Téli anakreoni
Fehérben mozdulatlan.
Tömött fehér. Tapadnak.
A jéggyémánt rügyekkel.
Gallyakon függeszkednek.
Puhán hangtalan hullás.
Vakítón felszikrázik.
A havon a hideg fény.
Táncolnak kövér pelyhek.
Az időtlen fehérben.
Csak lélegezz. Ki és be.
Most ne akarj túltörni.
Hófényben. Örülj. Itt légy.
Fehér ég fehér füttyel.
Fehérben mozdulatlan.
Fehérköd terület
Nem a nap és nem a lámpa fénye.
Átható, sárgás, majdnem fehér,
de forrása, pontosabb közege meghatározhatatlan.
Nem tükör, nem képzelet, nem álom.
Valami ismeretlen gépszerűség által idesugárzott.
Sötétből kameratekintettel pásztáztam őt,
magamat. Ült egy padon.
Az összes apró hajlat, gyűrődés
megfigyelhető volt a fejen,
élesebben, részletezőbben, mintha
az úgynevezett valóságban lenne.
A mellette lévő hozzá bújt,
de ő, aki magam lehettem, nem fordult felé
valami görcsös szemlélődés miatt.
Talán arról gondolkodott, ki vagyok,
hogy valamikor izzón repültem,
majd nyomottan süllyedtem el.
Mintha egy másik naprendszer feltételrendszerébe
kerültem volna, ami ugyanolyan, mint a régi,
csak átláthatatlansága érezteti, hogy távoli.
Nem, nem halál. Fehérköd terület.
Úgy más, hogy ugyanaz.
(Megjelent az Alföld 2018/11-es számában.)
(Borítókép: Pinterest)
Hozzászólások