Határátlépések (t)rendje

Lázár Ervin: Százpettyes katica

Az Osiristől a Móra által átvett kiadói jogoknak köszönhetően, kortárs illuszt­rá­to­rok együttműködésével indult el az elmúlt években egy új gyerekirodalmi Lázár Ervin-életműkiadás. A sorozat az újraközlések mellett szövegek újrarendezésével új kötetet is létrehozhat, ahogyan ez novellák esetében bevett kiadói gyakorlat. Ilyen újszerűen szerkesztett kötetnek tekinthetjük a Százpettyes katicát Dávid Ádám szerkesztésében, hiszen egyaránt tartalmaz kiadatlan szövegeket, és két, már korábban megjelent felnőtt (Csillagmajor, Hét szeretőm), valamint két gyerekirodalmi (A manógyár, A kalapba zárt lány) kötetből tesz közzé válogatást. Lázár Ervint a magyar gyerekpróza és mesei nyelvezet megújítójaként tartjuk számon, eb­ben a kiadványban pedig javarészt az eddig nem gyerekeknek szánt novellák is szerepelnek, ezzel új helyet jelölve ki maguknak a gyerekirodalmi kánonban. A Százpettyes katica különböző időszakokban született, zömében egyéb kötetekben megjelent, illetőleg három, mindeddig kiadatlan szöveget tartalmaz, s ezt az alcím is jelzi: mesék, mesenovellák, kiadatlan írások – a hátlapon feltüntetve: a hat évesnél idősebb korosztály számára.

A szövegek egyfelől erős intratextuális kapcsolatokat teremtenek az életművön be­lül, de egyben intertextuális viszonyokat is létesítenek a kortárs gyerekirodalom egyes darabjaival. A Lázár Ervin által megújított mesei történetszövés egyik legfontosabb jegye az emberség, a szeretet, a tiszta szív középpontba állítása. „[A]z Üveghegy vára mindenki előtt nyitva áll, csak szeretet és tiszta szív kell hozzá”, olvashatjuk Az élet titka című novella végén az elhíresült szövegrészt. Meséiben, történeteiben az alakok még akkor is tartózkodnak az olykor nyers, sőt brutális népmesei fordulatoktól és karakterjegyektől, ha erőteljesen népmesei szüzsére íródtak, mint például a Szegény Dzsoni és Árnika vagy A legkisebb boszorkány esetében, és bennük egy korántsem probléma- vagy konfliktusmentes, ugyanakkor mégis kedves, humoros világ épül föl. Ennek a szeretetteljes és gyakran önmagára reflektáló mesei világnak fontos jellemzője a megbékélésre, a vigasznyújtásra, az indulatmentességre, az elfogadásra való törekvés. Az egyes történetek finoman hangolják össze a való világban adódó nehézségek és a fantázia/képzelet mindenre megoldást kínáló világának dimenzióit. Egyes mesefüzéreinek alaphelyzetét, mint például a Berzsián és Dideki kiinduló szituációját nemrég Kollár Árpád írta át a Völgy, írta Tárkony című mesefüzérében, ahol egy epizódban a vonal átugrása, ma­ga a meghaladás, a határátlépés tekinthető az egyik kulcseseménynek. Lázár óriásokról szóló mesenovelláit összevethetjük Dániel András nagy sikerű és a mesei nyelvet, il­lusztrációt megújító Az óriás, aki belement egy könyvbe című meséjével is. Azaz a Lázár Ervin-életmű a mai napig olvasható a kortárs gyerekirodalmi alkotások felől, ami nem jelent egyebet, mint azt, hogy hatása, meghatározó szerepe kétségkívül ta­gadhatatlan, és vélhetően folyamatos ihletet biztosít újabb kortárs mesék megszületéséhez.

A Százpettyes katica címen megjelent kötet két olyan, mindeddig kiadatlan verssel indul, amelyek intratextuális viszonyban állnak a szerző talán legnép­sze­rűbb kötetének figuráival. A Négyszögletű Kerek Erdőben található Dömdö-dömdö-dömdödöm fejezetben minden mesei alak költ egy verset, kivéve Mikkamakkát, a döntőbírót. Ezért a Százpettyes katica című kötetben közölt Mikkamakka verse úgy tűnik, ehhez a történethez kapcsolódik, pótlólag. Egyből kétféle kontextusban is ol­vasható: egyrészről a mesefüzér, másrészről Polcz Alaine A rend és a rendetle­n­ség című könyvének kontextusában. „A rend a trend” felütés a Dömdödöm által megnyert versíró versenyen születő versek szójátékait idézi, a folytatás pedig frappáns négysorost ad ki: „nem is csoda / a rendetlenség / mostoha”. Polcz Alaine szerint a rend az ember tárgyakhoz való viszonyát fejezi ki, de a rend vagy rendetlenség mindig a belső folyamatokkal, a lélek állapotával függ össze; mondhatnánk, egyfajta lélektani design praxis alapját teremtve meg. A „rend csoda”, a „rendetlenség mos­toha” metaforája a mesei világban helyezi el a rend és rendetlenség jelenségét, azonban a rímben mégis egyfajta szemantikai divergenciát hoz létre, hiszen a csoda a mostoha szóra rímel; a csoda mint általában kedvező mesei megoldás az idegen, kívülről érkezett és jobbára nem jóindulatú családtag fogalmával kapcsolódik össze. A vers második négy sora a rend és a lélek viszonyát egy retorikai rejtvénybe foglalja úgy, hogy a retorizáltságot a francia szimbolista költészet techniká­jához hasonlóan köznyelvi megnyilatkozásban oltja ki. „Mindennek rend a lelke, / a lélek minden rendje, / rendnek mindene lélek! / Miket beszélek?!” Az epanodosz alakzatához hasonló variációk retorikailag olyanná teszik ezt a három sort, mintha valóban egy epanadoszt olvasnánk (abc variációt cba variáció követ), ám maga az alakzat nem illeszkedik a klasszikus formához. Ugyanis akkor lenne szabályos az első sort követő második sor, ha a „mindennek rend a lelke” tagmondatra a „lélek” „rend” „minden” szavak grammatikailag viszonyba állított szintagmatikai egysége kö­vetkezne, ám éppen ez a variáció az, ami hiányzik a versből. Így egy rejtett üzenet is kiolvasható, amennyiben hajlandóak vagyunk magunk játszani a variációkkal. „A rend a trend” felütésre „a lélek rendje minden” vagy a „léleknek rend a minden” sor rímelhetne, hiszen ha a rend jön divatba, akkor a lélek rendje legyen a mindent meghatározó. A rend és a lélek összefüggései, egy mezőbe terelésük, kü­lönféle szintagmatikus kapcsolatba rendezésük egyszerűen, de világosan nyitja meg azt a szemantikai teret, amelyben a lélek számára megnyugtató rendezettség kí­vül és belül is megjelenhet, vagy össze is kuszálódhat. Érthetjük a verset úgy is, mint ami az együtt játszásra hív fel – akár felismerjük a retorikai alakzatot, akár nem, hiszen éppen az epanodosz második sora nem szerepel, azt meg kell alkotni. Az utolsó egység, a köznyelviségbe oldódó „miket beszélek” nem csak a zavarodottság, összekuszáltság „kihangosítása”, hanem visszavonásként vagy kioltásként értelmezhető: vagy az állítások komolyságát, mélységét, vagy a variációk lo­gikáját vonja vissza.

A másik, mindezidáig kiadatlan verset, Vacskamati versét a mesékre gyakran jel­lemző ellentétek, szembeállítások szervezik, és jóval hosszabb, filozofikusabb, mint Vacskamati versíró versenyre készült verse. („Szerda ablakában / csütörtök ül, / és ordít / csütörtökül.”) A költemény az ellentétes értelmű fogalmak szinte min­den lehetséges kapcsolódásának retorikai példatára: találunk benne antitézist, oximoront, paradoxont, kiazmust és antonímiát is. Mindezt olyan alapfogalmak mozgósításával teszi meg, amelyek vagy a létezésre („élek, és mégis / meg vagyok halva), vagy a térre és időre („föntöm a lented / emelkedsz, ha ejtlek, / zuhansz magasba / égben törsz össze”), vagy magára az érzékelésre („fordítva látsz csak, / ez is csak látszat”) vonatkoznak. Az érzékelés alapvető megbízhatatlanságát, a felcserélhetőséget, a létezés paradoxonát megfogalmazó sorokat szintén egy visszavonással zárja: „te félküllős lüttyő, / te dinnye, te böszme!” Az intratextuális kapcsolatok egy másik példája ez a sor: A legkisebb boszorkány című mesében például majdnem pontosan ugyanígy hangzik el Amarilla (Király Kis) Miklósnak célzott szidalma: „Te ostoba, te félküllős, te lüttyő, te dinnye, de nehéz felfogással vert meg téged a természet.” Az egyes szám második személyű, azaz egy másikhoz szó­ló poéma megszólítottja tehát olyan valaki, akinek az értelméről a lírai hang szerint nem feltételezhető, hogy az érzékelés és létezés számára megnyitott tereket képes lesz felfogni vagy bejárni.

Az indító sorok – „hiába néztél, / sohase láttál, / csak kitaláltál” – a puszta érzékelés és az értelemre igényt tartó érzékelés közötti különbség terében egy paradox jelentésű kiazmusként vonják kétségbe az érzékelés valóságának és az érzékelt do­log valóságának összetartozását vagy egybeesését. A kötetben szereplő mesenovelláknak éppen a fikció, a valóság, az imaginárius összjátéka lesz a tétje. Az ellentétes pólusok kijelölésével és egymásba fordításával a fantázia tere nyílik meg, egy olyan tér, amelyben bármit ki lehet találni, bármit meg lehet alkotni és szabadon bánni vele, minden valóságot mozgató törvénynek ellentmondva. Ebben a szabadon formálható lírai világban a gyerekversek, mondókák nyelvére emlékeztető szerkezetre („te az enyém, én a tiéd”) épülő repetitív struktúra nem mindig az összetartozás alakzatait („lélegzetem / a termőfölded”) erősíti, hanem például a tár­sas lét paradoxonát is megfogalmazza („késem az ágyad, / álmom a vágyad”), vagy éppen a távolítás gesztusával él: „út nincsen hozzám, / fordítva látsz csak, / ez is csak látszat”.

A kötet szerkezetét tehát a lélek rendjébe és a képzelet sajátos világába bevezető, hagyatékból előkerült két vers határozza meg, és a két nagyobb mesenovella-ciklus őket követi. Ezek a versek mélységet nyitnak, lételméleti kérdéseket fe­szegetnek, retorikai bravúrokra vállalkoznak. Ezen kívül elvégzik azt a műveletet, ahogyan az olvasó beléptethető a fantázia világába például az ellentéteken, egymást kizáró állításokon keresztül. A harmadik, eddig kiadatlan szöveg, a világ és benne Magyarország, valamint Budapest megteremtését elmesélő füzér elhelyezése azonban problémásabb, mint ahogy az is gondos megfontolást igényelhetett, milyen egyéb szövegek kerüljenek bele a kötetbe.

Ha Wolfgang Iser elméletének fogalomtárával szeretnénk megfogalmazni a két ciklus sajátosságait, azt állíthatjuk, hogy az első ciklus (Az élet titka) darabjai kifejezetten a valós, a fiktív és az imaginárius összjátékát mutatják meg. A második ciklus (Társasjáték) jobbára párbeszédszövegei a felnőtt és a gyerek nézőpontját közelítik egymáshoz úgy, hogy abban többnyire a felnőtt részéről a realitás irrealizálásának, a gyermek részéről pedig az imaginárius reálissá válásának leszünk ta­núi. Azaz eloldódva az etikai, pedagógiai vagy lélektani fölvetésektől, közelebbről és pontosabban fogalmazható meg az egybeszerkesztett szövegek tétje, ha az iseri fikcionálás aktusai felől közelítünk hozzájuk. Ugyanis Lázár Ervin valóban egy kü­lönleges mesei világot épít fel, amelynek a sajátosságai éppen a fikcionálás ak­tu­sának működése és a befogadóra tett hatás felől ragadható meg.

Kezdhetjük mindjárt a ciklusindító, Az óriás című novellával. A mesebeli narrátor visszavisz szülőfalujába, Rácpácegresre, ahol egyetlen fontos és eddig el nem mondott történetbe avat be. A szomszédos falu iskolájából hazafelé tartva, a falu szélére érve valamit meg kell mászni, ami ismeretlen, furcsa, ami addig nem is volt ott. A furcsa képződmény egy alvó óriás, az iskolásfiú pedig nekiveselkedik, hogy megmássza anélkül, hogy tisztában lenne a határt képező és megmászandó dolog mibenlétével. A fikcionálás aktusai mindig az átlépésben közösek, a fiktív lépcsőzetes transzgresszió effektusai pedig maguk is egy szinte szó szerinti, lépésről lé­pésre történő megértésként, egy mesei világ megalkotásaként jelennek meg. De ho­gyan lehet bejutni egy ilyen világba? Ha a fiktív a diffúz imaginárius átfordítása egy határozott alakba, akkor Lázár Ervin Rácpácegres határán elnyúló alvó óriásának fokról fokra való megmászása, az általa megképzett határ áthágása a mesében egy topográfiailag is határhelyzetben található test apránkénti megismerése, a meg­ismerés során zajló azonosítási gesztusokkal. „Ez, amibe kapaszkodom, nem más, mint az óralánca. Amit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása.” A határátlépésre kényszerítő fiktív (csodás?) testnek aktualizált valósága rá­adásul szívvel rendelkezik, amire oda lehet hajolni, „engem is megemel minden dobbanása”. Lázár Ervin nem egyszerűen a szív és a szeretet felől írja meg történe­teit, hanem magát a fikcionális aktusokban történő átlépést is antropomorfizálja, szívvel látja el. Olyan ábrázolt világ ez, amelyet igazi világnak kell elképzelni, de nem önmagát jelenti: utal valamire, ami nem ő maga. Utal a mesei világba való belépés aktusának megküzdési, azonosítási, érzelmi stratégiáira, az erőfeszítésre, a megszokott valósról való lemondásra, a bátorságra és felfedező hajlamra, valamint az elénk álló vagy tornyosuló bejárására. Lezárt világ is ez egyben, hiszen a másik oldalon a fiú lejut az országútra, rohan hazafelé, és azon vívódik, beszéljen-e az óriásról apjának, aki szintén érzékelte a feltápászkodó óriás miatt eltakart nap hirtelen elsötétülését, de az óriást magát már nem láthatta.

Az óriás a kötetben megjelent, korábban kiadatlan Országmese címet viselő me­se­füzérnek is alakja. A világot, a növényeket, állatokat, folyókat, Magyarorszá­got, a Balatont, Budapestet és a borszőlő megteremtését elbeszélő füzér óriáslánya egyszerre idézi meg a bibliai kreáció gesztusait és a diszkurzív térben létrehozható világ megteremtésének történetét is. Az óriáslányt Numirem, az öreg bölcs alkotja, hogy aztán a teremtés többi aktusát rábízza. Ezen aktusok olyan női cselekvésekhez kapcsolódnak, mint például a hímzés, az éneklés, a da­gasztás és a sírás. A kortárs gyerekirodalmi szcénában ez a mesefüzér olyan szövegekkel rokonítható, mint Bartos Erika, Bosnyák Viktória művei, vagy a legutóbb megjelent Budapest OFF kötet szövegei, bár kétségtelen, hogy a lokális helyszínekhez kapcsolódó (álmitologikus vagy történelmi) magyarázatok helyett a világ teljességét és a női teremtőerő, a szerelem erejét emeli ki.

Az első ciklus szövegei között találjuk még a Hóbant, Az élet titkát, A soványító palacsinta meséjét és A kalapba zárt lányt, amelyet élete vége felé Lázár Ervin Pittmann Zsófi kérésére írt. Talán ez utóbbi mese cikluszáróként szerencsésebb lett volna a palacsintáért epekedő Kriszti királykisasszony meséje helyett. Míg a so­ványító palacsintáért megküzdeni nem akaró, gömbölyded királykisasszony meséjéből kiolvasható a pedagógiai üzenet, az elfogadás szükségessége, a szöveg nem hajt végre olyan komplex fikcionáló aktust, mint A kalapba zárt lány. A minden fejfedőt elutasító lány ugyanis egyik reggel azon kapja magát, hogy egy kis fekete kalap ül rá a fejére, rátelepszik, körbeveszi, bekebelezi, és egy egészen különös teret hoz létre körülötte. A kalap olyanná válik, mint az az átmeneti tárgy, amelynek a fogalmát Iser Winnicott-tól kölcsönözte – és ne felejtsük el, hogy eredetileg a kora gyerekkorhoz kötődő fogalomról van szó. A fiktív és az imaginárius közé tolakodó átmeneti tárgy lehetővé teszi az előző kettő kapcsolódását. A kislány fiktív világa és az aktualizált diffúz imaginárius, amely sem nem képzelőerő, sem nem fantázia – hiszen fekete, határtalan, üresnek tűnő tér, amelyet nem tölt ki semmi –, ebben a kalap által létrehozott térben aktualizálódik. Ez a kalap, a kalap által tárgyiasult imaginárius az, amely közvetlenül lép a tapasztalatba, és a diffúztól, a határ nélküli, fekete, alaktalan tértől a meghatározott felé vezet – aktív, kereső cselekvéseken keresztül, mint például a szomjoltásra alkalmas víz keserése.

„Hallod-e te kalap? Szomjan halok!” A kislány csobbanást hall, köveket tapint ki, amelyeket elmozdítva egy forrást talál. Ahogy iszik a vízből, a kalap belseje kivilágosodik, a fekete táj átalakul virágoskertté, ahová csak messzi zajként, azonosíthatatlan hangokként hallatszanak be a „világ” történései. Azután a „kert összezsugorodott, és összezsugorodott a kalap is.” A kertkapu előtt álló lány most már saját akaratából viheti magával a kalapot, „amerre járt, megfényesedett az ut­ca”. A diffúz, imaginárius térből aktualizálódó fiktív kert a kalap alatt a szöveg „valóságos” kertjével kerül párhuzamba, ami jelen van ugyan, de még mindig nem „rendelkezik a valóság jellegével”. Ismétlés ez, a fikcionálás egyik aktusa, de nem vezethető le a megismételt valóságból. Úgy kölcsönöz alakot az imagináriusnak, hogy az általa bejárt folyamaton keresztül megmutatott életvilágbeli valóság visszatérését eszközölje ki a szövegben. A kalap visszaalakul normális méretűvé, a budapesti valóság pedig villamossal és széllel tér vissza. A szöveg vonatkozási me­zői, mint a környezetben adott rendszerek, akkor nyerik vissza alakjukat, amikor ha­tárátlépés történik, állítja Iser. A kalap azonban úgy hozza létre az imagináriust, és engedi aktualizálni ezt az új teret, hogy egy időre mindent befed, elfed, magába foglal, belülről érzékelve meghatározhatatlanná válik, és ebben a helyzetben kell megtalálni azt a lehetőséget, amellyel a határátlépés elvégezhető. A szöveg értelme jelen esetben egy „ráfordítási” vagy bekebelezési művelet, amelyet az imaginárius eseményszerű tapasztalata vált ki – a bekebelezettségből való szabadulás lehetőségét magának a lánynak kell felfedeznie. Ez a lehetőség nem más, mint a „meghatározatlan térben, koromfeketeségben” megszülető elszánás: a lány olyan alapot talál, amelyből nagy erőfeszítés árán kibomlik „a kis kristály tavacska, egy forrás”. Így a szöveg intencionalitása a lány alakján keresztül a fikcionálás egy ak­tusából keletkezik, és „a reális és imaginárius közötti átmeneti tárgynak bizonyul, amennyiben a szöveg vonatkoztatási mezőit a maga manifesztálódásának anyagává teszi, az imagináriust pedig a maga elképzelhetőségének feltételévé formálja”. Lázár Ervin az imagináriusba bezárt lány meséjében a szöveg intencionalitását „formába öntve” alakítja a kalapot a „saját” elképzelhetőségének feltételévé. Azaz a lány kalapból szabadulása éppen annak a határátlépésnek a gesztusát tárja föl, amely a szöveg intencionalitását az imagináriusba olvasztja, de megtartva azt, ki is vezeti onnan – körvonalazhatóvá téve a rögzítetlen és tárgyreferencia nélküli „dolgot”.

A Társasjáték című részben szereplő szövegek olyan, a gyermekek és a felnőttek között elképzelhető beszélgetések, amelyek mindegyikében a gyermeki fan­tázia működése kapcsolódik össze a felnőtt képzeletvilággal. A kápos-káptalan, vagy a helitica-katikopter olyan szójátékok, amelyek például lexikális szinten utal­nak arra, hogy „ahhoz, hogy megértsük a nyelvet, pusztán csak a nyelvnél többet kell értenünk”. A gyermek–felnőtt párbeszédek tétje gyakran a diffúz imaginárius határozott dologgá válása, például ahogyan a fájdalomból egy megragadható és kidobható lény lesz, vagy ahogyan egy elképzelt csapda a kocsmában mindenkit elejt, aki arra jár. A felnőttek többé-kevésbé készségesen játsszák ezeket a játékokat, miközben az ő reális világuk irreálissá válik, a kocsma megszokott közege harcmezővé alakul, csapdákat rejtő padlóval, a firka hallá vagy bombává, esetleg bandzsa, beszélő krokodillá. Így az írás valósága is egy megszemélyesített lényként szemberöhög, „a betűk, akár egy poloskaraj”. A rosszul megírt mesét mégis föl kell olvasni a gyereknek, akit nem érdekel, rossz-e vagy sem a szöveg, ő a felnőttet hallgatja, hiszen a mondó személye olykor fontosabb, mint a mondott. A rossz mese meghallgatása verset ihlet, amelyben az eredendően tragikus végű történet anagogikus ívben, lepkeként „száll a mennybe”. „Értem – bólogatok, holott azt kellene mondanom: »Most megmentettél.«” A lefelé zuhanó szárnyas ember diffúz imagináriusából lepkeformát létrehozó gyermeki alkotás a remény síkján kapcsolódik össze.

Az illusztrációkat különböző grafikusok készítették. Kérdés persze, hogy a más-más kötetekből összeválogatott mesékhez jobban illik-e egy minden meséhez sajátos vizuális világot rendelő illusztráció, vagy szerencsésebb lenne, a kötet egységét erősítendő, egyetlen alkotótól származó illusztrációs anyag. Bár kiváló megoldásokat is találunk, például a versekhez tartozó illusztrációk esetében, sajnos bi­zonyos novellákhoz tartozó képek egyenesen elvétik a szöveg központi elemeként meghatározható jegyeket, és nem lépnek valós párbeszédbe a mesével. Va­ló­ban csak illusztrációk, szupplementumok maradnak, sokszor szinte szervetlenül fog­lalva helyet a lapon, vagy olyan extra utalásokat generálnak, amelyek radikálisan átértelmezik a szöveget – például Az élet titkához tartozó képanyag, amely egy­szerre profetikus, biblikus elemekből építkező mesemondó szituációt ábrázol, ezzel kimozdítva a történetet az alsórácegresi nagyszederfa falusi környezetéből, még akkor is, ha a kép hátterében átsejlik a fa alakja. Ahogyan a kötet válogatása törekedett egy újfajta szemlélet felerősítésére, úgy az illusztrációk egységes elkészítése magát az illusztrátort segíthette volna abban, hogy munka közben felfedezze a kapcsolódási pontokat, vizuálisan is egymásba játssza a történeteket. Így azonban a képanyag megmarad elkülönült, esetleges halmaznak, amelyek csak itt-ott gazdagítják a kötetben szereplő szövegeket.

Lázár Ervin: Százpettyes katica, Móra, Budapest, 2019.

(Borítókép: Molnár Jacqueline illusztrációja)

(Megjelent az Alföld 2019/10-es számában.)