Bogdan Suceavă: Éjszaka valaki meghalt érted, ford. Vallasek Júlia
Hányféleképp lehet kiírni magunkból a romániai kommunizmust? Erre a kérdésre az elmúlt évtizedek számos magyar regénye kínál alternatívát. A legismertebbek közt említhetjük Tompa Andrea, Dragomán György, Bodor Ádám, Vida Gábor köteteit, de a listát jócskán bővíthetjük tovább. A rendszerváltás előtti hétköznapokat a túléléshez elengedhetetlen állandó ügyeskedés és a szükségben kifejlesztett kreativitás velejéig áthatotta, és ez az irodalom számára is egy olyan toposzállományt készített elő, amely mintegy közös tudatalattiként a kommunizmusban felnőttek, de az ezután következő nemzedék számára is átörökítődött. Ezzel párhuzamosan alakulhatott ki a befogadók részéről egy olyan elvárásrendszer, amelyben a kommunista hétköznapokról szóló történeteket igyekeznek elhelyezni: az emlékezés fátyla és a bejáratott cinikus-szarkasztikus viszonyulás a már rég(?)múlthoz legtöbbször keserédessé eufemizálja a keserűt.
A „hogyan írjunk róla?” kérdés újból, más megvilágításból válik relevánssá a forradalomtörténetek esetében: nyilvánvaló, hogy az olvasóközönség jelentős része személyes tapasztalatai révén is valamilyen módon kapcsolódik a témához, de kihívást jelenthet a megfelelő hangnem megtalálása. Egyrészt, a történelmi tények ismeretében, egy hősi eposz megéneklése eleve halva született ötlet lenne, másrészt az események elbagatellizálása sem akadálytalanul járható út, ahogy nem tűnik indokoltnak a rendszerváltás előtti történetek esetében említett keserédes hangnem sem. És eddig még nem is beszéltem a narrátori viszonyulásról: legyen ez hűvős távolságtartás, események tudósításszerű közvetítése vagy személyes, véleményező jellegű?
Mivel nem a jó forradalomregény receptjét igyekszem összeállítani, a fenti kérdések megválaszolására, valamint újabbak felvetésére Bogdan Suceavă Éjszaka valaki meghalt érted című kötetét állítom célkeresztbe. A könyv román nyelven először 2010-ben jelent meg, Noaptea când cineva a murit pentru tine címmel a Polirom kiadónál, a magyar olvasóközönség számára pedig a közvetítést Vallasek Júlia 2020-ban, a Lector gondozásában megjelent fordítása tette lehetővé. A regény írója, a könyvben is megfogalmazott álmok beteljesülését igazolva, matematikaprofesszor a Kaliforniai Állami Egyetemen. Több fontos szépirodalmi műve közül (Miruna, o poveste, Memorii din biblioteca ideală, Să auzi forma unei tobe stb.) magyarul a Venea din timpul diez (Félhanggal emelt időből érkezett) jelent meg Éltető József fordításában.
Az Éjszaka valaki meghalt értedre könnyen ráilleszthető az improvizált és kissé elfuserált forradalomregény címke, hiszen 381 oldalon keresztül a `89-es események sűrűjét tárja az olvasó elé. Az elbeszélő egy húszéves matematika szakos egyetemista, aki december 25-ének reggelén elindul az „új világba”. Hogy meg is érkezik, az a történetből nem derül ki: a néhány napra korlátozódó cselekmény emlékezésregénnyé bővül, ahol az olykor precíz-valóságszerű, olykor szürreális forradalmi események a közelmúlt katonai szolgálatának képeivel mosódnak össze. A narrátor ugyanis amellett, hogy a matematika szerelmese, a 0396-os katonai alakulat nemrég leszerelt tagja. A kettősség, amelyet a főhős-elbeszélő meghatározásában látunk (bár ez korántsem meríti ki az identitás kérdését) a regény több szintjén jelen van: a két idősík úgy váltogatja egymást, ahogy a narrátor ugrál az elhivatott matematikusszerep („Például előbb vagyok matematikus, és csak azután román”) és a leszerelt, de emlékektől elszakadni nem tudó katona között: „Benned marad. Közkatona, őrvezető, tizedes, őrmester, kilenc hónap az életedből”. A különbség csupán annyi, hogy a matematika egy választott út számára, eleinte egyetlen lehetséges reakció a kor abszurditására: „Az akkori Romániában egyetlen intelligens dolog volt, a matematika. Belőlem így lett az, aki vagyok. Az akkori világra reagáltam.” Majd motiváció, valami, amiért a káoszban küzdeni lehet: „Úgy érzem, ezért a helyért meghalni is érdemes.” Kulcsmondatok ezek a regény, sőt kicsit elnagyoltan a forradalom értelmezése szempontjából is, amelyek egyre jobban kiélezik azt a diszkrepanciát, ami a matematika és katonaság összeférhetetlenségében keresendő: a politika irracionális, kiszámíthatatlan, logikátlan működése a `89-es események megélői számára kétségkívül minden meglévő törvény felrúgását jelenti, míg a matematika precíz szabályai egy értelmes, illuzorikus mikrokozmoszt hoznak létre. A főszereplő nem a kommunizmus ideológiája ellen kockáztatja Bukarest utcáin az életét, hanem személyes harcot vív azért az egyetlen rendszerért, amelynek a működésében ekkor és katonai szolgálata alatt végig hisz. A legőszintébb válasza arra az újságírói kérdésre, hogy mit vár a szabadságtól, mentes minden pátosztól: „Matematikát akarok tanulni és kezdeni akarok valamit a matektudásommal.” Kis túlzással egy nemzet reménye ez ekkor: igény bármilyen értelmes szabályrendszer iránt, amelybe kapaszkodni lehet. Szóval ha elfogadjuk a forradalomregény címkét, Bogdan Suceavă esetében számolnunk kell rögtön egy újabbal: a matematikaregénnyel.
A szövegbeli események elindítója az a motiváció, amely a narátort arra készteti, hogy egy kockázatos utat vállalva eljusson a Matematika Karra. Számára a diákliga megfogalmazása jelenti azt az elégtételt, amellyel kiveszi a részét a forradalomból. A történet egyik töréspontja lehet ezért az a jelenet, amelyben kizárják őt a döntéshozatalból: „te, otthon a családodban marxista nevelést kaptál” – hangzik az ítélet, amely érvénytelenné teszi minden korábban elhangzott érvét a történelemoktatásról szóló vitában. Súlyosabb dilemma ez annál, hogy kell-e a matematikusoknak a történelem: olyan csapás, amely ráébreszti a főhőst: „Miért is nem szemléltem távolságtartóan, egy fotelből ezt a forradalmat, mint ami nem igazán érint engem? Nem csináltam semmit a városban.” De a mindenkori olvasót is mellbevágja: ki is akkor a forradalmár? Ezen a ponton már gyanúba keveredik egyáltalán a `89-es forradalom forradalmisága is, amely dilemmát talán nem mi vagyunk hivatottak eldönteni. Viszont, ami kétségkívül számunkra is fontos: figyelni arra a gesztusra, ahogy a tárgyalt regény az érzékeny kérdéseket felteszi. Kivételesen reflexív részei ezek a szövegnek, ahol megtörik a szubjektív narráció, és a főhős az olvasóval egyszerre szembesül az egész regényre kiható, nyugtalanító viszonylagossággal. A kafkai Per univerzuma képződik meg, melyben az elítélt ártatlan lehet, és egyik rendszer kiváltságos forradalmára (ugyanis egyszerre mindkettő a narrátor) a következőben bűnös. Mert: „…nem a bűn a tét. Nem itt. Hanem a forradalom.” Viszonylagos a lojalitás is ebben a világban, így lehet, hogy akik örök hűséget esküdtek Ceaușescu elvtársnak, ujjongva ünneplik a felfordulását. Viszonylagos a testvériség, amely a katonai egység tagjait megmagyarázhatatlanul tartja össze, mert viszonylagos az az egyenlőség is, amelyet a közös sors és szenvedés feltételez. Abszurd világ ez, ahol a Liberté, Égalité, Fraternité érvényét veszti, és helyében marad a csontokig hatoló bizonytalanság, káosz, viszonylagosság.
Az egyetlen tény a halálé (bár Ceaușescu esetében ezt se hamarkodjuk el). Ahogy a cím mutatja, éjszaka valakinek meg kell halnia értem, érted, értünk. A krisztusi párhuzam extrémnek tűnik abban a jelenben, ahol „ha az angyalok lövöldözésbe kezdenének, az nem lenne ilyen abszurd, meg ilyen pontos sem. Igen, angyalok. A szocializmus angyalai.” Cristi, halála, a névbeli utalás ellenére is hagy némi kivetnivalót maga után, ha a párhuzamteremtés szempontjából nézzük: ő az a szereplője a regénynek, aki legkevésbé katonának való; nem lesz forradalmi hős, nem a hazáért áldozza fel magát, halálát a legegyszerűbb véletlenek sorozata eredményezi. Rosszkor volt rossz helyen, életében többször is: az a matematika, Riemann képletei, amelyek az elbeszélőnk számára a menekülést jelentették, Cristi számára kiesést az egyetemi felvételiről, ennek következményeként még kilenc hónap katonaságot, és közvetve azt a golyót, amely a sisakján keresztül precízen az agyába fúródva ölte meg. A tragikus a történetben az a véletlenszerűség, amely a visszafordíthatatlant előidézi: miért pont ő, miért pont így? Az, hogy hogyan halt meg Cristi érted (az olvasóért? a főhősért? – nem derül ki), az epilógusban nyer jelentést: a kötelék olyan szoros, hogy: „Behunyt szemmel te ő vagy immár, az ő arca, saját testvéreddé váltál, és Cristi a te neved.” A regény vége a halál pillanata, „a mély sötétség, amin túl már semmit se látni”; bajtársával azonosulva maga az elbeszélő is megsemmisül.
A regény címén túl a fejezetek mottói is értelmezésre invitálják az olvasót: elvont elmélkedések ezek egytől egyig: gomolygó, körkörös időről, álmokról-árnyakról, fényről és anyagról. A matematika panteonjának elemei, nem a forradalmi eseményeké, egyszerre emelik megmagyarázhatatlanul isteni magaslatokba azt a teret és időt, amelyet ugyanekkor a káosz ural. „Sziluettek rohangálnak véletlenszerűen az emberekkel teli városban. Tele vannak az utcák. És már egyetlen törvény sincs. Se Jézus Krisztus, de Szocialista Köztársaság nincs, az idő múlása sem létezik már, minden felfüggesztve, minden egy számunkra érthetetlen folyamat nyomvonalán lebeg. Nyisd ki a szemed, meglátod.” Ez a kép lenne az új világ víziója, ahova főhősünk a kezdetek kezdetén igyekezett? Nem derül ki. A narrátor csak néhol ejt el olyan megjegyzést, amely a múltbélire reflektálást készíthetné elő: „erre számítottam?”, „naiv voltam”, de az ítélethozatalt az olvasóra bízza. Neki ugyan nincs is miről ítélkezni, hiszen a regény végén Cristivel együtt hal meg, de különben is, már az elején leszögezi: „Az itt leírt események a képzelet szüleményei. Minden hasonlóság a valósággal pusztán a véletlen műve.”
Bogdan Suceavă: Éjszaka valaki meghalt érted, ford. Vallasek Júlia, Lector, Marosvásárhely, 2020.
Hozzászólások