Újvárad, 2021/1.
Minden kezdet nehéz, akár egy közmondás megöröklött és folytonos újragondolásra váró terhe. Ezen a nehézségen pedig még az sem könnyít, ha élünk azzal a nagyon is megalapozott gyanúval, hogy valójában minden kezdet csupán újrakezdés, valamilyen kulturális technika, gyakorlat, mintázat, ethosz nem azonos módon történő megismétlése abban a hagyományban, melyben kiszakíthatatlanul bennfoglaltatunk. Ilyen elszánt újraindulásnak tekinthető a – saját eddigi folyóirat-történeti tradícióját megszüntetve megőrző – Újvárad folyóirat első, márciusi lapszámának megjelenése is, mely a Szűcs László által jegyzett szerkesztői előszavában markánsan kijelöli ezt a szemléleti kettőséget: „Kísérlet is ez, hiszen az Újvárad nem csupán folytatása valaminek, hanem útkereső újrakezdés.” Határozottan fellépő kísérlet, megfontolt útkeresés, melynek alig észrevehető, ám mégis észlelhető finom elmozdulását egy közel 20 éves múltra visszatekintő periodika, a Várad kulturális folyóirat autonómiavesztésének fantomként visszajáró jelenléte kísér(t)i.
Ugyanis, ahogy arról több forrásból értesülni lehetett, az előző év decemberében egy váratlan és előzetes felméréseket nélkülöző önkormányzati határozat értelmében, a megyei költségvetés megterhelésére hivatkozva a Bihar megyei önkormányzat új vezetősége – több más kulturális szervezettel, például a Familia nevű román folyóirattal egyetemben – a Várad önálló intézményi működését is felszámolta. Ebben a kiszolgáltatott és ellehetetlenítő kultúrpolitikai klímában, nem beszélve a járványügyi helyzet világszerte gazdasági recessziót előidéző jelenlétéről, nem kis elszántság és elhivatottság szükségeltetik ahhoz, hogy a hirtelen megcsappant és megvont humán- és financiális erőforrások, valamint a szélsőségesen megváltozott körülmények ellenére is ilyen eltökélt, rugalmas és rapid reakció érkezzen. Az Újvárad megjelenése, továbbá a Várad – immár a Gheorghe Șincai Bihar megyei könyvtárral egybevont – folytatása ugyanakkor nem pusztán reakció, hanem memento, a kultúrát önkényesen alakítani kívánó hatalmi gépezettel szembeni rezisztencia eleven emlékeztetője is. Annak tanúsága, hogy az említett folyóiratok szerkesztői, munkatársai és kiadói nem kívánnak alárendelődni semmiféle külsődleges politikai vagy ideológiai akaratnak, hanem lehetőségeikhez és a kényszerűségekhez mérten igyekeznek folytatni azt a kulturális, közösségformáló tevékenységet, amelyet eleddig is tettek.
Figyelembe véve a szerkesztőség összetételét, illetve azt a lokalitásban is erőteljesen érdekelt, mégsem elzárkózó szellemiséget (a lapszámból utalhatunk itt például Bozsódi-Nagy Orsolya Milyen színházat akartak a váradiak? című, emlékalbum-bejegyzéseket elemző, színháztörténeti tárgyú írására, de említést érdemelnek még Hajnáczky Tamás – a Nagyváradhoz sok szállal kötődő – Bura Károly cigányprímás életéről közölt monográfiarészletei is), mely részben a Váradot is jellemezte, a két lap közötti kontinuitás tagadhatatlannak tetszik.
De talán mégsem kizárólag ezek az újrakezdő folytatás legmarkánsabb jelölői. Legalább ilyen fontosnak tekinthető a folyóirat anyagi hordozója, puhatáblás kötése és lakkozott belíve, a megannyi vizuális munkával tarkított dizájnja, valamint a színes karaktereket sem nélkülöző tipográfiája, melyek konzekvensen követik azt az irányt, amelyet a Várad is képviselt, azzal az eltéréssel, hogy jelen kiadvány esetében ezek a tulajdonságok még inkább szembetűnőbbek, így hozzájárulnak egy magazinosabb jellegű formátum megidézéséhez. Hasonlóan ezt a benyomást kelti az Újvárad rovatstruktúrája, tartalmi-műfaji repertoárja is, mely rövidebb terjedelmű és olykor könnyedebb hangvételű publicisztikáival, a kordokumentumként szolgáló fotókkal és képzőművészeti alkotásokkal [Barabás Márton (akinek művészetébe Herczegh Máté filozófiai hangvételű esszéjén keresztül nyerhetünk betekintést) és Ujvárossy László (aki a lap vizuális tervezéséért felel) munkái] hozzáférhetőbbnek mutatkozik egy szélesebb, akár az instant befogadói gyakorlatokat előnyben részesítő olvasóközönség számára is. Ezen túlmenően pedig egyértelműen megtartja a Váradtól öröklött szerkezeti egységeit (Irodalom; Esszé; Művészet; Tandem; Társadalom; Kritika), ugyanakkor jelentősen bővíti is tárgyköri felhozatalát (Galéria; Publicisztika; Kultúra; Előhívás). Ám az Újvárad első lapszámának érdemeit nemcsak az említett, az újszerűséget finom materiális és strukturális változtatásokkal elérő voltában jelölhetjük ki, hanem többek között abban a minőségi megőrződésben is, melyről az irodalmi rovat szövegei tesznek tanúságot.
Bár, ahogy az a nem-tematikus lapszámok esetében általában lenni szokott, a szépirodalmi szövegek választéka itt is meglehetősen eklektikusnak mondható (az eltérő poétikai tradíciók és megszólalásmódok közül említhetjük például Áfra János izgalmas retorikai eljárásokkal dolgozó versét, vagy épp Láng Orsolya találó, a szeretet-hatalom kettőségének határaira rákérdező Személyes okok című szövegét) azonban bizonyos írások szorosabb-oldottabb kapcsolódásai szerint mégiscsak kirajzolódni látszik egy, az Újvárad megalakulásának politikai kontextusával párbeszédbe léptethető irányvonal. Ugyanis a folyóiratban helyet kapott írások közül jó néhány akad, amely hatalom és kultúra, politika és poétika relációját tematizálja. Ebből a tekintetből egészen határozott és konzekvens nyitányként fogható fel Markó Béla Emlékezés egy forradalomra című, letisztult és fegyelmezett, rövid, ám telített mondategységekből építkező szabadverse, mely szakadozott gondolatritmusával színre viszi az emlékezés képzeleti tevékenységet sem nélkülöző mechanizmusát, vagyis maga az emlékezés válik az ellenállás és forradalom sajátos közegévé, mely látszólag felkínálja a szabadság ígéretét: „Tetszés szerint válogathatsz a múltból. / A lehetséges jövőből.” Látszólag, ugyanis az irodalom mint a képzelet autonómiájának lehetséges hordozója sajnos már mindig is kiszolgáltatott, kompromisszumokra kényszerített a hatalmi gépezet megfosztó működése által („Nincsen nagyobb bűn, mint a szabadságért / cserébe elvenni valakitől a képzeletét.”), és minden türelem, kitartás ellenére is, olybá tűnik, hogy nem is tehet mást, hiszen „ez nem vers, nem irodalom, élni kell”. De lehet-e élni a felsoroltak nélkül?
Sokkalta explicitebben beszél hatalom és kultúra viszonyáról Vida Gábor A menedzser füveskönyve című tárcája, mely már saját maga által jegyzett „mottójával” is megelőlegezi azt a gunyoros modalitást, amely az egész írást jellemzi, továbbá konkrétan utalni látszik a Várad körül lezajlott mizériára: „Váradon látszik, hogy volt jövő. (én)”. A malíciózus felhangokkal és kiterjedt kulturális referenciákkal operáló elbeszélés ugyanakkor betekintést enged a romániai kulturális intézmények (konkrétan a Látó folyóirat) és a kapitalizmus kulturális logikája által meghatározott utilitarista politikai törvénykezés (menedzser-törvény) – abszurdnak is tekinthető, mivel az irodalmat puszta statisztikai számokká és adatokká züllesztő – kommunikációjába, kénytelen-kelletlen elszámolásaiba. Ahogy cinikusan, ám a helyzet súlyosságát érzékeltetően megjegyzi: „Nem mondom, hogy ne legyen aszfalt, viszont azt, hogy ne legyen folyóirat, színház és kultúra, egyre többen mondják.”
A rovat utolsó hasábjain Mihók Tamás tolmácsolásában olvashatunk Gellu Naum szürrealista, a kortárs román költészett legújabb nemzedékeire is nagy hatást gyakorló költő poétikájáról, továbbá a fordítónak köszönhetően közeli betekintést is nyerhetünk ebbe a képlékeny, sajátos asszociatív képzettársításokkal dolgozó, ebből adódóan pedig felszabadító és enigmatikus versvilággal. A fordítások már csak azért is említést érdemelnek, mert a folyóirat intézményi státuszának, valamint kulturális profiljának és szerepvállalásának egyik kardinális jegyét ismerhetjük fel bennük: a kultúrák és nyelvek közti transzferek kérdéskörét.
Utalva a szerkesztői előszó címére (Két történet között), talán elmondható, hogy az Újvárad nemcsak egyszerűen narratív események közöttiségében, hanem – akárcsak elődje – kultúrák és nyelvek metszéspontjában helyezkedik el. Erről az interkulturális- és lingvális közvetítettségről tesz tanúságot a Tandem rovat, ahol Horn Raoul Andreas és Magyari Sára külső és belső nézőpontból közlik tapasztalataikat a (magyar) nyelvről mint a kulturális emlékezet és világlátás hordozójáról, annak taníthatóságáról és taníthatatlanságáról. Ugyancsak a kultúrák és nyelvek közöttiségére és kapcsolódásaikra utal a már nevével is ezt jelölő Dialog/Párbeszéd rovat, melyben Traian Ștef, a Familia volt szerkesztője egy anekdotán keresztül nyújt betekintést a ’80-as évek nagyváradi irodalmi műhelyeinek, a Iosif Vulcan és Ady Endre kör kommunista államhatalom által is felügyelt működésébe. Fontos – az intézménytörténeti változásokra irányuló – megállapítása, hogy míg az említett időszakban leginkább az irodalmi körök eseményei teremtették meg a kulturális keveredés lehetőségét, a ’90-es évektől, ha nem is teljes mértékben, de ezt a szerepet a folyóiratok vették át, melyek rendeltetése éppen ezen műhely jellegből adódóan sem elhanyagolható. Ahogy fogalmaz: „Irodalmi lapot csinálni nem olyan nehéz. Viszont nehéz közösségi intézménnyé alakítani, úgy, hogy mindvégig megőrizze ezt a jellegét.” Vagyis pont, hogy a lapszerkesztéshez és -kiadáshoz tartozó egyéb közösségi-kulturális tevékenységek – mint például a tehetséggondozás, rendezvényszervezés, könyvkiadás stb. – mutathatnak rá arra a multifunkcionalitásra, amellyel egy művészeti-irodalmi orgánum rendelkezhet. Tulajdonképpen, – ahogy azt Kemenes Henriette felelős szerkesztő egyik interjúválaszából is megtudhatjuk – az Újvárad hosszútávú célkitűzései sem redukálódnak pusztán a folyóiratkiadásra, hanem az említett közösségformáló gyakorlatokra is kikívánnak a jövőben terjedni.
Mindent összegezve elmondható, hogy az Újvárad első lapszámában túlnyomó részt olyan szövegek kaptak helyet, amelyek könnyedén felkínálják a folyóirat indulása körüli kultúrpolitikai kontextus felőli, aktualizáló olvashatóságot. Teszik ezt más-más közelítésből, eltérő hangsúlyokkal és analógiákkal, de mindenképp érintve azokat a neuralgikus pontokat, melyek irodalom és politika, a kulturális intézmények és a mindenkori hatalom diszkurzív és pragmatikai viszonyát meghatározzák. Az Újvárad – saját intézményi és irodalmi hagyományait újraértő, azokat némileg megtartó, azoktól mégis ellépő – indulása egy olyan megalapozó továbbvitel, mely a kortárs romániai folyóirat-kultúra politikailag is erőteljesen meghatározott viszonylatai és viszontagságai között továbbra is igyekszik megteremteni, fenntartani és közvetíteni azokat az értékeket és szellemiséget, melyek hozzájárulhatnak ön- és világértelmezésünk gazdagításához. Újvárad nemcsak egy olyan metonímia, mely kizárólag azt a helyet jelöli, ahol megannyian szívesen élnénk, hanem egy olyan t(r)oposz, mely egyszersmind annak a helynek az ígérete, ahol érdemes is.
Újvárad [irodalom / művészet / társadalom / kultúra], 2021/1. (március)
Hozzászólások