Korunk 2020/6.
Ha az elmúlt évek eseményeit kellene gyorsan feleleveníteni, a koronavírus globális csapása nem azonosítható precedens nélküli jelenségként, amely alapjában rengette volna meg az emberiség széles körét. Annak ellenére, hogy nem azonos mértékű átfogó erővel bír, de a közelgő klímakatasztrófa sokak számára évek/évtizedek óta hasonlóan mindennapi problémává vált, 2019-ben nem véletlenül került be az aktív szókincsbe a klímaszorongás fogalma. Nem meglepő, hogy a koronavírus és a klímaválság közti hatásokról is több szöveg született, a Velence öböljeibe visszatérő delfinek képét viszont ellenpontozta az óceánokba tömegesen bekerülő sebészi maszkok áradata. A néhány hónapnyi szén-dioxid-kibocsátás mértékének csökkenése miatt viszont még senki nem veregetheti meg a saját vállát, hogy végre tett valamit a környezetért, ami kevésbé káros, hiszen jóval radikálisabb lépésekre volna szükség. Mindenki a „természetbe” próbált menekülni, de ebben ismételten csak az emberi önzőség detektálható motivációként. A kolozsvári Korunk júniusi tematikus lapszáma a Fák köré szerveződik, amely nemcsak gazdag gyökérhálót épít ki, hanem meg is mutatja, hogy mi van a talaj alatt és a korona tetején, valamint hol kapcsolódhat ebbe a rendszerbe a humánum mint szereplő. Egy fontos kérdést viszont nem tesz fel, vagy tudatosan kerül: meddig lesznek fák? Pontosabban: mikor pusztítjuk el az utolsókat?
Nyitó pozícióba kiválóan illeszkedik Publius Ovidius Naso Daphne című verse, Csehy Zoltán fordításában. A mitikus világ megidézését követően már egy urbanizált környezetbe kalauzol Sánta Miriám esszéje, írásának címével (Tanulni kell) Nemes Nagy Ágnes verse is megidéződik, amelynek tapasztalata több szövegben is visszatér. Alexandru Claudiu Maxim bukaresti képzőművész projektje jó példát szolgál arra, hogyan válhat művésszé egy ablakba bekúszó fa a tömbházrengetegben. Daphne metamorfózisa itt fordított szerepet kap, hiszen a fa humanizálódik, a deus ex machina pedig egyértelműen az ember hatókörének tulajdonítható. Nemes Z. Márió Az élet nem gyűlöli a fákat című írása éppen erre a dichotómiára való válaszként interpretálható, egy pánikhajtás, ahol a jelöletlen idézetek és a szerző saját szövegrészei ember és fa szétválaszthatatlan hibrid kapcsolatának metaforájává válnak, viszont érezhetően a humánum nem képes az azonosulásra, az átváltozás a saját korlátai miatt akad meg: „Ha az ember akar növénnyé-leendeni, az nem mond semmit a növényről, hanem csak arról, ahogy az Ember saját magát nem-Emberként élvezve gyűlöli. Persze ez ettől még lehet irodalom. Vagy éppen ez lehet csak irodalom.” (11.)
Balázs Imre József az Erdőidőben Jaboury Ghazoul Forests című munkáját méltatja, amely érintőlegesen kapcsolódik az általam a bevezetőben hiányolt kérdésekhez. Az ökológiai optimizmusa – fák mindig lesznek, csak más-más formában – azonban nem vezet megnyugváshoz, a tárgyalt kötet és a kritikus is inkább a befogadónak engedi át a válaszkeresés lehetőségét: „[…] az erdők és fák kérdése nem egyszerűen mennyiségi kérdés, hanem valójában a hozzájuk fűződő viszonyainkban megragadható minőségi kérdés is”. Balázs Imre József Sirokai Mátyással készített interjúja éppen az említett minőségi kérdésre mutat egy alternatívát. A költő idén megjelent Lomboldal című kötetét a flóra dominálja, amely a növénylés különböző módozatainak, lehetőségeinek irodalmi megosztására tesz kísérletet. Talán szerencsésebb lett volna az interjú és a Sirokai-vers sorrendjét felcserélni, hiszen a szerző értelmezése a befogadót jelentős mértékben korlátozhatja. Ugyanakkor a lapszám szerkesztőjének (Balázs Imre József) nagyfokú körültekintését bizonyítja, hogy a recepció sem marad el, hiszen a kritikák között Rabocskai Zsófia nyújt alapos olvasatot a kötetről („Lehetek-e még így, két lábon, valaki fája?”).
Berszán István sokak által ismert gyakorláskutatás-elmélete visszatérő elemként azonosítható a Fákban. Egyrészt olvasható egy általa jegyzett, fele részben tanulmány, fele részben esszé Affektusok és olvasófák címmel, amelyben az affektív ökokritika elméletét és annak empirikus megvalósulását viszi színre, de külön izgalmas volt felfedezni a BBTE bölcsészkarának több hallgatója írásában a hatását. Kovács Péter Zoltán Hogyan állhat ellen az erdő? Esszé John Fowles The Tree című könyvéről című szövege hivatkozik is rá, míg Kovács Újszászy Péter tanulmányában („A természet jegyese vagyok” Ember és fa Virginia Wolf Orlando című regényében) vagy Rabocskai Zsófia említett kritikájában inkább a szóhasználat válik ismerőssé, a szöveghez, a fákhoz való másféle figyelemre, olvasásmódra lehet felfigyelni. Ugyanakkor a lapszám hátoldalán kiemelt idézet is Berszántól származik, amely a természet struktúrájára érzékletesen reflektál.
Az ezt követő írásokban a személyesség visszaszorul, és a fák, erdők reprezentációi kerülnek hangsúlyos pozícióba. Serestély Zalán a Szophoklész Oedipus királyában szereplő lombok interpretációs lehetőségeit mérlegeli (Théba lombjai), Beretvás Gábor a magyar filmek erdőképét (lényegében Erdély-képét is) vizsgálja, míg Lengyel Emese az operett-történetekben mutat rá az erdő, fa és növény előfordulásaira, jóllehet az értelmezés kevésbé alaposan kifejtett, többet vállal, mint amennyit teljesít.
Andrew Marvell A kert című verse kitűnő átvezetőként funkciónál, hiszen a fák és erdők után a továbbiakban hangsúlyosabbá válik a sterilizált természet. Juhász Anna Anita Nichita Stănescu verseit értelmezi, amelyekben kiemelt szerepet kap az ember beavatkozása: „A többi létező sérül amiatt, hogy az ember, még mielőtt bármit is adhatna, mindig elvesz valamit az őt körülvevőktől.” Míg a lapszámbeli korábbi szövegekben dominánsan az került előtérbe, hogy mennyit adhatnak a fák az ember/olvasó számára, az adás egyoldalú aktusa nemcsak kritika alá kerül, hanem rámutat arra, hogy a humán jelenlét kifosztja, lényegében kasztrálja a fákat. Török Adél Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényében veti fel a kertből kiutasított magnólia és az emberi bőrrel bevont cédrusfa kapcsán az idegenségreprezentációkat (bár konkrétan nem nevezi meg, de a xenofóbia és a rasszizmus domborodik ki az olvasatban), a fák metaforikája tehát ismét az ember jellemzésévé válik.
A tematikus blokk érezhetően elkülönül a lapszám második részétől, ennek ellenére mégis termékeny kontaktzónákat sikerül azonosítani köztük. Az említett Sirokai-kritika kivételével a lapszámban megjelenő többi szöveg explicit vagy implicit módon a traumát érintik. Csapody Miklós három pre-Trianon regényt olvas, míg Bányai Éva éppen a megváltozott Erdély-narratívákról nyújt kiemelkedő értelmezést. Bíró-Balogh Tamás írása Kodály kolozsvári látogatása okán illeszkedik a koncepcióba, Kész Orsolya és Demény Péter kritikájában a beszédmód jelenti a kapcsolódási pontot. Pomogáts Béla példája rámutat arra, hogyan lehet erdélyi valaki, aki nem oda született. A záróírás centrumában szereplő utópia fontos szerepet tölt be olvasatomban. Egyrészt olvasható úgy is, hogy a lapszám eddigi része utópia, de amit Maczelka Csaba az általa recenzeált tanulmánykötetben hiányosságként fogalmazott meg az egyik írás kapcsán – klímakatasztrófa apokaliptikus proféciájának kontextusa –, a Fákban is betöltetlen űrként jelenik meg.
Annak ellenére, hogy egy kiváló színvonalú válogatás olvasható a Korunk legutóbbi lapszámában, amely a homogenitás címkéjével korántsem degradálható, mégis úgy érzem, hogy jót tett volna a fák misztikusságának, transzcendenciájának hangsúlyozását némiképp ellenpontozni oly módon, hogy a szubjektív tapasztalatok mellett az objektív, reális helyzetre való reflexió is helyet kapjon. A régóta romantizált erdélyi erdőket külföldre importálják, és egyre inkább úgy tűnik, hogy nemcsak Ábel nem fog közöttük sétálni, hanem ebben a problémában a közeljövőben kiváló forrás gyökerezik újabb kollektív trauma megtapasztalásához. Az amazonasi erdőtűz nálunk is ég, de úgy tűnik, hogy még nem fojtogat eléggé a füstje.
Korunk. Fórum – Kultúra – Tudomány, 2020/6. Fák
Hozzászólások