A város szíve egyetlen sziget. A Lee-folyó azt öleli körül, hidakon visz az út egyik oldalról a másikra, kerengőben járva a céltalan jöttmentek életét színesíti, mintha csak térfélcsere lenne félidőben. Egyetlen lemez két oldala, A és B, aztán a bakelitet meg kell fordítani, magától nem mozdul, vékony és érzékeny a tű, ami a hangokat előcsalogatja. A folyó úgy lüktet a földdarabok körül, mint a vérkörök az emberi testben. Cork lélegzik, Cork él.
Később ébred, és lassan, gőzölgő kávéval a kezében teszi, kinyúlt pulóvert húz magára, csak úgy félvállra hajítja a sálat, kilóg a bokája, még arcán az előző esti smink, a részletekkel kevéssé törődik, szereti az elnagyolt mozdulatokat. Kényelmes. Olykor megáll, pontosabban megáll minden sarkon, ahol valami érdekeset talál, legyen az ember, állat, kirakat mögötti tárgy vagy muzsika. A dallamokról nem nyit vitát. A dallam kitölti Corkot, ahogy lélegzik, a tüdejéből zenét fúj ki, a hangokat átszűrve magán. Előbb a Tesco előtt a jazzt éneklő színesbőrű felé biccent, aztán jönnek a dél-amerikaiak, akik dobozokon és harmonikán játsszák naponta ezerszer ugyanazt a dallamot. Megszokja, nem szökik tovább, menekült eleget önmaga elől. Megáll, hallgatja.
Cork maga az alkímia. Egy hirtelen kanyarra vágyik olykor, a folyót és a sodrást el kell érte hagyni, felfelé haladva, kiszakadó tüdővel a kaptatón, hogy aztán átváltozhasson. Ő a város, ő a séta, ő az, aki sétál, és ő a hely is, ahova betér aznap délután egy kávéra. Mindig más a hely. Hol reggel üresebb és csöndesebb, máskor este lézengenek a székek az aprócska térben, alszik a kávéfőző, mint a versekben szokott hangtalanul. A baristák fiatalok, a baristák kedvesek. Az egyik húsz év körüli srác, vörhenyesszőke, széles ajkakkal és tömpe ujjakkal, a körmét rágja.
Egyszer levágatta a haját, de senki nem vette észre, arra jutott, talán legközelebb rövidebbre kell, hogy feltűnjön. A másik egy lány, a hangja karcos és éles, nagy szemei és tágas arca minden alkalommal hellyel kínálja a betérő várost. Mindenkihez van egy kedves szava, mosolya, a kisgyerekekre több időt szán, olyankor a másik szolgál ki helyette. Van idő mindenre. Van még egy csöndes szakállas, akinek tetoválva van az egész teste, legalábbis ami a ruha alól kilátszik, minden bőrfelület tartalmaz valami színt. Különben csak feketét hord, így egyensúlyban van magával, keveset is beszél, de ha megszólal, nyomatékkal teszi.
És van Costa, aki a scone-t készíti. Nemcsak a scone-t persze, de a scone messze híres, az egész városban itt a legjobb, erről a nagyszemű lány mélyen meg van győződve. Mondja, amikor kihozza a kávét, mondja, amikor vágódeszkára rakja a kőttest, mellé az eperdzsemet, a két kocka vajat, a fekete szalvétát, és ha engedik, ha kérik, a tejszínhabot. Azt nem szokta mindenki, a megmaradt, kifújt habbal pedig nincs mit csinálni, lefolyón siklik le a szennyvíztartályba. Ezért inkább előre megkérdezik.
Costa ciprusi, de tizenhat évig Angliában élt, és van négy fia. Vagy három, az most bizonytalan, de nem is érdekes, mert mindet ugyanúgy, rettentően szereti. Miközben gyúrja a tésztát, a kis mazsolás pogácsáknak meséli, mi minden történt tegnap otthon, mi volt az iskolában, a munkahelyen, éppen mit olvasott a legkisebbnek elalvás előtt. A scone-oknak ez a titka. Hogy Costa addig beszélget velük, míg életre nem kelnek, és mire egy kerek tálcán két kezében hozza a gőzölgő piramist, dalol valamennyi.
Fekete csíkos nadrágja valaha pizsama lehetett, a haja sötét és göndör, szakálla nincs, az már túl sok fekete lenne. Szereti a mintákat a pólón, nevet a sok scone, aznap épp mifélét talált ki a séf, milyen mintán domborodik a hasa.
A katedrális mögött szűk utca vezet le, az építkezés melletti ablakból néz ki másnap a város. Nézi az embereket, nézi, ahogy sietnek munkába, gyerekkocsit tolnak, vagy épp parkolnak, és nézi magát. Minden arcban visszatükröződik, míg kortyolja a mentateát, mert itt zöld nincsen, csak diófélékből gyúrt labdacsok, és a hátsó helyiségben gubbasztó emberek. A fény egyetlen csóva, a lámpaburák úgy ereszkednek alá, mint a szemközti fodrászüzletekben a nők feje köré szoktak a hajszárító gépek, miközben a hajcsavarókhoz közelítenek a kellő távolságot mindig megtartva.
(Megjelent az Alföld 2019. márciusi számában.)
Borítókép: Cork városa az Elizabeth erődből, David P. Howard fotója (forrás: Geograph.ie) / Cover: David P Howard‘s photo (Geograph.ie)
Hozzászólások