Június 3-án nyílt meg Gesztelyi Nagy Zsuzsa Új Élet Park című önálló kiállítása a budapesti FUGA Breuer Marcell termében. A debreceni Új Élet Park: ahol Gesztelyi Nagy Zsuzsanna felnőtt. A kiállított anyag egy feldolgozástörténet, mindenféle nosztalgikus érzést és hatást elkerül. Két szárnyra osztva mutatja meg az egyéni és a kollektív vonatkozást. A tárlatot Tóth Krisztina nyitotta meg; az alábbiakban az ott elhangzott megnyitóbeszédét közöljük.
Azok közül, akik az én nemzedékemhez tartoznak, és a nyolcvanas években voltak gyerekek, nagyon sokan lakótelepeken nőttek fel. A szocialista lakótelepek Romániában, Lengyelországban, Bulgáriában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában és Magyarországon is szabvány mintát követtek, és eléggé hasonló életet kínáltak a panelek lakóinak. Körülbelül tíz évvel ezelőtt, egy irodalmi rendezvényen, Joanna Bator lengyel írónővel beszélgettem közös tapasztalatainkról. Elmesélte, hogy a szülei a hetvenes évek végén boldogan költöztek be egy ipari város magasemeleti panellakásába, ahonnan az egész vidéket be lehetet látni. Joanna esetében ez füstölgő gyárkéményeket jelentetett, az én esetemben gigantikus magasfeszültségű villanyoszlopok sorát, levegőben futó vezetékekkel, meg hatalmas darukat, mögöttük az alkonyati éggel. Azok a beköltözők, akik addig kútról hordták a vizet és fával fűtöttek, hamar megszokták a kényelmet: a központi fűtést, a melegvizet. Lettek barátaik is az új helyen, és a friss panellakók hamar birtokba vették a lapos, kátránypapírral borított tetőket. Napágyakat tettek ki, és faládákban paradicsomot meg uborkát neveltek a szeles teraszokon. A gyerekek számolták az égen a repülőket és apró kavicsokat hajigáltak a mélybe. Később, a rendszerváltás után Joanna szülei a volt szocialista tábor országaiban sokszor látott, a mi nemzedékünk számára szintén ismerős utat járták be. Középkorúként vállalkoztak, szépen gyarapodtak. A szűk panellakást egy nagyobb, polgári otthonra cserélték. Később azt a tágasabb lakást is eladták, és már mint beérkezett emberek, vettek egy családi házat. Minden adott volt, hogy most már tényleg boldogok legyenek, miután évtizedeken át agyondolgozták magukat. Megvolt végre a takaros ház, a rendezett kert, szereztek egy kutyát is. Teltek az évek, és a szülők egyre magányosabban sínylődtek a csinos családi házban, mígnem egy nap végre megvilágosodtak. Hát persze! El kell adni ezt az egészet! -sóhajtottak fel. Így is tettek: visszamentek szépen a szűk, megszokott panelba, a pénz maradékát pedig felélték. Akkor végre megszűnt bennük az a furcsa, megmagyarázhatatlan elvágyódás és nyugtalanság, amit titokban mindig is éreztek. A szülők nemzedéke nem véltlenül volt ennyire összezavarodva. Őket még az előző, háborús nemzedék nevelte fel. Olyan emberek, akik legfőbb értéknek az élelmet és a fűtött lakást tartották. Sokan vidékről, vagy az ipari és bányászvárosokból kerültek a lakótelepekre, és az új életük összehasonlíthatatlanul kényelmesebbnek bizonyult a réginél.
A gyerekeik pedig már ebben nőttek fel. Nem ismeretek, nem láttak soha egyebet, ezért nem is tudhatták, hogy vágyniuk lehetne valami másra. Ez volt az életük egyedüli ismert és megszokott helyszíne. Ha megnéznénk a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején születettek családi fotóit, több százezer gyerekről találnánk panelerkélyeken készült, egymáshoz nagyon hasonló felvételeket. Gombafrizurás, vagy hullámcsattal eltűzött hajú kislányok, elálló fülű kisfiúk a színes üveges erkélyeken. A drótüveg mustársárga vagy olajzöld. Több százezer gyerek nézte esténként az elsötétülő égboltot és a hatalmas házak egyenként kigyulladó sárga ablakait, és mindegyiküknek ez jelentette az Otthon, azt az ismerős szagokkal telített homályos helyet, ahova majd később vissza lehet vágyni. Aztán ezek a gyerekek felnőttek, és megtudták, hogy a lakás, a ház, a város, az ország, ami az otthonuk volt, tulajdonképpen egy jelentéktelen hely, ahonnan inkább elvágyódni szokás, vissza nemigen. De történt ennél még rosszabb is: nem csak a helytől idegenedtek el, hanem azt is megértették, hogy a család, a város, az ország, amelyben felnőttek, nem egészen működött jól, sőt, talán egyáltalán nem működött, és hogy a családot tulajdonképpen csak azért hívták családnak, mert mindenki más is így nevezte. És akkor ott állt az a sok százezer gyerek, akiket a szüleik mind lefényképeztek a panelerkélyeken azzal a furcsa, kettős tudattal, hogy amit annyira szerettek, az talán nem is volt annyira jó. De akkor hol van az a legfőbb jó, hol az a bélelt hely, amit egész életünkben keresni kell? Lehet, hogy nem is létezik, hanem meg kell teremteni? Mondjuk, körbe festeni, hátha egyszer csak negatív módon kirajzolódik?
A balkon fontos szerepet kap Gesztelyi Nagy Zsuzsa képein. A balkon a kint és a bent határvonala. A kamasz egyszerre lép ki a családból és van benne mégiscsak a láthatatlan kötelékben. A belső utazásban ezek a képek egészen a kamaszkorig, a kilépés, azaz eltávolodás időszakáig mennek vissza. A képek az emlékezet töredékességét mutatják meg: emléknyomokat, amelyek remegve tükröződnek és egymásra vetítődnek más idők képeivel. A klasszikus és szocreál szobrokat idéző alakok merevsége ellentétben áll flitter vibráló, irizáló textúrájával. Ezek között a statikus, szocreál szobrok között nőttünk fel. Zuglóban is volt egy dombormű, nem messze attól a helytől, ahol életem első éveit töltöttem. Vastag lábú, kendős nők cipeltek kosarakat és vezettek kézen fogva nyakkendős gyerekeket. Robosztus férfiak álltak terpeszben, szerszámot tartva a kezükben. A szobrok egy átlátható, rendszerbe szerveződött világról beszéltek, amelyben mindennek megvan a maga helye és mindenkinek megvan a maga feladata. A bonyolult felnőtt élet egyszerűnek tűnt, mint a Boribon, a játékmackó világa. Aztán visszaléptünk a balkonról, leszaladtunk a lépcsőn és kiléptünk a saját életünkbe, hogy ott aztán nagyon gyorsan elveszítsük a fonalat.
Ezt a fonalat igyekeznek ezek a képek megtalálni és visszamenni az időben oda, ahol még önazonosak voltunk, ha volt egyáltalán ilyen.
Emberöltő. Milyen különös szó! A fonál és az emberöltő szó is a varrásra enged asszociálni. Nem véletlen, hogy ezeknek a képeknek egy része is varrással készült. A flitterek csillogása pedig olyanná varázsolja a felületet, mintha vízfelszín fölé hajolnánk, ás ott látnák tükröződni körvonalazódni életünk darabjait. Mélységes mély a múltnak kútja. Mélységes mély a hiány, a ki nem rajzolt, fel nem fejthető részletek hiánya. A képekben semmiféle nosztalgia nincs, ami nem is baj. A nosztalgia csak összemossa a minőségeket, míg ezek a képek éppen, hogy hangsúlyozzák, kontúrozzák azt, ami nincs ott.
Amíg nem tudjuk, hova vágyunk vissza, addig azt sem tudhatjuk, hová akarunk eljutni. De honnan tudhatnánk, hogy hova vágyunk vissza, ha azt sem értjük pontosan, kik is vagyunk valójában? Hogy amikor vágyunk valamire, akkor a bennünk élő anyák vágyakoznak, nemzedékek sora beszél-e bennünk és sugdos a fülünkbe szüntelenül, mintha még mindig azon az egykori balkonon állnánk, és azon gondolkodnánk, hogy hol a helyünk a világ szövetében és hová kötődünk láthatatlan szálakkal. Ezen töprengünk aztán egy életen át, igen. És jaj annak, aki nem! Az soha nem hajolt ki a mélység fölé a drótüveges erkélyen és soha nem kísértette meg a magasságos levegőég. Gesztelyi Nagy Zsuzsa igyekszik megfejteni az el-és visszavágyakozás, a nyughatatlan helykeresés természetét. Talán nem véletlen, hogy emberöltőnyi absztrakt munkák után ezúttal embereket ölt a papírra, hogy ezúttal visszatér a figurális ábrázoláshoz. Ott áll gondolatban azon az egykori balkonon, már a felnőtt tudással és lemondással felvértezve, mégis teljesen védtelenül. A megértés még nem jelent szabadulást. Az alkotás szüntelen gondolkodás, kockázatos belső utazás és kapcsolódás egykori énjeinkhez. Ezen dolgozunk mindnyájan, és a képek segíthetnek bennünket, ebben a munkában, mert mindannyian megrekedtünk valamely életszakaszunkban, és ott állunk egy régi erkélyen mozdulatlanul, kimerevítve.
Közben pedig sorra kigyúlnak a nagy házak ablakai, a magas, sötétlő tömbök mögött pedig narancssárgán megy le a nap. Alkonyodik, igen: ideje megtalálni magunkban a helyet, ahol a szálak összeérnek, vagy elvágni őket végleg.
Tóth Krisztina
Matrjoska
Bennem lakó anyám felébreszt éjjelente.
Üvöltve rádiózik, rosszul hallja a múltat.
Ha kimegyek a mosdóba, a lámpafényben
kiül az arcomra és visszabámul.
Az öregek otthonából már kitették,
most bennem él és használja a hangom.
Ha elküldöm, ütögeti a szívem,
belülről visszerekkel megkötöz.
Kiabál a fiammal, lecsavarja a fűtést,
hülyén sminkel, hamisan énekel.
Nem hagy aludni, beszélgetni szeretne,
próbál rávenni, hogy én legyek ő.
Ha nem felelek, elkezdi unalmában
szólongatni a bennem lévő anyákat,
az összes héjat, levedlett, régi testet,
és hajnalig sorolja a nevüket.
A legbelső anyám egy hallgatag sejt.
Virraszt a mormolásban éjszaka,
membránkendőjét hirtelen ledobja,
és elindul, hogy végre csend legyen.
Új Élet Park
Gesztelyi Nagy Zsuzsa önálló kiállítása a FUGA Breuer Marcell termében
Megnyitó: Június 3.
Megnyitotta: Tóth Krisztina költő, író
A kiállítás 3 hétig tart.
Kurátor: Bendig-Zsilinszky Zsófia
A kiállításon kísérleti videó installációk is láthatóak, Gesztelyi Nagy Zsuzsa művei alapján készítették: Barta Balázs, Harsányi Réka.
Gesztelyi Nagy Zsuzsa a FUGA Breuer Marcel termének hatalmas terét két hajóra bontva két egymással összefüggő, ám teljesen különálló anyagot állít ki. Két sorozatát különösen vadul fuzionálja, a kiállítóteret találkozási matrixpontként használja. Az egyéni emlékezet kiindulópontja a lakótelepi gyerekkor, az erkély motívuma és az iskola előtt álló dombormű bárány szimbóluma.
Emlékek, terek, történetek
Milyen lehetett az 1970-80-as években az Új élet parki lakótelepen felnőni? Milyen vizuális emléktöredékek befolyásolják a történeti emlékezetet, városra, kerületre, lakóközösségre, családra és az egyénre lebontva? Az egykor stabilnak hitt gyermekkor töredékes emlékanyagát, helyszíneit bebarangolva ébredünk rá, hogy milyen élményanyag indította el Gesztelyi Nagy Zsuzsannát egy hömpölygő festmény,- és grafikai ciklus megálmodásánál. Gesztelyi képi világa, harsány színvilága, érzéki gesztusai, flitterrel hímzett képei, grafikái nemcsak a ‘80-as évekbe kalauzolnak minket, hanem azonnal egy intenzív, kollektív érzelmi utazás örvényébe csúszunk bele teljesen észrevétlenül. A szocializmus épületei, köztereinek szobrai, domborművei és mozaikjai bukkannak fel képei felületén. Ezek a motívumok archaikus képtöredékekkel keverednek, mintha a pompeii freskók darabjai egy másik időből sodródtak volna egyenesen a festményeire. A múlt darabjai egymás mellé kerülnek (festve, varrva, nyomtatva), az eltűnt világok archeológiai hálózatai, belső világunk térképeként állnak össze.
Dynamica Feminina
Az anya-lánya kapcsolat vizuális remegtetése olyan dinamikus szemmozgást parancsol a nézőre, ami azt örvény-szerűen a képtérbe húzza. Az intenzív sokszorosítás, sűrítés, torzítás és a motívumok csoportosítása, a koncentráltság erejével töri fel a kollektív emlékezet apró, titkos tudatalatti rétegeit.
A művek női történeteket szólaltatnak meg. Anyáké, barátnőké, terapeutáké, azoké a nőké, akik néha csak egy mondattal vagy egy pillantással segítenek megérteni valamit a saját életünkből. Mintha láthatatlan szálak, köldökzsinórrá csavarodva kötnék össze a generációk, a személyes és a kollektív múltját és a jelenét.
A borítókép a művész Léptékek c. alkotása.
Hozzászólások