Belső indián

„A fehér ember / mélyen, legbelül egy indiánt hordoz magában” (170.), állítja Sher­man Alexie Hogyan írjuk meg a Nagy Amerikai Indián Regényt című versében. Kontextusából kiragadva akár mottó is lehetne, de Alexie így folytatja: „Ezek a belső indiánok félvérek és / természetesen lovasnemzetből származnak. Amennyiben a belső indián férfi, akkor lehetőleg / legyen harcos, főleg ha ez az indián egy fe­hér ember. // Ha a belső indián nő, akkor legyen gyógyító, főleg, ha belülről / ő egy fehér nő. Persze sokszor akadnak komplikációk.” (170.)

Gyukics Gábor Medvefelhő a város felett. Észak-amerikai indián költők an­to­lógiája cí­mű kiadványa utazásra hívja az olvasót, felfedezni magában a „belső indiánt”. A ver­sekben felismerjük és örömmel vesszük tudomásul, hogy az oly sokszor hallott in­dián természetközeliség, a föld tisztelete, a belső harmóniára való törekvés mennyire összekapcsolja az eleddig egzotikusnak gondolt őslakos amerikai világot a közép-európai valósággal. Később aztán – az Alexie-idézetet olvasva is ugyanezt tapasztaljuk – némi zavart érzünk. A vers iróniája mintha ezeket a kapcsolódási pontokat igyekezne rombolni, nem is burkoltan kifigurázni. Meg­szé­gy­e­nü­lés váltja fel a kezdeti örömöt: csúfolódik velünk, gúnyol. Végül, ha minden jól alakul, mosolyogva ismerjük el: megérdemeltük, igaza van. Hiszen a bennünk élő ké­pek alapján már az olvasás előtt tudni véltük, milyen is indiánnak lenni, és el­vártuk, hogy ezt a képzetet a vers igazolja. De a humor feloldoz, végül velünk és nem rajtunk nevetnek, megtanultuk a leckét, valóban, „sokszor akadnak komplikációk”.

Többek között ilyen és ehhez hasonló élményeket és rádöbbenéseket kínál a Medvefelhő a város felett. 24 költő – történetmondó, mesélő – 99 verse, bár van, amelyik önmagában 21 haiku (Gerald Vizenor, 13–16.). Több mint 20 féle törzsi ho­vatartozás és ezek többféle kombinációja: számszerűsítve ezt adja a Gyukics Gá­bor szerkesztésében és fordításában 2015-ben megjelent antológia, amely észak-ame­rikai kortárs indián költők műveibe nyújt betekintést. Pontosabban, éppen a fent említett számok miatt, többet is, mint puszta betekintést. A költők tulajdonképpen történetmondók, mesélők; a költemények a műfaj legszélesebb skáláján mo­zognak, sokszor inkább hallgatósághoz, mintsem olvasóközönséghez szólnak. Az előszóból kiderül, hogy amennyire egzotikusnak tűnhet a magyar olvasók számára a XXI. századi indián irodalmi világ, az érdeklődés kölcsönös: Gyukics Gá­bor, illetve a kötetben öt verssel szereplő Carter Revard felhívására több mint öt­ven költő jelentkezett, ezzel jelezve, hogy fontosnak tartják az Egyesült Államok határain túli irodalmi életben való részvételt. Annak ellenére, hogy a magyarországi olvasók, túlzás nélkül állíthatjuk, évszázadok óta élénk érdeklődéssel figyelik az észak-amerikai kontinens őslakosainak kultúráját, 2015-ig kellett várnunk arra, hogy indián származású kortárs költők verseit magyar fordításban olvashassuk, azaz indiánoktól és nem indiánokról szerezzünk irodalmi tapasztalatot.

A magyarországi érdeklődés időben nem marad el az amerikaihoz képest. Ahogyan arra Rákai Orsolya is rámutat az utószóban, az angol nyelvű indián irodalom születése „lényegében a szemünk előtt zajlott le” (175.). Indián és nem indián irodalomtörténészek egyaránt egyetértenek abban, hogy a ma indián versként ér­telmezett „műfaj” csak az 1960-as évek után nyerte el jelenlegi formáját. Vi­szony­lagos újdonsága, illetve az utóbbi fél évszázad során zajló befogadása az amerikai iro­dalmi kánonba a fordítóra kétszeresen is nehéz feladatot ró. Egyrészt úgy az angol, mint a magyar szakmai terminológia hiányos mivolta miatt új utakat kell felfedeznie, fogalmakat megalkotnia. A „kevert vérű” kifejezés például a ma­gyar ol­vasó számára elsősorban indián és nem indián felmenőket idéz, ugyanakkor, ahogyan ezt a versek előtt szereplő költői életrajzok bizonyítják, az egyén egy­szerre több törzshöz való tartozását is jelöli. A vér számos versben vezető motívumként való megjelenése nem véletlen: a ma Indiánországának egyik legégetőbb és legmegosztóbb kérdése, hogy ki tekinthető az indián közösség(ek) tagjának. A ge­netikai elv (blood quantum) hívei szerint meghatározó, hogy hány százalékban csör­gedez indián vér az egyén ereiben, míg az egyenes ági származást követők (li­neal descendency) vallják, ha a dédnagyapám indián volt, én is az vagyok. Az 1960-as évek óta egyre erősödő őslakos szuverenitási törekvések éppen ezért je­lennek meg a kortárs költészetben is az identitáskereső utak nehézségét megfogal­mazva. Példa erre Kimberly M. Blaeser Családfája (134–136.), amelyben az anya szü­letése a „fajkeveredő vakmerő hold”-hoz kötődik. A vers érdekessége, hogy az ani­sinábe-német származású költő a lakota imádságokat mindenkor záró, pán-in­diánná vált Mitakuye Oyasin („összes rokonom”) fordulattal zárja az őslakosok történelmének tragikus epizódjait egyéni sorsokon keresztül felvonultató családi portrét, így a vér és hovatartozás kérdését is pán-indián, a törzsin túlmutató síkra emel­ve.

A fordító dolgát nehezíti, hogy a mégoly egyszerűnek tűnő szavakat is, mint cou­sin (unokatestvér) vagy grandmother (nagymama) úgy ültesse át a magyar nyelvbe, hogy az a családi köteléken túli egyetemes rokonságot is kifejezze. Erika T. Wurth Ó, tesója (9.) egyaránt tükrözi az összetartozás örömét és az egymástól el­szakadás fájdalmát, mégsem csupán vérrokont szólít meg. Az unokatestvér, itt „te­só”, az indián közösségekben törzsi-kulturális összetartozást kifejező, ugyanakkor köz­vetlen megszólítás. Csakúgy, ahogy a számos versben megjelenő nagymama alak­ja is több, mint a szülők édesanyja: ő az univerzális teremtő nő, bárki, mindenki, mégis bölcsessége által egyedi.

A kortárs indián irodalmat, csakúgy, mint más posztkoloniális vagy kisebbségi iro­dalmakat általában, egyfajta áthallásra való törekvés jellemez. A kulturális, irodalmi, sok esetben politikai szuverenitás egyik megnyilvánulása az anyanyelvekből átemelt szavak, kifejezések és fogalmak használata. Különösen fontos ez az észak-amerikai indián irodalomban, hiszen paradox módon a hódító nyelvén megírt-elmesélt verstörténetek fogalmazzák meg az egyéni, törzsi és kollektív indiánságot. A Wí’-gi–e (57.), Ogichidaa (77.) vagy Gordon Henry A folyó népe – elveszett óra (107–110.) című versében megjelenő oszadzs és odzsibve kifejezések olyan tar­talmakat hordoznak, amelyek, bár fordításuk lehetséges, mégsem adhatók vissza. Lábjegyzettel vagy anélkül, a vers egységét biztosító anyanyelvi kifejezések érin­tetlenek maradnak, és ez minden esetben jól indokolható fordítói döntés.

Eddig a fordító munkájáról esett szó, a költő-szerkesztő másfajta nehézségekkel szembesül. A kötet címében szereplő medvefelhő után kutatva, a verssel mint mű­fajjal szemben bizonyos elvárásokat megfogalmazva, az olvasó szintén új utakat fe­dez fel. Gyukics, ahogyan azt a kötet fülszövegében jelzi, olyan alkotásokat választott, amelyek a XX. század második felétől, még inkább az 1980-as évek végétől egy egészen különleges verskultúrát teremtettek. Ezen irodalmi folyamatok megér­téséhez Rákai Orsolya az utószóban nem egy, de két irodalomtörténeti áttekintéssel is segíti az indián irodalom iránt érdeklődőket. Egyrészt az indián irodalom ki­alakulásának történetét vázolja fel annak lényegi pontjait összegezve, ugyanakkor, szin­te a lehetetlenre vállalkozva, felvonultatja azokat az általános jellemzőket, ame­lyek a kötetben szereplő versek elemzéséhez támpontot nyújtanak. Az utószó­ból megtudhatjuk, hogyan hasznosítsuk a populáris kultúrából származó, elsősorban sztereotipizáló ismereteinket, hiszen a versek sokszor ezeket de-, majd re­kon­struálva építik fel az új indián lírai valóságot. John G. Neihardtot idézve Rákai Or­so­lya arra is rámutat, hogy elsősorban az embert, ne pedig az indiánt keressük az iro­dalmi alkotásokban, hiszen ez az egyetemes „emberi” tényező az, amellyel az iro­dalmi kapcsolódási pontokat megtaláljuk (179.).

Az indián kultúrákból merítő irodalmi alkotások magukban hordozzák annak ve­szélyét, hogy az olvasóközönség egy letűnt kor hajdanvolt népeinek hangját véli fel­fedezni bennük, és irodalmi létjogosultságukat, mintegy kiállítási tárgyként, a kul­turális tartalmak alá rendeli. Nem véletlen, hogy a történelem sajátos szerepet tölt be a mai indián költészetben. Az egyéni sors és a kollektív történelmi tapaszta­lat összemosódik, a személyesen megélt közösség története is egyben. Az Összeírás Geronimója (166.) egyszerre a XIX. századi csirikava gerilla harcos – aki ma­roknyi csapatával évekig sikeresen küzd az Egyesült Államok ellen – és annak mo­dern kori leszármazottja, aki sértőnek találja a harcos nevének kigúnyolását (a vers kon­krétan utal az ejtőernyősök ugrás előtti kiáltására). A vers formája egyszerre kol­lektivizálja és szabja személyre a történelmet azzal, hogy nyomtatványszerűen be­helyettesíthetővé teszi az egyént. Fordított eljárást alkalmaz, de végül ugyanezt ere­dményezi Elise Paschen Wí’-gi-e című verse (57.). Az egyébként is konfliktusokkal teli fehér–indián kapcsolatok kevésbé ismert epizódja az 1920-as évek első fe­lében Oklahomában történt oszadzs gyilkosságok sorozata. A törzsi földön talált olaj egy időre gazdaggá tette az oszadzs népet, majd vesztüket okozta. A vers An­na Kyle Brown halálának története, de a lírai én univerzális indián történelmi ta­pasz­talattá emeli, csakúgy, mint az újra és újra felbukkanó szerződések tragikus tör­ténetét.

Az egyéni és kollektív összefonódása szövi át Mark Turcotte „Amikor még indián voltam…” (18–21.) kezdetű verseit. A Folytatódikban megörökített (18.) születés pillanatát a Bumm (19.) újjászületés-ígérete követi. Míg az előbbiben az újszülött „ereiben milliók sírnak”, a Bumm a XIX. századi szellemtáncot idézi meg. Az in­dián irodalomra jellemző humor és szójáték erejét felhasználva a felravatalozott Nagy Fog bácsi (Big Tooth) – a Wounded Knee-nél éppen a tánc miatt lemészárolt Nagy Lábbal ellentétben (Big Foot) – a szellemtánc ígéretéhez híven feltámad, „min­den kört alkot, / és ami most / nem indián ezen a földön, / minden eltűnik” (19.). Az 1890 decemberében történt Wounded Knee-i mészárlás után készült fény­képek tanúbizonysága szerint Nagy Láb teste napokig feküdt temetetlenül, tragikus pózba meredten. Nagy Fog bácsi feltámadása azonban a „csillagok útjára / és föl az égbe” (19.) repíti őt, oda, ahol minden kört alkot – tehát egyensúlyban van –, és csak az indián valóság létezik.

Ahogyan Rákai Orsolya is megjegyzi az utószóban, a történelemhez hasonlóan a földhöz és a természethez való viszony is jellemző vonása a mai amerikai indián iro­dalomnak. A szakrális és a hétköznapi terek elválaszthatatlansága nemcsak az ősök emlékét idézi, de egyben annak a kozmikus törekvésnek a színtere, amelyben az indián világ az egyensúlyra törekszik. A keresztény világszemlélettel ellentétben a jó és a rossz egyformán szükségesek az univerzumban, a kettő egyensúlya teszi a világot élhetővé. „Ahol vagy vagyok / vagy nem vagyok” (100.) meghatározza, ki vagyok: legyen az „Sand Creek, Wounded Knee, My Lai” (43.), az „Alaszkai Nemzeti Park” (143.), vagy éppen a város, „ahol mindenki idegesen ál­modik” (33.). A fizikai tér egyben az irodalmit is jelenti, egyik sem határolható el élesen az őt körülvevő valóságtól. Ahogyan az otthon fogalma változni kényszerült a történelem során, úgy formálódott a nem őslakos hagyományokból merítő költészet is.

A politika asszimilációs törekvései sokáig meghatározták az őslakosok irodalmát. A szóbeliség évszázadait követően a művek nyugati formákat öltve, ékes an­gol nyelven jelentek meg nyomtatásban, a szóbeliség hagyománya azonban a mai iro­dalmat is markánsan meghatározza. A Medvefelhő tömör, dísztelen, ám humorral átszőtt és a természet ritmusait idéző alkotásai évszázados hagyományt őriznek. Ugy­anakkor az amerikai irodalmi kánon nagyjainak öröksége nem csak tartalmi, de formai utalásokban is sokszor megjelenik. Maurice Kenny Whitman, Housman, Mil­lay is ezt csinálta, és ki tudja még, hány őrült költő (89–90.) vagy Alexie Hogyan ír­juk meg a Nagy Amerikai Indián regényt (168–171.) című versei térben, időben, kul­túrákat és irodalmi hagyományokat egymástól elválasztó határokat elmosva te­remtenek sajátos hangú költői univerzumot. A forma újra- és átértelmezésére, a (poszt)modern szemléletnek megfelelően új tartalmakkal való megtöltésére bizonyíték Gerald Vizenor 21 haikuja, amelyek mintha csak az Egyesült Államokban a XX. század első évtizedeiben népszerű imagista költészetet keltenék életre – a haikuval pedig a XIII. századi japán irodalmat. Brandy McDougall Szerelmesdal a kó­kusz­pálmához (82–84.) vagy Carter Revard Vissza- és előrenézni (53–54.) című ver­sei Robert Frost új-angliai természetverseit idézik, ahol a természet az emberi lét tapasztalatainak leképeződése. Szintén Frostra, de már hosszú, szinte novella­sze­rű, narratív költeményeire emlékeztet Gordon Henry A folyó népe – Az elveszett órá­ja (107–110.). Sara Marie Ortiz Most ez az éjszaka (62–64.) című szövege mintha Walt Whitman XIX. századi szabadversét ötvözné az emberemlékezet óta a rí­tusok szerves részét képező kántálásokkal, imákkal. Ezekben az alkotásokban együtt él az írott és a szájhagyomány irodalma, a törzsi és az európai hagyomány, a társadalom többségének és kisebbségének hangja.

Szomorú aktualitása a Medvefelhő a város felettről szóló írásnak, hogy a kötetben öt verssel is szereplő odzsibva költő, író, publicista Jim Northrup 2016. au­gusztus 1-én elindult a Teremtőjével való találkozás útján. 2014-ben így dedikálta Rez Salute című könyvét: „Remélem, ezek a szavak a saját történeteidre emlékeztetnek majd.” Nem tudom, Gyukics Gábor, Jim Northrup fordítója és barátja milyen ajánlást kapott a költőtől minnesotai látogatása alkalmával, de a Medvefelhő válogatás azt bizonyítja, hogy a magyar olvasókat olyan történetekkel ajándékozta meg, amelyeket mindannyian sajátunknak érezhetünk, akkor is, ha térben tőlünk távol születtek.

Medvefelhő a város felett. Észak-amerikai indián költők antológiája, fordította Gyukics Gábor, Budapest, Scolar, 2015.

(Megjelent az Alföld 2016/11. számában.)

(Borítókép: Apertúra Magazin)