Jon Fosse: Reggel és este
Az Ördögkatlan Produkció előadása a debreceni OSZT-on
Akinek volt szerencséje a tavalyi, a Szolnoki Szigligeti Színház megrendezte Országos Színházi Találkozón részt venni, az nagy várakozással tekinthetett az idei, 2026. június 15-e és 21-e között Debrecenben zajló színházi rendezvény II. napjára, június 16-ára, azon belül is az Ördögkatlan Produkció előadta darabra. Hisz a tavalyi fesztiválprogramnak is része volt egy Jon Fosse-darab, s idén a válogatóbizottság ismét méltónak tartott egy, ettől a világhírű, Nobel-díjas norvég írótól származó regényből készült adaptációt beválogatni a repertoárba. Ráadásul úgy, hogy a tavalyi, Őszi álom című darabot és az idei, Reggel és este című előadást is Bérczes László rendezte.
Ám a tavaly látható, az idei OSZT-on szereplő Fosse-adaptációt nem csupán a saját magát egy szakmai beszélgetésen „Fosse-ügyeletesnek” aposztrofáló rendező személye köti össze, aki valóban számos, e szerzőtől származó drámát és regényt színpadra vitt már, hanem az egyik szereplője is. Az a Mészáros Sára, akinek rendkívül plasztikus, ugyanakkor letisztult, mindenféle allűrtől és sallangtól mentes játéka tökéletesen illik a Jon Fosse varázsolta világhoz, s akihez ily módon és épp ezért a rendező mint a darabjai állandó szereplőjéhez ragaszkodik is.
Akkor is ragaszkodik, amikor – szemben a tavalyi Fosse-adaptációval, ahol a nő, a nők nem várt életeseményekre történő reflexiója állt a középpontban – az idei adaptáció – legalábbis a regény ismeretében ezt várnánk a darabtól – nem a nők, hanem egy férfi életútjára koncentrál. Annak a Johannesnek a sorsára, akinek, ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni, a címben szereplő reggele a születése, az estéje pedig a halála. S e két nagy és legfontosabb esemény között húzódó „nappala”, az életútja, azaz, Arany János Fiamnak című versének egyik sora szerint: „a bölcsője és a koporsója közti űr” pedig egy olyan álomszerű, látomásos világként töltődik itt ki, amely nem csupán a Fosse-ügyeletes rendezőt tartja évek óta „fogságban”, de tényleg mindenkit, aki valaha is olvasott a norvég szerzőtől bármit is.
Johannes tehát megszületik, él, majd meghal, s bár róla van szó, Fosse regénye arra mutat rá, hogy mindez nem megy más emberek nélkül. A más emberekkel és emberekhez való kapcsolódás, viszony, viszonyrendszer nélkül. S Johannes számára – de általános igazság ez is – nem megy nő, nők nélkül. Ehhez kell ismét Mészáros Sára a színpadon: aki egyszemélyben hol Johannes „reggelének” fontos szereplője, hisz ő ad édesanyaként, Martaként életet neki, hol a felesége, Erna, hol a legkisebb lánya, Signe… S miközben Mészáros Sára minden egyes női karaktert megtestesít, a Johannest játszó Pál András a férfiként végigélhető út, életút minden egyes korszakát, lépcsőfokát, azaz önmaga minden „változatát” képviseli, beleértve az apját, Olait is, aki a darab kezdetén az ő megszületéséhez „asszisztál”.
A darabot azonban nem csak ketten játsszák. Hárman vannak a színpadon, ott van Johannes legjobb barátjaként Peter is, akit Rozs Tamás alakít, s akinek a jelenlétét látszólag jóval egyszerűbb képviselni a fenti két színészfeladatnál. Mert ő csak egyfajta Peter: az ő vonatkozásában ugyanis nem az életkor, hanem a Johannes életében betöltött szerep lesz a fontos. De hogy az ő szerepe sem ennyire egyszerű – s ezáltal az őt megformáló Rozs Tamásé sem az –, arra még később visszatérek.
Adott tehát három színész, akiknek a szerepükkel és a Fosse feszegette rendkívül fontos, de – főleg a szüzsé halálra utaló részét illetően – sokszor tabusított témával kapcsolatos alázatukat tükrözi, hogy úgy érkeznek meg a stúdiószínház terébe, hogy ők maguk hozzák magukkal azokat a díszletelemeket, amelyekkel – amelyek egyszerű és Fosse világához illően egyszerűségükben szimbolikus – jellegükkel rendkívül sokat hozzátesznek az érzékeny téma minél plasztikusabb és finomabb színpadi érzékeltetéséhez.
Egy pad, egy hatalmas fateknő, a padra leülő Petert játszó színész csellója, a háttérben pedig egy lepedővel fedett és az előadás bizonyos etapjaiban gyönyörűen meg- és kivilágított ajtó. Ennyi az úgymond díszlet, amelynek elemei közül a teknőről – az alakja miatt – első körben a bölcső és a koporsó juthat eszünkbe. S miközben a szüzsé előrehaladtával mindkét ilyetén funkcióját betölti – a bölcsőd legyen a koporsód szólásmondásnak „eleget téve” –, Bérczes László rendezésében a teknő egy további, a norvég szerző világa még hitelesebb visszaadásához szükséges feladatot is ellát. A vízen, a tengeren, a folyón úszó hajóét, amely az életet ugyanúgy szimbolizálja, mint a bibliai bárkát, azaz az élet döccenők és nehézségek utáni újraindításának segédeszközét. Ezáltal Johannes sokszoros – minden egyes kapcsolatára is vonatkozó – újrakezdését.
A teknő ilyetén széleskörű szimbolikájára Bérczes rendezése azt a nézőt is rávezeti, aki esetleg nem olvasta az adaptáció kiindulópontját, a Reggel és este című Fosse-regényt. Mégpedig azáltal, ahogyan ezzel a tárggyal a színészek bánnak: a darabon végigvonuló, egyszerűnek tűnő – de rendkívül következetesen felépített – koreográfiájuk szerint a művészek úgy járják, szaladják körbe ezt a tárgyat, úgy ülnek, feküsznek vagy épp állnak rá a teknőre, hogy mindebből – ha egy szót sem szólnának – akkor is egyértelmű lenne, hogy hol is tartunk Johannes életében. Mészáros Sára Johannes anyjaként ebbe belefekve szüli meg fiát, Johannes feleségeként ezen szolgálja fel a férje számára a reggelit, Johannes lányaként ezt járja körbe haldokló apja mellett. Olai, Johannes apja emellett izgulja végig fia, Johannes születését, és Johannesként, ráállva, ezzel a hajóval keresi a tengeren eltűnt vagy eltűntnek hitt barátját, Petert.
S ha már a barátnál tartunk: a Petert játszó művésznek azon túl, hogy a barátot testesíti meg, azért szintén összetett a feladata, mert a darab zenei aláfestését, a csellóját gyönyörűen „kezelve”, végig ő szolgáltatja. S a zenéjével, a muzsikálásával Johannes és Peter paradox kapcsolatára is rávilágít: a zenei aláfestés állandó jelenléte akár Johannes és Peter örök barátságát is szimbolizálhatná, ám, mivel Rozs Tamás akkor is zenél, amikor Peter épp nincs konkrétan jelen Johannes életében, ez valami egészen különlegesre is rámutat: a főhős életének látomásos jellegére. Arra, hogy Johannes életén úgy megyünk végig, hogy egy idő után nem tudjuk, hogy az a személy, akit megszólít, akit maga előtt lát, vagy akivel (újra) interakcióba szeretne lépni, az csak a fantáziájában él, az csak az ő látomása, vagy valóban ott áll előtte, hús-vér emberként. S ha Peter el is tűnik, de a zene által mégis állandóan jelen van, ez épp ennek a Johannes képviselte világnak, képzeletvilágnak a kettősségét tükrözi.
Mindez pedig a kapcsolatrendszerünkkel szembeni kiszolgáltatottságunkat, azaz a magánytól való félelmünket igazolja: Fosse regényében – és Bérczes adaptációjának is az egyik legfőbb mondanivalója – az kap óriási hangsúlyt, hogy bár rendkívül félünk az egyedülléttől, bár állandóan szükségünk van a másokhoz való kapcsolódáshoz, a legfontosabb életeseményeinknél, a születésünknél és a halálunknál mégis egyedül vagyunk. Azt egyedül kell végigcsinálnunk. Hiába van mellettünk bárki is ezekben a pillanatokban, ez a „mi dolgunk”. S itt persze segíthet a képzelet: a haldokló Johannesnek ezért fontos, hogy legalább látomás szintjén újraélessze, maga mellett lássa a rég elhunyt feleségét, vagy épp a rég nem élő barátját.
Ám ezekben a pillanatokban Bérczes László adaptációjában a színészek a kimondott Fosse-sorokkal együtt, mely szerint a szereplők „keresztülmennek” a főhősön, „nem látják őt”, gyönyörűen érzékeltetik a hozzátartozók szempontjából is az átmenetet: a haldoklást. A kivilágított ajtón való áthaladást, ahol a Johannest játszó Pál András valóban tud áttetsző lenni, mintegy szellemként funkcionálni a szerettei szemében. Akár valóban ott vannak körülötte, akár csak a képzelete hozza vissza őket ezen utolsó pillanatok látszólagos megkönnyítéséhez. Azaz, az ebből a csodálatos Fosse-regényből készített Bérczes-adaptációban: a halál szép, méltóságteljes elviseléséhez.
Jon Fosse: Reggel és este, Ördögkatlan Produkció, rendező: Bérczes László, Országos Színházi Találkozó 2026, Debrecen, 2026. június 16., Csokonai Fórum, Kóti Árpád Terem
Fotók forrása: csokonaiszinhaz.hu
Az írás az Alföld Online és a Csokonai Nemzeti Színház együttműködésében valósult meg.
Hozzászólások