Moskát Anita: Irha és bőr
Az emberi faj születése óta vaskörömmel kapaszkodik a világot megmagyarázó mítoszokba, amelyek letisztultan, univerzális formában értetik meg a Föld lakóival azt, hogy hogyan kerültek ide, ki alkotta meg őket és milyen céllal. Azonban az elmúlt évszázadban a tudomány exponenciálisan növekvő befolyása és az egykor elképzelhetetlennek tűnő találmányok beáramlása a hétköznapokba – a mozitól az internetig – egy modern mítoszt hozott magával. A science fiction műfaja tulajdonképpen az ősi mítoszok helyébe lépve kérdez rá arra, hogy mi az ember, és mitől válik emberivé. Önmagunk definíciója pedig a Másik által körvonalazódik, hiszen a párhuzam fejti fel az egymással szemben álló felek jellegzetes specifikumait. A műfaj antropomorfizált entitásai, mint a robot, az android vagy a mesterséges intelligencia lényegében fajunk korlátairól és reprodukálhatatlan jegyeiről tesznek tanúvallomást. Moskát Anita harmadik regénye, az Irha és bőr a félig emberi, félig állati eredettel rendelkező fajzatok teremtéstörténete és kálváriája, ami valójában rólunk, a mi fajunkról árul el a legtöbbet, kozmetikázó elfogultság nélkül. És ahogy a műfaj legjobbjai, úgy Moskát regénye is túlmutat saját fiktív világán, és allegorikus szájíze nyomán korunk kihívásaira világít rá, a menekültválságtól a különböző másságok, kisebbségek jogi védelméig.
Az Irha és bőr a sci-fi gondolatvilágát, filozofikus élét örökíti tovább, ugyanakkor a világát belakó lények némiképp a fantasy irányába mozdítják el műfaji kontextualizálását. Noha Moskátnál nincs távoli jövő, se hajmeresztően új technológia, narratív motívumai olyan erősen támaszkodnak bizonyos sci-fi toposzokra, mint a teremtő-teremtett viszonya és az ember számára idegen lényekről való félelem, hogy a „műfaji mérleg” végül a sci-fi javára dől el. Ehhez mérten a regény komplex szerkezete egy újabb eklektikus vonással fűszerezi a történetet.
Moskát három cselekményszálat indít útnak. Nyomon követjük az őzfajzatot, Kirillt, a borzfajzatot, Pilárt, valamint egy közéleti-politikai személyiséget, Augustot, aki az emberek között harcol a fajzatokért. Ezen szálaktól látszólag függetlenül rövid, meséknek címkézett történetek bukkannak fel, amelyek példázatokat idéző stílusban fejtik ki a regény kulcsfontosságú összefüggéseit. Afféle alternatív fabulákként, a fajzatok hányattatott sorsát leltározó fejezetek az ember önzőségéről és kegyetlenségéről szólnak. Az „igaz meséket” a fajzatok is jól ismerik, és az az érzésünk, mintha saját Bibliájukként tekintenének rájuk.
Alapvetően a biblikus áthallások az Irha és bőr kiemelt táptalajává válnak (mintha Moskát előző regényét, a Bábel fiait folytatnák), ráadásul úgy, hogy nem taszítják el a regényt a sci-fi tematikai buborékjától. Moskát – határtalan empátiát sugalló merészséggel – az emberrel egyenlővé teszi fajzatait azáltal, hogy hitet és ezzel együtt rejtélyekbe burkolózó teremtőt nyújt számukra. A fajzatok lehetséges eredetére keresve a magyarázatot így szól Istenről: „Kiroppantotta elgémberedett gerincét, végignézett a világon, és arra gondolt: ezeket a derék állatokat elfelejtettem a képemre teremteni, micsoda igazságtalanság.” Az író tolmácsolásában a fajzat szintén olyan lényként nyilvánul meg, mely szüntelenül azért sóvárog, hogy önnön origójára és értelmére kapjon választ.
A szerzői életművön belül kétségkívül az Irha és bőr az, ami a leghangsúlyosabban támaszkodik Moskát biológus végzettségére. Háttértudása a regény számos zsigeri leírásában felszínre tör: torzszülött fajzatok születése tárul fel előttünk nyers, már-már tudományos részletességgel, a belső szervek rémisztő átalakulása, az izzadtság és a vér olyan intenzív vizualitást nyernek, hogy az olvasó gyomra összerándul tőle. Az író hozzáértése azonban nem kizárólag a leírásokon hagy nyomot. Moskát a flóra és fauna töretlen híveként szólal meg, így fajzatai nem egydimenziósan antropomorfizált alakok, egzisztencialista problémákkal és egy pár díszaganccsal. A fajzatok karakterei egyaránt táplálkoznak állati és emberi mivoltukból. Az egykor csordában élő fajzatok különös kollektív tudatot osztanak meg egymással, kommunikációjuk a telepátiával válik rokonná. Az egykor ragadozó fajzatok pedig ugyanúgy magukban hordozzák vadászösztöneiket. A fajzatok még a regény nyelvhasználatára is hatással vannak, Moskát mondhatni külön szótárt alkotott fiktív világának. Erre szolgál példaként a „zöldillat”, a természet iránti nosztalgia jelölője, vagy a „városkór”, a fajzat túlzott asszimilációjának bejáratott fogalma.
A regény gazdag szimbólumrendszere, aktuálpolitikai és bibliai áthallásokkal kikacsintó elbeszélése alkalomadtán visszaszorulni látszik az akciódús, önnön műfajiságába belefáradni látszó cselekmény nyomására. És ebben a képletben a hatalmas fordulatok és revelációk sem kapnak teret arra, hogy lecsenghessenek. A vágtató ritmus így megnehezíti az író dolgát, aki a hihetetlennél hihetetlenebb revelációkat igyekszik igazolni. Mindazonáltal az Irha és bőr szereplőit maximálisan képes hitelesíteni, Moskát fajzatai nem egy fantasztikus mese zoomorf hősei, hanem olyan értő és érző lények, akik az emberi civilizáció számára tartanak torz tükröt.
A történelem során a Föld hatalom- és kontrolléhes lakói rengetegszer – képletesen szólva – fajzattá tették saját embertársaikat, etnikai vagy éppen vallási identitáskülönbségek miatt. A gettókba zsúfolt fajzatok „ötlete” vérfagyasztó inspirációkhoz nyúl vissza, csak úgy, mint a regény átnevelő intézetei. Az emberi zsarnokság léte korántsem újkeletű információ, de ezen túl Moskát egy kellemetlen tényt tár elénk. Eszerint két alternatíva létezik: vagy elnyomjuk a számunkra idegent, vagy úgy próbálunk rajta segíteni, hogy saját képmásunkra formáljuk, kényszerítjük. A Másik testi és szellemi inváziója ez, ahol bármelyik opciót választjuk, megsértjük a szembenálló fél integritását. Az Irha és bőr elég bátor volt ahhoz, hogy farkasszemet nézzen ezzel a keserű axiómával. Pazarul megkonstruált fiktív világával pedig arra ösztönzi olvasóit, hogy ugyanezt tegyék.
Moskát Anita: Irha és bőr, Budapest, Gabo, 2019.
Hozzászólások