Csehy Zoltán Nincs hová visszamennem című kötetében a követhetetlen emelkedésű költői magasságok, illetve a finoman szólva szalonképtelen, antipoétikusnak tetsző futamok között olyan telített szövegbeli légkört alakít ki saját kulturális beágyazottsága és a különböző művészeti ágakhoz kapcsolódó ismeretanyaga által, amely a megidézett, retorikusan evokált európai hagyomány alakzatai és a globalizálódó világ identitásvesztett polgárának kisszerű életproblémái közt húzódó távolságot már nem képes betölteni. A még romjaiban is intellektuális „kelet-közép” (mint a nyugati világ felé lassan kinyíló társadalmi-kulturális zárvány) képviselőjeként a lírai elbeszélő az örök visszatérés bizarr képzeteit keltve merül el a verseskönyv németországi miliőjében.
A Stuttgartban (és más városokban) tett séták és a látens helyszínül szolgáló művésztelep – ahol a szerző ösztöndíjasként töltötte a kötet megírásának idejét – tereinek bejárása közben a fentebb említett hagyomány múzeumi örökkévalósága mellett jelen van a posztmodern műalkotások pillanatnyi fellobbanása is. A szöveggé transzformált festmények, szobrok, filmek, performanszok, installációk (lásd az Egy kiállítás képei című versfüzér kortárs referenciájú darabjait) hol provokatív preparátumoknak, hol organikus szerveződéseknek tűnnek, ahogy a Csehy-féle poétikai attitűd is magán viseli a körmönfont mesterkéltség és az ösztönös arányérzék vonásait. A fel-felbukkanó kortárs alkotók (a svájci kutató, a guatemalai festő, a nigériai írónő, a mexikói filmrendező, az ausztrál kamerásnő, a román kontratenor stb.) a nemzetközi művésztársaság tagjaiként is hasonlóan ambivalens közösséget alkotnak. „Ez az angol nő hangokat ad ki, / hangverseket költ, Klangmusik, / néha hosszan bugyogtat, néha átível, hurkol, / ringáz, renget, rongál, / van, hogy virgulál, cuppog, liheg és néha morcog. // Azt állítja, ennek értelme van: egy szanszkrit / szöveg zenei lebontása, / kottát is mutat, befér öt vonalba, / és tényleg, képes rá újra, / és mindig ugyanúgy, / egymás után akár többször is.” (Az angol nő képes) Az olykor egymás számára is enigmatikus művészi gesztusokból kibomló idegenségtapasztalat furcsa módon kapcsolódik össze a társaság multikulturális összetételével, illetve azzal az egyszerre távolságtartó és otthonosságot megélő személyes érintettséggel, mellyel a mindenkori elitkultúrában könnyen eligazodó, írásra „kényszerített” szerző ezekhez az összművészeti jelenségekhez, és nem mellesleg saját (újra)alkotó tevékenységéhez viszonyul.
„Persze, ilyen sznob témákat, hogy opera, / kontratenor vagy arpeggio, / nem lehet versbe írni manapság, és a műveltséganyag / többet árt, mint használ, hiszen utána a semmiben / is referenciát keresnek, / de ez már bölcseleti probléma. / Az ember végül is lehet elitista, eliotista, eleai, / nem kell ahhoz homokos síkra vagy kies bércre érni, / legföljebb egy kis érzék kell hozzá, / mint a skarabeusznak, / hogy csak azért is elgörgesse a szart.” (Skarabeusz) Nyilvánvalóan az írói intenció részeként merülnek fel olyan problémák az ilyen és ehhez hasonló költői kitételek olvasása közben, amelyek nem csak a kortárs költészet vagy művészet, hanem a huszonegyedik századi kultúrafelfogás kérdéskörét is érintik. Hogy ismét egy illusztratív példát hozzunk a Kopás című verssel: „A japán designer szerint azzal is számolni / kell, hogy a porcelánpoharak, sőt / a kés és villa is, ha sokáig állnak a vízben, / elkopnak. Valamit elvesz belőlük a víz, / ez így, elsőre nem látszik, / szinte évmilliókig észrevehetetlen, / de a dolgok lényegét érintően / ezt a hatást is bele kell kalkulálni / az évmilliókig / tartó létezésbe, főleg, ha / ilyen komoly műalkotásról van szó.” A költő mint kultúrmisszionárius, értékmegőrző vagy a teremtő szellem médiuma ez esetben átformálódni látszik: egy klasszicizáló dekonstruktivitsa képét ölti fel (a mívesen megmunkált, széttördelt ornamentikájú versformákból összeálló szövegtestek is mintha ezt a kettőséget reprezentálnák), aki a szerelmi líra (Szerelmes vers) vagy az érzékeny lírikus idilli elképzelését (Nővérke) olyan éllel bontja szét, mintha ez eddig még nem esett volna meg a líratörténetben. Ilyen értelemben Csehy költői kísérlete korántsem olyan rendhagyó, mint amilyennek elsőre tűnik. Ezzel együtt a szerző relativizáló hajlama sokszor gyenge (néhol kifejezetten olcsó) és fölöslegesen provokatív hatásmechanizmusokat működtet, holott a jobb pillanatokban kivételes szemszögből tűnik fel egy-egy (örökké?) visszatérő jelkép, motívum, esetleg mitikus alak; élővé téve például azt a nagy görög érzületet, amely a költő hellenizmushoz kötődő megnyilatkozásait – kutatási területénél fogva – óhatatlanul áthatja, mégis idézőjelbe téve a költői én bennfentességét, elhivatottságát vagy lelkes sznobizmusát.
„A küldetést bevégeztem íme / Nem tölt el örömmel a pillanat / Közömbös vagyok mint egy kötőszó / ha túlságosan távoli világokat köt össze” – szól az Áriák egy elképzelt operából alcímű Orfeo recitativója. Az idézet mintájára azt mondhatjuk, hogy miközben legitimizálódik a versekbe foglalt, múltból összehordott kultúrhordalék átörökítése, valamilyen szinten semlegessé, (élet)idegen anyaggá válik mindaz az értéktöbblet – bizonyos szempontból a szerző számára is –, ami a művészi munka során felhalmozódott. „És a szövevény egyre átláthatatlanabb, / és egyre kevesebb jogom van hozzá, / hogy őrizzem a látszatot, / a nyelv jogtalanságát, / és a tarthatatlan idézetet / egy regényből, mely most íródik, / toll és papír nélkül, / kölcsöngrammatikából, / egyre érthetetlenebb, lassan kihaló nyelven.” – olvashatjuk a Latin című vers sorait, amelyek pontosan azt a spirálisnak tűnő, mégis csak önmagába forduló, egy helyben keringő folyamatot írják le, melynek szédülete lassan kipörgeti magából a költő körberajzolt testét is. Hiszen a kötet egyik rétege/regisztere éppen az idegenség testtapasztalatára épül, különböző fizikai funkciókon és szexuális képzettársításokon keresztül jutva el ugyanahhoz a problematikához, amelyet eddig kulturális kontextusban értelmeztünk.
A test elevenségének, érzékiségének, kitettségének, potencialitásának, befogadókészségének esztétikai minősége egyrészt ellenpontozza a szóba hozott – akár nagyon is anyagszerű – műalkotások magukat kiüresítő preparátumjellegét, másrészt felhívja a figyelmet – a Parti Nagy Lajos-féle – „nyelvhús” hasonlóan szenzibilis tulajdonságaira, reflexeire. A kötet nyers testábrázolása látszólag csak az emelkedett költői beszédet roncsolja vissza, visszazuhanva valamiféle alantas világérzékelésbe. Ezt megcáfolandó, elmondható, hogy Csehy írásmódjának termékeny poétikai hibriditása (melyben a pátoszon, az irónián, az elégikus hangnemen túl blaszfémikus gesztusok is felbukkannak) éppen abból a testiségtől átitatott költői koncepcióból fakad, melyben csak részben szakadnak el egymástól a húsról, illetve a nyelvről való beszéd keresztbekötött formulái. Kérdés, hogy a szóban forgó (szöveg)testek hogyan hullajtják le magukról a kultúrát? (Ha egyáltalán megtörténik az egymástól eltérő irányú lírai eljárások visszabontása egy-egy végletekig lemeztelenített poétikai pillanat erejéig.) A könyv egyik emblematikus szövegében (Én nem hívtam fel ma se az öreg költőt) egy idős művész jelenik meg, akinek agonizálás közben – amolyan stigmákként – verssorok kezdenek íródni a testére. Magában a textusban (félkövér betűtípussal kiemelve) mi is találhatunk egy rejtett betűsort: Én angyal meg állat vagy csak por meg pára… Enigmatikus megfejtése lenne ez a sor valaminek (vagy csak egy blöffről van szó)? Szinte sosem állapítható meg véglegesen, hogy az egyes versrészletek milyen módon fogják átrendezni az adott szövegegységet, és hogy tulajdonképpen minek a hatására következik be majd minden esetben a Walter Benjamin-féle auravesztésnek nevezhető fordulat. Mindenesetre úgy tűnik, mintha a kötetben kialakított költői kontextusok egyszerre emelnék piedesztálra és bagatellizálnák el tárgyukat, egyszerre lépve be a versbe foglalt jelenségek (jelen esetben többnyire valós vagy képzelt műalkotások) bűvkörébe, és hagyva el azok egyre jobban szűkülő, delejező sugarát.
Vajon a vers DNS-spiráljában milyen kulturális kódok és milyen alapvető emberi meghatározottságok, determinizmusok, rendellenességek, kivételességek szerint követhető vissza a művészet mibenléte, és miképpen betűzhető ki egy szövegből rejtekező vagy nagyon is kézenfekvő jelentés? – tehetjük fel a kérdést a kötet elolvasása után. Csehy Zoltán költészete mintha sok helyen még a mutatvány-lét bűvöletében fejtené ki hatását, megkockáztatva ezzel azt a tényt, hogy befogadói szempontból sokszor a visszakereshetetlen hasonlításokon áll vagy bukik a megértés. Ha egyáltalán akad olyan bennfoglalt, körülkerített üzenet, amelyet versről versre araszolva olvashatunk ki az áttranszformált (mitologikus-művészettörténeti) metatörténetekből, valamint annak kortárs ihletésű kiegészítéseiből.
„A zárlat profi, szépen billen át oda, ahol önmaga / lehet a vers, ahonnan nincs visszaút…” – írja Csehy a Timothy Liu Kemény bizonyság című versét fordítom című önreflexív művében, melyben egyik saját fordítását kommentálja sorról sorra, helyenként már-már cinikus módon, miközben ott érezzük ezekben az önleleplező jegyzetekben a fentebb említett elhivatottságot is. Ennek tükrében – bár lehet, hogy nincs már hová visszamenni – a Csehy-féle lírai alany megszólítva érezheti magát, így pedig képes lehet újra meg újra visszatérni ahhoz a bizonyos világokat összekötő, közömbös, mégis örökké hívogató kötőszóhoz, amelyről bizonyára ő sem tudja, hogy merre is fogja billenteni a (réges-régen) megkezdett mondat súlypontját. Nem is kötőszó, inkább kötőjel ez, ami leginkább ahhoz az egyik versben feltűnő alakzathoz hasonlít, amely – valamely gazdatestből táplálkozva – a nyelv fonálférgeként tekerőzik tovább az élősködő időben.
Csehy Zoltán: Nincs hová visszamennem. Versek, pletykák, futamok, Kalligram, 2013
(Megjelent az Alföld 2015/5. számában.)
Hozzászólások