Vadernisztikus

Elkéstem, ketten már megelőztek. Borovácz Tünde és Pataki Viktor publikált már ugyanis egy-egy jó tollú, inkább review, illetve inkább analizáló, de mindkét esetben szelídebb, rekapituláló jellegű recenziót Vaderna Gábor új könyvéről, A költészet születéséről (Verso, 2018/1.; It, 2018/1.). Könnyű nekik, fiatalok, nem többgyerekesek, (még) nem kell olyan sokat vizsgáztatni, adminisztrálgatni. Sokat vizsgáztat, ráadásul két fiúgyermek édesapja ugyanakkor Vaderna Gábor, aki mindezek ellenére egy 450 lapos, a doktori disszertációjából kinövő Dessewffy-monográfia után rövid időn belül megjelentette a minden bizonnyal elsősorban habilitációs eljárása nyomán születő második, 650 lapos kötetét is. Ha csak a terjedelmeket nézzük, elnémul a recenzens, „korbácsoló” kritika elfeledve, de a „sarkantyúzó” is fe­lesleges: hogy van minderre idő? – tör fel a csend utáni kérdés –, hisz szó szerint nagyszerű teljesítményről van szó, komoly kiadóknál, komoly tudományos végeredményekkel.

Miközben bevettem A költészet születését, ezt a hatalmas várat – hogy én is al­kalmazzam az épületmetaforikát, mellyel a szerző úgy szeret játszani –, azon gondolkodtam, szögezzem-e le írásom elején, hogy valóban kiemelkedő és megkerülhetetlen munkáról van szó, aztán vegyem szépen sorra mindazt, amit máshogy látok (ilyen terjedelmű opusznál bőven van azért erre lehetőség), vagy inkább kon­textualizáljam mindazt, amivel szembesültem. Nincs királyi út, lavírozok tehát, anél­kül, hogy lektori bírálatot vagy kísérőtanulmányt igyekeznék írni – egyikre sincs ugyanis szükség, a csodálat retorikai pathosza pedig tényleg végig körüllebeg.

A könyv, miként erre az Előszó is utal, tudatos és rétegzett kutatómunka eredménye. Az Élet és irodalom című, már említett Dessewffy-vízió mellett (Ráció, 2013) bázisszövegként tartható számon a Magyar irodalom című egyetemi irodalomtörténeti tankönyv is, melynek vonatkozó korszakfejezetét Vaderna jegyzi Szilágyi Már­ton társaságában (Akadémiai, 2010). A számos, előmunkálatként is értelmezhető tanulmányon túl a Ráció Kiadónál megjelent friss média- és kultúratudományi kézikönyv általa írt szócikkei emelendők még ki (Általános alfabetizáció, Eset­tör­té­­net, Könyv), melyek meggondolásai rendre előkerülnek monográfiájában is. Vagy­is, bár meglepően hamar jelenik meg az első után e második, annál is jóval na­gyobb munka, érezhetően időigényes, láthatóan mély feltáró processzus előlegezi meg, mely ott alakult a háttérben egy bő évtizede.

A célkitűzés lényege a 19. század elejének lírai hagyománytörténéseit átlátó, azo­kat külön-külön és összességükben is megértő pozíció kiépítése, egy olyan fontos szemléleti keretben, mely végleg szakít a sokszor feleslegesen konfrontatív, sematikusságukból adódóan ugyanakkor a különféle narratívákba jól kivetíthető bi­naritásokkal (a legközismertebb: klasszika vs. romantika), egymás mellett futó, egy­mással sokszor elbonyolódva interpenetrálódó költészeti gyakorlatokkal számolva. Van úgy, hogy ezek a lírai praxisok beszélgetni kezdenek egymással, s van úgy, hogy eleve meg sem érthetik egymást, de mindenképp egymás mellett mű­ködnek, sokszor hosszú évtizedekig. A monográfus öt ilyen változatot különít el: a rendi költészetet, a közköltészetet, a verselő egyháziak költészetét, az érzékenység poétikáját, illetve a bárdköltészetet. A koncepció legalapvetőbb érdeme, hogy va­lóban nemigen van több, ilyen érvénnyel elkülöníthető tradíció, illetőleg, hogy ezek meggyőzően tarthatók valóban elkülönítendő kategóriáknak. Vaderna munkája folytonosságpárti; sokkal jobban hisz a (persze folyamatosan alakuló) szövevényekben, mintsem a szakadásokban. A 18. századi „hagyományozódásokra” fi­gyel, s ezekből tartja levezethetőnek, leírhatónak az 1810-es, 1820-as évek líráját. Már eddig is szerette a diskurzusok metszéspontjait vizsgálni különféle szövegekben, akár életművekben, a frappáns nagyelbeszélések hosszanti tekintetét leváltó mel­lérendelés problematizáló, leginkább mélyfúrásokban (esettanulmányokban) tetten érhető logikája tehát otthonos számára, melyben A költészet születése elkészítése során szépen ki is teljesedhetett. Végtelenül rokonszenves, ahogy nem hierarchizál poéta és versificator alakja között, hanem mindkét korabeli típusfigurára egyformán kíváncsi. Nem a szövegek kvalitatív faktora az elsődleges számára, te­hát nem a hagyományos (és sokszor anakronisztikusan fölényeskedő) poétikai-esztétikai szempontok szervezik nem mellékesen monumentálisnak mondható vizs­­gálati anyagát, hanem egyfajta társas funkcionalitás szellemében a fennmaradó textusok ágenciáira, mozgásterére, előfeltevéseire, lehetőségfeltételeire, örökül ka­pott nyelvi világlátására figyel, amit a használattörténet, a költészet társadalomtörténete vagy a költészet társadalmi használata kifejezései írnak le leggyakrabban, s talán valóban legadekvátabb módon nála. Nem biztos, hogy nincsen jóval szervesebb, sőt figyelmen kívül hagyhatatlan összefüggés egy szöveg társadalomtörténete, formatörténete, sőt esztétikatörténete között – e tekintetben kazinczyánus va­gyok, de az általam leginkább elismert műfajelméletek is eleve forma- esztétika-, sőt eszmetörténet szétválaszthatatlanságát vallják –, ám a választott, körültekintően és gondosan kiszigetelt vizsgálati távlat mégis mindvégig biztosítékot jelent abban a tekintetben, hogy a monográfia gondolati, módszertani vonalvezetése meggyőző maradjon. Ahol pedig óhatatlanul előkerülnek az alternatívák (például a nászdaloknál a formatörténet relevanciája, vagy Sebestyén Gábor érzékeny dalciklusánál az esztétikatörténeti hangsúlyok), ott Vaderna üdítően megengedő; nem eltakarja, hanem kihasználja a rendszertörést.

Toldy Ferenc korszakkoncepciójának kötetkezdeti akkurátus vázolásakor azért becsúszik némi pontatlanság, amennyiben a szerző annak ’népszerűség’ felfogását határozottan a tömegirodalmi popularitás degradáló jelentésének tükrében elemzi (20–21.), holott a népszerű Toldynál a protestáns kortól kezdve népiest is jelent, a költészet másik újkori regiszterét a magasirodalmi, „classicai” írottság mellett, vagy­is jóval nagyobb az értéke és jelentősége, mint az előző változatban (vö. S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai, Balassi, Bp., 2005, 254.). A Tol­dy-örökségből továbbhaladó érvelés irányaival, az eddigi, immár tarthatatlan kor­szakolási sémákat lajstromozó gondolatmenettel messzemenőkig egyetértve ugyanakkor szintén lehet némi hiányérzetünk, amennyiben az újabb szakirodalom számontart azért még egy, a monográfiában megemlítetlen 1817 körüli markáns tö­rést is, amely után többé már valóban nem lehet ugyanarról a korszakról beszélni, címkézzük is a „pre”-t és a „poszt”-ot bárhogy. Ez pedig Teleki József A’ régi és új költés’ különbségeiről című tanulmányának publikálása, illetve Kölcsey radikális nyel­vi fordulatát dokumentáló ezidőbeli „lasztóci levelei”. A kötetkoncepció egészéhez képest igen kis dolgok ezek, ami miatt mégis szóba kerülhetnek, az az, hogy bár Vaderna felettébb meggyőzően különíti el „hagyományait”, a húszas években bejelentkező egyes, immár bátran szépirodalminak nevezhető szövegjelenségek – legfőképpen Vörösmarty és Kisfaludy Károly lírájára, elbeszélő poétikájára gondolhatni – mintha a koncepció vakfoltját jelentenék. Nyilván nem figyelhet mindenre egy egyébként is bődületesen összetett teljesítményt produkáló mo­nográfus, és könnyű an­nak, aki éppen ezt kutatja, de a Kisfaludy-féle Aurora költői zsebkönyve a húszas évek elejétől – ami a könyv vizsgálati periódusának még jócskán szerves része – bizony hatékonyan kezdheti ki jól kiépített elgondolásának mintázatát, maga is egyfajta epochális zűrzavart (ha úgy tetszik, „forrongó időszakot” [vö. 87.]) reprezentálva lapszámaiban. Sebestyén Gábor kapcsán Vaderna jel­zi az összemérhetetlenséget egy Vörösmarty-poézishez képest (502.), természetesen tud minderről, a „19. század első évtizedei” alcímbeli megkötés mégis kötelez, mégis jogos kiegészítő elvárásokat kényszeríthet ki. Az Aurora-távlat ráadásul a korszakolás témájához is hatékonyan hozzászólhat, amennyiben többek között Horváth János, Horváth Károly, Fenyő István, sőt helyenként Toldy is az Aurora egyes évfolyamaihoz köti a nagy romantikus váltást. A közös nevezőre hozható narratív séma itt az, hogy az 1825-ös számmal „áttör”, az 1830-ban megjelenővel pe­dig „győzedelmeskedik” a romantika a magyar irodalomban…

Bár jelen sorok írójának mindig plusz egyet dobban a szíve, ha a csiszoltság dis­kurzusa kerül szóba, félő, hogy Bessenyei György Barcsay Kapitánynak írt 1772-es versében a ’humor’ kifejezés nem a csiszoltság szellemességére, a derűs élcelődés társalkodó filozófiájára referál (74.), sokkal inkább az adott időszakban relevánsabb nedvkórtan nyelvét beszéli, melyben a humor a különféle indulatokat, ke­délyt okozó testnedveket, lényegében a psziché mozgásait jelenti. Az elemzett költemény innentől kezdve nem ugyanarról beszél, mint amit Vaderna vélelmez, bár mindezzel együtt osztom a Bessenyei-életmű és a politeness angolszász gyö­kerű világának monográfiabeli egymásra nyitását. És ha már a csiszoltságnál tartunk – főleg, hogy sokan Vaderna e várhatóan vizsgaanyaggá váló (tan)könyvéből ismerkednek meg majd vele –, érdemes nyomatékosítani, hogy az nem pusztán po­litikai nyelv, miként ez a monográfia több pontján axiomatikusan elhangzik, ha­nem olyasféle „kulturális diszkurzív rendszer” (ahogy az a 356. lapon szerencsére szintén ott van), mely egyszerre érvényesül az élet számos területén. Ami pedig szintén árnyalandó mindezzel kapcsolatosan, hogy bár meglehet, igazsága van Va­der­nának abban, hogy ez a diskurzusexport a korabeli Magyarországon döntőrészt a főúri elittársadalom exkluzív világát érinti (pl. 311.), azért az sem mellékes, hogy eredeti angolszász közegében ez a polgári középrétegek világlátó beszédmódjaként teljesedik ki, melynek távoli analógiái nálunk is fellelhetők – a ’polgári’ jelző ko­molyan vehetetlenségével együtt is –, például egy Kazinczy Ferenc vagy a könyv­ben is bőven elemzett Kis János életvitelében, vagy éppen Döbrentei Gábor írásaiban, Erdélyi Muzéumában.

Nagy kérdés, hogy az érzékenység, akár poétikai eszköztárként, a biedermeier ki­finomult polgári kultúrájában miként folytatódik tovább (385.). Hogy az átmenet békés metamorfózist jelent, vagy egy még éppen felismerhető hagyomány gyökeres transzformációját? Mindenesetre az érzékeny ember átfogó jellemzésénél én ke­­vésbé hangsúlyoznám a köz javára történő munkálkodás intencióját (pl. 492.), amennyiben – a talán még megengedhető aforisztikus sarkítással – az érzékeny embereknek nem köztársasága, hanem világa van. Az a valóban oly fontos szimpátia, irodalommoduláló együttérzés vagy akár önuralom (a csiszoltság nyelvével: self-controll), mely valóban közösséget teremt, sokkal inkább a kozmosz poliszának közössége ugyanis, embert az emberrel összekötő, elsősorban érzelmi, ugyanakkor adottságként élő, ennyiben pedig passzív kapocs, mintsem aktív, fejlesztendő közéleti-politikai ágens.

S még egy utolsó a valóban aprócska, hangsúlyozottan saját nézőpontú kiigazításokat illetően: bár igaz lehet, hogy Kazinczy és köre számára a latinitás ismétlőkultúra voltában másodlagossá válik a göröghöz képest (82.), jelentősége furcsa mó­don éppen emiatt nagyobb a görögnél – legalábbis Kazinczy számára –, merthogy identikus. A latin kultúra ugyanis öndefinitív érvényű modelljében, amennyiben a vaskori enniusi epocha jelentené az ő saját korát, mely megkísérli imitálva kiteljesíteni kulturális lehetőségeit egy másik kultúra nyomán (ami Enniusnál a gö­rög, az Kazinczynál a német), hogy eljuthasson majd a következő ge­neráció (vagy­is hangsúlyozottan nem az ő nemzedéke) a horatiusi epochába, vagyis az áhított aranykorba. Egyáltalán nem véletlen, hogy a széphalmi egyik legdédelgetettebb pro­jektuma élete végéig Sallustius-fordítása volt.

Egy 650 oldalas kompozíció törvényszerűen lesz váltakozó teljesítményű, nem színvonalát, inkább felhajtóerejét tekintve. Bár köztudottan bonyolult ügy, hogy ki­nek mi tetszik, számomra egyértelműen a közköltészeti fejezet a legsikerültebb a mesteri Teleki-verselemzéssel, melyben Vaderna ízeire szedi a hatástörténeti tradíciót, illetve a bárdköltészetet tárgyazó rész, benne a Martinkó-díjas Berzsenyi-interpretációval. Ahol a monográfia még kifejezetten erős, mert koncentrált és jó arányérzékű azon túl, hogy újszerű és beszédes, az a Bevezetés második része, ahol még a „jelzésszerűen érintett” problémák is nagyon fontosak (vö. 66.). Itt a szerző röviden, mintegy a bővebb összefüggéseket megelőlegezve ad számot az ál­tala elkülönített hagyományokról, e kompakt rövidség pedig sajátos módon nem kelt olyan hiányérzetet, mint amennyire nehézkessé tud helyenként válni az informativitás, a körültekintés igyekezete, különösen az első, harmadik és negyedik fe­je­zetekben. A metódus érzékelhetően az, hogy mikrofilológiai, mikrotörténészi (az ún. mikrotörténeti máshogy nézne ki) pontossággal és alapossággal térképezzen fel adott vizsgálati területeket, Vályi Klára életútjának ilyen mérvű szétszálazása, ed­digi pályarekonstrukcióinak kritikája egy pont után azonban egyszerűen nem áll jót magáért, legalábbis a főszöveg szintjén. Sebestyén Gábor Tubájának tüzetes elem­zésénél kerített még hatalmába hasonló érzés: valószínűleg Vaderna ezen ol­va­sata messze a legjobb dolog, ami ezzel a kéziratos művel történhetett. Bár fentebb külön kiemeltem, mennyire üdvözlöm a könnyen történetietlenné váló esztétikai-poétikai ítélkezésektől mentes, ebből a szempontból szenvtelen elemző hozzáállást, amelyet a monográfia sugároz magából – bár néha, kikacsintva az olvasóra, játszik ennek ellentétével –, itt magam sem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ez­zel az anyaggal én soha nem szeretnék ennél bővebben megismerkedni.

A harmadik fejezetben volt a legnehezebb dolog újat mondani, és ez még ak­kor is frusztráló lehet bizonyos szakmai szint felett, ha a nóvum nem cél. Merthogy annak kinyilvánítása, hogy a duntántúli superintendens Kis János költészete mo­rál­filozófiai maximák közvetítője, teológiai álláspontok átpoetizált adaptálója, egy­ál­talán nem újdonság, a költészeti praxis e területén tulajdonképpen régóta közhely. A jelenség ugyanakkor az esztétikai autonómia izgalmas folyamattörténetének szer­ves része, melynek kontextusában azt lehet mondani – bőséges abszurditással –, hogy az ekkor még nem is létező esztétikai ideológiának itt az az „ideológiája”, hogy kicsit mindig másról beszéljen az „esztétikai” helyett.

Míg a monográfia egyik főhősénél, az irodalomtörténet-író Toldynál korszak és egyén különbsége lesz az argumentáció és a cselekményesítés egyik legfőbb alakzata, addig Vaderna korszak és egyén egységét törekszik mindig felmutatni, a kö­tetzáró Sebestyén Gábor-húzással majdhogynem zseniálisan, olykor azonban tehát né­mileg túlzó részletességgel. Ahol zavaró még a bizonyos értelemben vett túlírtság – főleg szövegkörnyezetéhez képest (lásd történeti poétika, 45–47.) –, az a bie­dermeierrel foglalkozó, lényeginek szánt alfejezet. Nemcsak azért, mert érzésem szerint olykor nem teljesen indokolt kontextusokat mozgat feleslegesen erősen (33.), hanem mert indázóbb vonalvezetésű is, mint a kötet többi része, s funkciója, szándékolt jelentősége sem derül ki kellő egyértelműséggel, ahogy az alapkoncepcióhoz való visszacsatolása sem történik meg (akár a kötet végén) igazán kielégítően. Ugyanígy nincs megnyugtató módon kiaknázva, egyértelműsítve a bo­rítókép üzenete sem. Ferenczi István klasszicista mesterműve, Pásztorlánykája ül egy halmon (vagy, vállalva a férfiszem eredendő szexizmusát, egy kebelvonalát meg­ismétlő óriás testen), mely kép mindvégig kifejtetlen, reflektálatlan marad.

A számvetés, ismertetés szekvenciái a biografikus etapokhoz hasonlóan szintén rendre visszatérnek, legfőképpen természetszerűleg az egyes fejezetek elején, a szak­irodalmi áttekintés alkalmaival. Ezek a szintézisek azonban fontosak (relatív új­donsága, kis túlzással paradigmaváltó ereje miatt legfőképpen a Csörsz–Küllős-féle), az összkompozícióhoz és egymáshoz képest végeredményben sehol sem re­dundánsak, és kivétel nélkül mindig továbbgondoltak, sajáttá formáltak.

S ha már a borítóképről az imént esett szó, megjegyzendő az is, hogy a kötet cí­me (A költészet születése) szintén elég könnyen adja magát recenzensi célpontul, amennyiben sehol nincsen szó A költészet megszületéséről, sőt olykor annak nem is születési, hanem „forrongó időszakáról” értesülhetünk (87.). Bizonyos írott kultúrtechnika, lírai beszédesemény „újszülöttként” való értelmezése bár generál­hipo­té­zis-szerű tétel (457–458.), de ez voltaképpen a ’modern’ tranzitórikus értelemben vett fogalma tükrében értett poézis, ahol a modern hasonlóan viselkedik, miként az ’avantgárd’ konceptusa viselkedett már a reneszánsz érában is: a mindig aktuális újat jelenti, itt éppenséggel a 18. századhoz képest. Vaderna néhol így is fogalmaz („modern költészet”), ezért érthető kevéssé, miért nem használta ezt a cizelláltabb verziót a főcímben is, annak ellenére, hogy a körülíró alcím rengeteget pon­­tosít. Az a fajta elegáns hatásosság, ami már Vaderna előző könyvének címadását is karakterizálta, itt is visszaköszön tehát, feláldozva azért egy s mást ezen ele­gancia oltárán. Igen eredeti, sokszor a műfaji keretek határáig elmerészkedő, markánsan familiáris, sok tekintetben programosan esszéisztikusnak tűnő, önreflexív és humoros értekezői nyelvére ugyanakkor nemigen jellemzőek az ilyesfajta ha­táskeltő könnyelműségek, a csiszoltság szellemes gentlemanjeinek nyelvezetét idéző könnyedség (vö. 264.) végig szavatol a pontosságért. Pár éve Balogh Piroska tüntette ki ezt a fajta sajátos írásmódot egy felettébb produktív, a beszélői szubjek­tum szólamszerűségét kidomborító kontextussal Vaderna első monográfiájáról írott kritikájában (Alföld, 2016/1, 91.), s minél inkább igaza van, szakmailag annál nyugodtabbak lehetünk. Mindenesetre a magamfajtának az a sűrűbb és retorizálatlanabb diszkurzivitás, amelynek Vaderna szintén mestere, s mely a Magyar Iro­da­lom című akadémiai tankönyv vonatkozó fejezeteiben vagy éppen a már szintén emlegetett média- és kultrúratudományi kézikönyv szócikkeiben jelenik meg, ri­zikómentesebbnek mutatkozik.

E ponton visszapillantva az eddigiekre, úgy tűnhet, hogy az eredeti cél ellenére mégiscsak egyfajta opponensi hév mozgat e kötet recenzeálásakor, úgyhogy sür­gősen hangsúlyozni érdemes: mindezek az észrevételek, súlyozó minősítések kö­rülbelül a munka mintegy fél százalékát érinthetik. Vaderna egyik kedvenc szakirodalmat minősítő jelzője a ’magisztrális’ melléknév; erősen gyanús, hogy a szak­mai utóélet a jövőben közel sodorja majd művét e jelzőhöz. A feltárt kéziratos szövegtér, egyáltalán a kötet bibliográfiája olyan tágas, hogy beleszédül az ember. Az összefüggések új szintre emelt szintézisei az oktatás aspektusából várhatóan kötelező tananyagok lesznek, az esettanulmányok pedig a kutatás felől nézve olyan, eleddig láthatatlan, marginalitásukban is alapvető fontosságú anyagokat moz­gatnak, világítanak meg, amelyek nyomán a vállalkozás méltán illethető az alapkutatás minősítéssel. Magyarországon még mindig kissé szokatlan módon Va­derna munkája végén angol nyelvű összefoglalót ad, és a tartalomjegyzék lefordított változatát is közli. Egy pillanatig sem kétséges, hogy teljesen jogos ez a gesztus; a teljesítmény a nemzetközi színtér felé mutat.

A költészet születése írója sem a szoros szövegelemzésekben, sem a nagyívű esz­metörténeti gondolatfutamokban, sem a lábjegyzetek szövevényében nem él vissza szakmai felvértezettségével, széles látókörét érezhető szenvedéllyel próbálja ugyanakkor megosztani, élvezetes, közérthető stílusban. Ez a mindenki mástól elkülönböződő, igazán saját irodalomtörténészi márkát szavatoló anyanyelv pedig olyan sokoldalú tudást, tudományos tevékenységet és eredményt raktároz, amely méltán avatja a szerzőt generációja egyik legkiemelkedőbb irodalom- és kultúratudósává. Ez a mindenki mástól jól megkülönböztethető, igen meggyőző saját habitus és minőség lenne az, amit a recenzió címe leírni igyekszik – mely nem hatásvadász geg kíván tehát lenni, sokkal inkább őszinte elismerés.

Vaderna Gábor: A költészet születése. A magyarországi költészet társadalomtörténete a 19. század első évtizedeiben, Budapest, Universitas, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/9-es számában.)