknak írt levelei, melyekben megemlíti az asszonyt, ismertek, addig Nyanyuci másokkal folytatott levelezése nem (110–111.). A kötet erőssége a levelesládában rejlik tehát, melynek összeállítása önmagában is egy pozitívum, hiszen nyomon követik a levelek útját az „érmindszenti levelesládá”-tól az ezeket ma őrző közintézményekig (111.), de a kötet szerkezetét illetően itt mégis negatívumként említeném meg, hogy a bőséges adatolás bizonyítékainak, a lábjegyzetek elolvasásához sajnos minduntalan a kötet végére kell lapozni.
A Jegyzetek, a Képmelléklet és A képek forrása után következik, hatodik fejezetként, Nyanyuci levelesládája, a tulajdonképpeni forráskiadás, melybe mindkettejük levelei bekerültek, kronológiai sorrendben, magyarázatokkal ellátva. Ezeken túlmutatóan ugyanakkor lehet hozzájárult volna a dokumentumok könnyebb átláthatóságához egy külön lista összeállítása a levelekről. A magyarázatok egyaránt vonatkoznak a levelekbeli utalásokra, személyekre, helyekre, kifejezésekre, a leveleket őrző intézményekre. Picit elszomorító volt olvasni, hogy a szerzőpáros szerint ma már meg kell magyarázni olyan kifejezéseket, mint „vizitelő dressz” (151.), „pauza” (179.).
Sándorné alakjával kapcsolatosan, bár „nincs egyértelmű nyoma Ady költészetében” (ebben is különbözik a költő „neves múzsákkal való románcaitól”) (75.), két hozzá (is) köthető verset sikerült azonosítani: Nagyon közelbe kerültünk és Oh, furcsa Élet. Ez a két vers és egy hasznos időrendi sorrend (A „Nyanyuci”-kapcsolat kronológiája) zárja a kötetet.
A szerzőpáros négy alapvető kérdésre keresett válaszokat kutatásuk során, összegzésképp pedig megállapítható, hogy sikerrel jártak ezek megválaszolásában. Minden régebbi adatot újra ellenőriztek, széleskörű tájékozottságról, gazdag ismeretanyag meglétéről téve tanúságot, és egy tömör és alapos, tényszerű összefoglalót írtak, remek példáját annak, hogyan lehet tudományosan rekonstruálni – jelen esetben – egy rövid szerelmi történetet (és nem csak) sok-sok forrás („kortársi visszaemlékezések, Sándor Lászlóné memoárja, az asszony és Ady Endre levelezése” [95.]) azonosításával, feltárásával, felülbírálásával és felhasználásával. Mindenekelőtt szerették volna tisztázni azokat a legendákat és rejtélyeket, amelyek Sándorné alakját körülvették. Ezt mindenképp sikerült megvalósítaniuk, hiszen az asszony alakja e könyvben kibontakozik az ismeretlenségből. Másodsorban igyekeztek megválaszolni a bizonyára sokak számára legizgalmasabb kérdést, hogy vajon valóban Sándorné szoktatta-e rá Adyt a morfiumhasználatra, egyáltalán morfiumfüggő (is) volt-e Ady? Ez a legenda ‒ ahogy azt fentebb írtam – ezzel a kötettel valóban csupán legendává minősült át (171.).
A harmadik kérdés azokat az okokat igyekezett kinyomozni, amelyek a szerelem a kortársak előtti titkosítására adtak magyarázatot. A kérdésre több választ is lehet adni, melyek mindegyike helytálló: „Sándor Lászlóné neve nem szerepel a szanatórium bejelentőkönyvében, s adatai alapján – távozásának ismert ideje [június 26], életkora – álnéven sincs benne” (26.); az asszony maga írta alá Nyanyuciként (álnéven) Adynak szóló leveleit; adriai közös útjuk (1914. március 6. és 18. között) alatt Ady úgy ír az ismerőseinek, mintha egyedül utazna, egyes szám első személyben (77–78.), és általában véve kevésszer említi meg másoknak az asszonyt, jóllehet mindig megírta, hogy éppen ki foglalkoztatja (107.). Nem utolsósorban, ahogy erre már utaltam, „anyagi létkérdés és családi kényszer” játszotta a fő szerepet abban, hogy Sándornénak a férje mellett kellett maradnia (177–178.), ahogyan például Brüll Adélnak is.
Az utolsó, negyedik kérdésre, hogy miért siklottak el mostanáig Sándorné alakja felett az Ady-életrajzokban, szintén többféle, ám annál kézenfekvőbb a magyarázat: „nehezítette a feldolgozást a forráshiány: Ady az asszonyhoz írott levelei csak az ötvenes évek elején kerültek közgyűjteménybe, míg a költőnek szóló leveleket az Országos Széchényi Könyvtár szemérmesen zárolta, a könyvtár katalógusa még ma sem mutatja meglétüket” (12.). Továbbá magyarázza az is, hogy a kutatóknak „jórészt nem maradt idejük még részletesebben foglalkozni a személyével”, ami a kutatástörténeti összefoglalóból is kiderül (14.). Semmiképp sem az asszony jelentéktelensége a magyarázat tehát: végül is úgy tűnik, Hegedűs Nándornak volt igaza, amikor azt írta: „Nyanyucival mostohán bánt az Ady-irodalom” (Ady Endre nagyváradi napjai, Budapest, 1957, MTA, 393.). Mostanáig. Egy titok azonban mégiscsak feltáratlan maradt: „A titokzatos Sándor Lászlóné egyvalamiben őrzi még titkát: n ismerjük fényképét” [91.], nem tudjuk tehát, hogyan is nézett ki valójában az asszony.
Borbás Andrea ‒ Csiszár Gábor, Oh, furcsa Élet. Ady Endre titkos szerelme, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024.
Hozzászólások