Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Balázs Imre József ezúttal Visky András és Szirák Péter beszélgetéséhez kapcsolódott.
Mióta megszületett az On the Spot sorozat Visky András-filmje, konkrétabbá, szemléletesebbé tehetőek Szirák Péter kérdései és Visky András válaszai a júliusi Alföldben megjelent interjúból. Egyre jobban láthatóvá válik, hogy Visky a maga szelíd módján mindig radikálisan konzervatív alkotó volt, Antoine Compagnon talán az „antimodernek” közé sorolná őt, hiszen az igazi antimodernek azok, akik nyugtalanítóan józan válaszokat adnak az aktualitás kérdéseire, és itt a nyugtalanítás a fontosabb. Visky Andrást egyszerre védelmezi és helyezi el perifériákra saját gyermekkora. Az, amit ír, önmagához képest mindig következetes – és valamilyen módon mindig visszavezethető gyermek- és ifjúkorára, amint az On the Spot-filmből és Szirák Péter kérdéseire adott válaszaiból egyaránt kiderül.
Ahogy olvastam, számomra leginkább a szabadság és a fogság furcsán megélhető viszonyáról szólt a beszélgetés elsősorban. Hogy megvan-e és mitől van meg valakiben az igazi szabadság képessége. Visky András extrém, látszólag a szabadságot ellehetetlenítő körülmények között nőtt fel, de az életműve ismerői közül aligha volna olyan, aki elvitatná műveitől a szabadságot. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy apámnak meg anyámnak, így persze nekem is, döntő szemléleti fordulatot jelentett a börtön és a kitelepítés, az ötvenes évek üldöztetései, amelyek gyakorlatilag 1989-ig tartottak, az tudniillik, hogy a fogság nézőpontjából szemlélhették az akkor történteket és benne önmagukat. […] A szabad ember a börtönben is szabad, nem a fogság törvényeinek engedelmeskedik, hanem a létezés iránti bizalommal él, tehát minden lehetséges módon a szeretet és a szolidaritás elkötelezettje marad. Kilép az uralmi megfontolásokból, a hamis hűségből, kilép az absztrakciókból meg a mások eltörlése és kirekesztése árán megvalósítható projektumokból, és hiszi azt, hogy semmilyen közösségi elgondolást nem szükséges és nem is szabad az egyes ember vagy kijelölt embercsoportok feláldozása árán véghez vinni.” – mondja Visky.
Ezeknek a tapasztalatoknak az érvényessége váratlan tétekre tehet szert újra és újra. És kétségtelen az is, hogy a szabadság tapasztalati megéléséhez Visky és környezete számára a színházi, performatív közeg biztosíthat mindig meghaladható kereteket.
A feladat, ahogy a beszélgetés előrehaladásából és ismétlődő visszahurkolódásaiból kiderül, az, hogy a fiú valamilyen értelemben saját apjává válhasson. Visky életében ez egyértelműen nem csak biológiai apák és fiúk közti viszonyt jelent, hanem választott apák és mesterek közelségét, gondoskodó anyák jelenlétét is. Aki egyben saját apja is, az eldöntheti, mint a filmben, hogy mikor akar kinézni a saját ablakán a világba, és mikor zavarja őt a világ. Arra a világra, amelyik tolakodna, nincs szükség. A párbeszéd egyenrangú, dönteni képes felek között zajlik.
„Akkor jársz jól, ha nem tudsz semmit”. Visky Andrással beszélget Szirák Péter (Alföld 2017/7.)
Hozzászólások