A Szabó Magda születésének 100. évfordulójára a Csokonai Színházban megrendezett MagdaFeszt – amelynek célja, hogy a bő egyhetes időtartam alatt ne csak a Debrecenben, hanem az ország egyéb teátrumaiban adaptált Szabó Magda-műveket is „egybegyűjtse” és bemutassa – az egyik legismertebb, s talán legkultikusabb alkotásból, az Abigélből készült musicalt is a repertoárjára tűzte. A Budapesti Operettszínház vendégjátékát Somogyi Szilárd rendezésében láthatta a közönség.
A még 2008-ban rendezett darabnak hosszú előtörténete van. Somogyi Szilárdnak ahhoz, hogy az Abigélt musical formájában a közönség elé tárhassa, előbb – egy másik Szabó Magda-mű, az Álarcosbál ugyanebben a műfajban történő adaptálásával – „át kellett mennie a vizsgán” az írónő előtt. Miután ennek a darabnak 2004-ben nagy sikere volt, csak ezt követően engedélyezte a szerző, hogy Somogyi az Abigélből is elkészíthesse a maga musicalváltozatát. Ám amíg az Álarcosbál esetében nem állt fenn annak a lehetősége, hogy ne csak az eredeti művel, hanem az abból készült filmmel is összevessük a színpadi verziót, addig ettől az Abigélt musicalként látva – legalábbis a közönség idősebb rétege – nem nagyon tud elvonatkoztatni.
Az Abigél című filmsorozat „batyujával” a hátán tehát nem vállalkozott könnyű feladatra Somogyi Szilárd, s a kihívás akkor is óriási volt, ha egyébként olyan kiváló szerző- és alkotótársakkal dolgozott együtt, akiknek a neve már önmagában egyfajta garanciát jelentett a sikerre: Kocsák Tibor zeneszerző és Miklós Tibor dalszövegíró munkatársaknak már volt rutinjuk prózai művek zenés darabbá formálásában. Gondoljunk csak az egykor a Rock Színházban létrejött Anna Karenina- vagy Légy jó mindhalálig-musicaladaptációra.
Nyilván a film képezte „batyu” az oka annak, hogy az első, ami az előadás kezdetekor feltűnik a nézőnek, az, hogy a darab teljesen más karakterekkel dolgozik, mint a Zsurzs Éva rendezte sorozat. Vágó Zsuzsi személyében például egészen más Vitay Georginát, Pálfalvy Attila kapcsán teljesen más Vitay tábornokot látunk, Nádasi Veronikában pedig az eredetitől egészen eltérő Zsuzsanna testvért ismerhetünk meg ahhoz képest, mint amilyennek a filmben „megszoktuk őket”. Hajuk színe és a testalkatuk még csak véletlenül se hasonlít filmbéli társaik külső tulajdonságaira. Ám a „külcsín” megváltoztatása – győződhetünk meg az előadás láttán – korántsem biztosíték arra, hogy a „belbecs” más tud lenni. Azaz hiába a másfajta karakterek felvonultatása, a musical a filmbéli jelenetektől semmilyen szinten nem tud, vagy nem akar elszakadni: csak és kizárólag olyan regényrészleteket látunk itt is vizuálisan magunk előtt, amilyeneket a filmből már jól ismerünk. Csak – elnézést a kifejezésért – jóval „bugyutább” módon. Mondhatnánk, hogy a musical műfajának megfelelően jóval könnyedebben, de sajnos ki kell jelentsem – s ez főleg az előadás I. felvonására igaz –, hogy a Matulában elénk táruló, a regényben is „lányregényként” aposztrofált történések – Vitay megérkezése, a lányokkal való kezdeti konfliktusai, az ebből fakadó beilleszkedési nehézségei – ebben az adaptációban nem tudnak hitelessé válni. A lányok túlságosan csicseregnek, túlságosan vidámak, a színpadon minden olyan „túl”, a Vitayt játszó Vágó Zsuzsi pedig – egyelőre – nem tudja hozni azt a szerethető karaktert, akiről elhinnénk, hogy kis idő elteltével az összes lány már csak az ő kegyeit fogja keresni. S itt, azt gondolom, hogy aki nem látta a filmet, s nem befolyásolja például Torma Piroska filmvásznon látott igen összetett karaktere, az se lehet megelégedve a színpadon zajló történésekkel. A hosszúra nyúlt, már-már unalmas jelenetek tehát egyáltalán nem meggyőzőek, az érzelmi szálak pedig – például az apa és lánya közötti beszélgetésekben megnyilvánuló személyes viszony – már-már giccsesek.
Egészen addig, amíg – ugyanúgy, ahogyan az a műben is megtörténik – a „lányregény” át nem vált „történelmi regénybe”. Az előadás I. felvonásának a végén, a Vitay Georgina és a tábornok apa közötti újabb találkozáskor, amikor a két főhős utoljára látja egymást, s amikor a kislány számára kiderül, miért is kell az általa gyűlölt bentlakásos iskolában tartózkodnia – valami elindul. A kislány kénytelen-kelletlen felnőtté válásával az előadás is mintha „felnőttebbé” válna, azaz a műfaji kereteket megtartva ugyan, de az I. felvonás giccsbe hajló jeleneteihez képest jóval árnyaltabb, érzékenyebb képekkel és színészi játékkal képes érzékeltetni: háború van, és sem a tábornoknak, sem a matulásoknak, sem pedig az egész országnak nem könnyű a helyzete.
Az I. felvonás végén bekövetkező váltás a II. felvonásban szerencsére végig megmarad. Ennek oka egyfelől az, hogy jóval kevesebbet látunk már a „bugyuta kislányok” konfliktusait ábrázoló jelenetekből, s egyre többet a regény és egyben a film nagy karaktereiből: a Hirtling István által remekül megtestesített iskolaigazgatóból, Torma Gedeonból, a mű legösszetettebb személyiségét képező, itt Csonka András alakította Kőnig tanár úrból, valamint abból a Horn Miciből, akit Somogyi darabjában Udvaros Dorottya formál meg, feledhetetlenül. Miközben a filmbélitől teljesen eltérő Zsuzsanna testvért alakító Nádasi Veronika is sokkal kellemesebb és elgondolkodtatóbb perceket okoz számunkra, mint azt az I. felvonásban tette. A történelmi helyzet okozta, egyébként is feszültséggel teli légkört ábrázoló II. felvonásban ezek a karakterek egy-egy „saját”, rájuk írott jelenetben óriási színészi teljesítményt nyújtanak: a regényből és a filmből is ismert „dupladolgozat”-írást ábrázoló jelenetben gyönyörűen kijön a Csonka András játszotta Kőnig tanár úr kettőssége: a teszetoszának látszó, „bocs, hogy élek”-karakterről kiderül, hogy mekkora jellem, hogy nagybetűs Ember, aki tényleg csak és kizárólag a lányok érdekeit nézi, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy közben hülyét csinál magából. Pedig ekkor még senki sem tudja a matulás lányok közül, hogy a csodatévő szobor mögött az ő személyét kell keresni. Erről majd Horn Mici tájékoztatja az érdekelteket, abban az utolsó jelenetben, amelyben Udvaros Dorottya (ezúttal is) brillírozik: a többi szereplő figyelmét pazar, lenyűgöző táncot lejtve vonja el arról, hogy épp szökteti a Vitay-lányt, miközben arra is van energiája, hogy az igazgató urat erotikus kisugárzásával zavarba hozza, Zsuzsanna testvért pedig épp ezzel a magatartásával teljesen kétségbe ejtse.
Az előadás fináléja a csodálatos művésznő játékával, mondhatnánk, hogy minden szempontból felteszi az i-re a pontot a nehézkesen induló, de aztán egyre összetettebbé és ezáltal izgalmasabbá váló előadásra. Udvaros lenyűgöző alakítása ellenére egyetlen nagy hiányossága mégis van a darabnak: a dal formájában többször is felhangzó Ki vagy te, Abigél?-kérdésre nem igazán jön megfelelő válasz. S itt nem arra gondolok, hogy a végén nem derül ki, hogy Kőnig tanár úr áll a szobor mögött, hanem arra, hogy az oly fontos és hangsúlyos segítség, amit a szobor nyújt, s amely számtalanszor kihúzza a lányokat a slamasztikából, alig-alig jelenik meg az előadásban. Bánki Anna (Kékkovács Mara) Abigél általi „zsidótlanításán”, s a Vitayt mentő összetett intézkedésen túl nem látjuk, hogy a lányok milyen gyakran fordulnak az egyébként a remek díszletek között végig a színpadon lévő szoborhoz a leveleikkel. Pedig Szabó Magda „rejtélyes szellemi hagymahámozásának”, ahogyan azt Csetri Lajos irodalomtörténész a regény szüzséjével és krimiszerű felépítésével kapcsolatban egy évvel a mű megjelenése után a Tiszatáj című folyóiratban rendkívül találóan megfogalmazta, azt gondolom, a legfontosabb része, hogy a Ki vagy te, Abigél?kérdése folyamatosan ott motoszkál a matulások fejében. S ezt véleményem szerint azért kellene egy musicalváltozatban is hangsúlyosabban érzékeltetni, hogy a most felnövekvő generációnak, amelynek tagjait még lehetséges, hogy jó értelemben véve „nem fertőzte meg” a film élménye, akár épp ez a „nyomozósdit” látva jöjjön meg a kedve ahhoz, hogy a kezébe vegye, s elolvassa Szabó Magda klasszikussá avanzsált alkotását.
Kocsál Tibor – Somogyi Szilárd – Miklós Tibor: Abigél, musical két részben, Szabó Magda azonos című regénye alapján, a Budapesti Operettszínház vendégelőadása, I. MagdaFeszt, Debrecen, 2017. október 7.
Főbb szerepekben: Vágó Zsuzsi, Udvaros Dorottya, Hirtling Istrván, Csonka András, Pálfalvy Attila, Homonnay Zsolt, Ábrahám Gabriella, Prescsák Zita, Kékkovács Mara, Angler Balázs, Nádasi Veronika.
Zenei vezető: Silló István
Díszlettervező: Túri Erzsébet
Jelmeztervező: Velich Rita
Koreográfus: Lőcsei Jenő
Dalszöveg: Miklós Tibor
Zeneszerző: Kocsák Tibor
Rendező: Somogyi Szilárd
Dramaturg: Kerényi M. G.
Hozzászólások