A Fonó Budai Zeneház Barbárok-előadása a debreceni Országos Színházi Találkozón
Móricz Zsigmond fűzős marhabőr csizmája volt látható pár éve a Petőfi Irodalmi Múzeum kamarakiállításán. Csak a csizma. Annak az életeszménynek az „emlékműve” lett ez a posztamensre emelt és vitrinbe zárt csizma, amit a tulajdonosa egész életében következetesen megvalósított: járta az országot, és hírlapi cikkben, riportban, naplóban, novellában, regényben megírta, amit hallott, látott és tapasztalt. Egy pár csizma zseniális egyszerűséggel vált múzeumi környezetben az írói hivatás, az életmű „hétmérföldes” szimbólumává, kifejezve azt a habitust is, amire azt szokás mondani: ez az ember két lábbal áll a földön. A csizmába „sűrített” írói életmű (és a magyar irodalom) egyik csúcsa a Barbárok című novella, amelynek színpadi adaptációja a 2026-os debreceni Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába beválogatott produkció.
Az előadás egy másik „jelképet” is megidéz: a gramofont, Bartók Béla és Kodály Zoltán népzenei gyűjtéseinek eszközét, amelyet a magyar kultúra addig láthatatlan terrénumának felfedezése, felmérése, egybegyűjtése során használtak. A Bartók–Kodály-vonal úgy jön képbe, hogy a Móricz-novella színháziasításának, dramatizálásának eszközei közé került a népzene és a néptánc, hallhatunk eredeti hangfelvételt a gyűjtésükből és Bartók-idézetet is. Így fonódik össze a csizma és a gramofon „eszméje” (lásd még: az előadás a Fonó Budai Zeneházban jött létre).
Egy kis kitérő: Bartókék megidézése (véletlen vagy tudatos – nem fontos) szellemi rokonságot mutat az idei debreceni kortárs drámaszemlén, a Deszkán is bemutatott Ifjú barbárokkal, ifj. Vidnyánszky Attila pár éve született kolozsvári rendezésével. A darab többek között Bartók és Kodály gyűjtőmunkáját „zenésíti meg” – tematizálva azt a politikai támadást is, amelyben a két zeneszerző tevékenységét hivatalos körök nemzetietlennek, hazafiatlannak minősítették, és hogy a közvélemény egy része a gyűjtők által tiszta forrásnak tekintett parasztzenét valamiféle barbárságnak érezte. Szilágyi Zsófia kiváló Móricz-monográfiájában olvashatjuk, hogy Móriczot éppen a Barbárok megjelenésekor vádolták meg hazafiatlansággal. A „tiszta források” egykori politikai meghurcoltatása, a nemzetietlenség vádja a mából visszatekintve nevetséges és felháborító. Azért erős áthallások vannak: a „ki a nemzeti?” kérdése ma is a kíméletlen, szélsőséges, gyűlölködő és erősen hullámzó minőségű politikai viták és harcok lövészárkokkal szabdalt terepe. De Berettyán Nándor rendezése nem aktualizál, hanem a művet követi, és a mába mutató gesztus helyett a magyar paraszti-pusztai világba (kultúrába) ad bepillantást – szerelmi történetként meséli el az értelmetlen kegyetlenséggel meggyilkolt Bodri juhász és a keresésére induló feleség sorsát.
Berettyán Nándor nem először adaptál színpadra Móricz-művet: 2020-ban a Nemzeti Színházban a Forró mezők című detektívregényéből rendezett előadást. Ott egy regény bőségéből gazdálkodhatott, míg a Barbárok színrevitelénél az alapanyag szikárságával került szembe. Az előbbinél húzásokkal élt, most dúsított – többek között a Bartók-vonal beemelésével. És még egyebekkel is…
A néptánc, a mozgás a történetmesélés szerves részévé válik – jó példa erre a novella nyitójelenetének színpadiasítása: a pusztán két juhász közeledik, a nemsokára brutális gyilkosság áldozatává váló Bodri juhász pulija „a gazda lábához állt, és abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást”. A hűséges kutya vészjósló ugatását egy táncos dübörgő, újra és újra belendülő mozgása adja. A narráció segít az értelmezésben (ahogy végig az előadásban jelenetről jelenetre), de ez a néptáncötlet már az elején jelzi, hogy efféle áttételekben, csavarokban lesz részünk. Hasonlóan egy botos tánc harcias elemeiből koreografált jelenet mutatja Bodri juhász meggyilkolását. A juhász fia nem jelenik meg, csak egy kalap bábozza el a novella jellemzésének mintegy az esszenciáját megragadva: „csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság”. A néptánc alapú mozgás végig a lelkiállapotok, kapcsolatok kifejezője, és a drámai fordulópontokat a végsőkig feszíteni hivatott dramaturgiai eszköz. A tánc – és a népzene – újra és újra lendületet, lüktetést ad az előadásnak, öröm látni az ebből áradó erőt és a finomságokat is. Ugyanakkor nem hagy nyugodni a kérdés: a novella ijesztő csendjét, a szereplők és az írásmű szűkszavúságát nem dübörgi-e túl ez a vissza-visszatérő rendezői fogás? Ha a novella felől nézem, a válaszom: igen; ha az előadás szándékai és következetessége felől, akkor nem.
A rendező dúsító módszere azt is megmutatja, ami a gyilkosságról írt „jelentésszerű” novellából hiányzik, és ezeket a hiányokat kiszínezi, elmeséli – a férjét kereső asszony útja során halottlátóval, táltossal is találkozik. A novellából nem tudjuk meg, milyen érzelmek fűzték össze a meggyilkolt juhászt és feleségét. Csak azt tudjuk, hogy a férfi egész évben kint él a fiával a pusztán, a feleség időről időre élelmet visz nekik. Amikor nem találja őket a szokott helyen, valami belső kényszer hajtja, hogy felkutatásukra induljon. Ebben a belső kényszerben nincs szerelem, tűz, kétségbeesés, elragadtatás – egyszerűen nem tehet másként, meg kell felelnie a pusztai nő–férfi viszony rendjének. A rendíthetetlen hűségnek a ridegségét érezni, a melegét nem. Ahogy Esterházy írta: „az élet neheze” és annak közös cipelése van, a kiszabott sorsközösség vállalása. Az író juhásznéja az előadásban azonban egy szerelmi történet kulcsfigurája lesz. Katona Kinga egyszerű fehér ruhájának libbenései a szerelmes és rémült nő lelkiállapotát tükrözik, ahogy a színésznő alkatának, hanghordozásának is ez áll jól. Nem a novella fél országot konokul végig gyalogló juhásznéját látjuk, hanem az előadásban megszülető alakot, a kétségek és remények között hányódó keresőt. Míg a novella hőse a földön kutatja elveszett társa nyomát, az előadásé a mesék, mondák szférájában táltosok és halottlátók között is jár. A móriczi valós tájból a szerelem és a misztikus népi hitvilág magasába emelkedünk.
Ebben a mesei, mitikus „szférában” járunk már, amikor újra halljuk az előadás legelején a juhaiért megölt pásztor moldvai balladájának sorait. (A Szép fehér pakulár című ballada a Barbárok novella költői szüzséje, variánsa – így jól bevethető a dúsítás eszközeként.) A megölt Bodri juhász a halottlátók sötét világában bolyongó lélekként a ballada soraival üzen a túlvilágról asszonyának: „Ki lyányát vettem el? / Tudjátok felelni: / E napnak e húgát, / E napnak e húgát, / S e fednek e zsírját.” Felmerül a kérdés: szerencsés-e a szerelem és „lélek” nélküli novella szerelmessé, „lelkivé” tétele? Ha a novella felől nézem, nem, mert éppen ezek hiánya adja az írásmű rémisztő erejét, az előadás szándékai és következetessége felől viszont igen.
Kár volt az előadásnak valahol ezen részén Bartókot idézni arról, hogy mi az a kultúra, amit a falvakban találtak. Ez a hitelesítőnek szánt szó szerinti citátum szájbarágóssá tette azt a rendezői mondanivalót, amely az asszony országot bejáró férjkeresését a népzenei gyűjtőmunkával állította párhuzamba. Nem tudom, hogy ez a párhuzam azoknak a nézőknek is leesett-e, akik nem olvasták a műsorfüzet erre vonatkozó passzusát, de mindegy is: ennyire tételszerűen elénk állítva ismertterjesztő betétként hat. Kimondja azt, amit az előadásból nem megtudnunk, hanem átéreznünk, megélnünk kellene.
Az előadás a novella egyszavas – „Barbárok.” – zárásánál tovább lép. Dúsul. A novellában ezt a szót a nyomozást folytató vizsgálóbiztos mondja ki, miután a veres juhász végül bevallja Bodri juhász meggyilkolását is. A pásztorvilágon kívüli személy szájából hangzik el a durva ítélet, és nincs tovább, nincs magyarázat, összefoglalás, továbbgondolás – éppen olyan, mint a gyilkos botütése: halálos. Az előadásban viszont a meggyilkolt juhász, vagyis maga az áldozat mondja ki ezt a szót, ekkor már ott áll mellette az asszony is. Egymásra talált az élő és a holt – mint Petőfi Jancsija és Iluskája. Végül árnyjátékként csak a sziluettjüket látjuk egy vásznon: egybe forrva tűnnek el az égi pusztán – vagy a pusztai égben…
Ha a novella szűkszavúságát, szikárságát dúsító megoldások sokféleségét veszem számba (amelyek közül csak néhányat emeltem ki), bujkál bennem a kisördög: „versenyben” voltak-e ezek azokkal az írói megoldásokkal, amelyek Móricz novelláját a remekművek sorába emelik? Ha a novella felől nézem, a válaszom inkább nem, ha az előadás szándékai és következetessége felől, akkor azt mondhatom: nemes versengés tanúi voltunk. Nézőként az élmény sodrásából ki-kizökkenve (vagy kizökkentve) a versengést figyeltem. Örültem, élveztem, szurkoltam, néha bosszankodtam. De azzal a jó érzéssel indultam haza a Pillangóban és a Légy jó mindhaláligban megírt városom utcáin, hogy a „mi a magyar?” örök kérdését szenvedélyesen, hitelesen és kíméletlenül kutató Móricz Zsigmonddal érdemes újra és újra birokra kelni.
Móricz Zsigmond: Barbárok, A Fonó Budai Zeneház előadása, Országos Színházi Találkozó, Debrecen, 2026. június 18., Csokonai Fórum, Latinovits Zoltán Terem
Szereplők: Appelshoffer János, Berecz István, Kacsó Hanga, Katona Kinga, Kurucz-Tókos Kata, László Rebeka, Herczegh Péter, Horváth Márk, Rémi Tünde, Szabó Sebestyén László, ifj. Zsuráfszky Zoltán
Zene: ifj. Csoóri Sándor, Horváth Áron
Rendező: Berettyán Nándor
Fotók: csokonaiszinhaz.hu
Hozzászólások