izzadt vitorla
egy bolygó bucskázik az ablakban
mint a zsizsikes felvételen
elvetődik a kép
ugrik az üveg az űr
a pilóta kezében forgó kormány
jobbra-balra húz a hajó
ide-oda gurul a súly
az ülések körtáncba kezdenek
kezek felfelé mutatnak
az alacsonyabb másodpilóta érvel
hogy most talán a piros kart
és aztán megint balra
mert közeleg gyűrű és vihar
finom lilás törmelékgallérok
egy-egy nagyobbacska felül-alul
csúcsos szikla
a fenyegető rücskök
kihívó fehér élek
és a szemek a szemek
a horpadás tekintet
és az esetleges csóvák
most csak felülről
spirálablak
az elmében kék korlátok
a szem is éjszaka
és planéta
azokat az utcákat
az agy beszéli el
az esti kanyarokat
pont ahogy a láb befordul
a huppanót
gyengéden emelkedik az úttest
mint egy ragadó emlék
a zöld nyúlványházak
ott abban a világban
magasra fel
kristályhideg a beton fölött
egy elbeszélhető hópehelycsillám
mint retorikai alakzat
vagy szócikk
a pihe alakja mint leírás
fekete téglák a szitálásban
a csillagos ég
abban a kodifikált mesében
a szigorú véggel
a sötétkék zárt terekben
fordul a kormány
kéz nyúl fehér ingujj
szőkén fröccsen a fej
hullám a háton
izzadt vitorla
egy jobbkanyar
és tudod aztán
végül a kocsma
kecses leszállás után
a lábak mint vékony pálcák
nagyobb veszélyt
követ a zűrzavar
és mintha ölelnének
lyukacsos holdak
hideg népek
a vízen egy szorongó örvény
és az a strandkönnyűség
talán csak a billegésnek
köszönhető
hogy akkor most engedj
elhelyezkedem
megnéztem
ennyi az idő
Conquest
Stratégiai verspróza
(részlet)
Messzi, kék füvek fölött rózsaszín félkörív,
lágy emelkedéseken fut valaki, egészen
vad váltásokban magasodik és enyhül a vidék.
A láb alatt szinte csúszik a sík. Az ég nyíló,
mindjárt benyeli a földet. Látszik a mély
gödör, megnőnek a csillagok. Az ég szeme
nagy ezen az éjszakán. Énekhang szól
a távolságban: a fények, mint a lámpacsíkok.
Zene az alvó hullámokon, a lila partokon.
A bolygó vizei csendesek, akár a dombok.
Vékony földsávok, mint nyúló végtagok.
Földek, tengerek színes pontjai, táblázatban
a rend. Két könyvgerinc fölött elúszó évek;
a játék és a szó alig változik. Mint egy
ujjlenyomatban, hemzsegnek a térképen
a körök. A vonalak határozzák meg
a gondolatot, és egy borítón, a betűkben
ott a kéz döntése. Ahogy helyezkedik
egy ötlet. Ahogy érvényre jutnak a piros
vagy a kék tömbök. Címek valamelyik
jegyzékben, melyik művet válaszd.
Rezgő pontok a tekintetben: egyik
löki a másikat, a másik felvillan,
világít egy földrész, domborul a víz.
Háló terül a térre.
(Megjelent az Alföld 2018/10-es számában)
(Borítókép: aquamagazin.hu)
Hozzászólások