NEM kötelező: Kortársak és kimaradók – szöveggyűjtemény középiskolásoknak (szerk. Király Levente)
A tízmillió fociedző és virológus hazájában közügy az irodalom is. Elég bedobni a magaskultúra állóvizébe, hogy egy klasszikus nem felel meg korunk társadalmi elvárásainak, és felrobban az internet. Tóth Krisztina interjúban kimondott, vitacunamit gerjesztő gondolata meg sem rezgette a nemzeti alaptanterv mélyen bebetonozott vaskorlátait, de a felhasználói közösség egy része egyértelműen változásért kiált. A közoktatásban még regényeket olvastatni merészelő magyartanárok érzik leginkább szűkülő lehetőségeiket: egyre kevesebb tanuló képes könyvnyi terjedelmű alkotásokat befogadni. Már a bölcsészkarra felvett egyetemisták között is többen ki merik jelenteni szemináriumon, hogy ők nem szeretnek olvasni. Legfeljebb pöttyös könyveket.
Ebben a kevés reménnyel kecsegtető szociokulturális környezetben eseményszámba megy egy elsősorban kortárs szerzőkre összpontosító antológia megjelenése. A Corvina Kiadó kilencvenkét szerzőtől származó elbeszélésgyűjteményére pontosan illik az elcsépelt „hiánypótló” jelző, miközben a hivatalos kánon kiegészítésére is szolgál. Igaza van Arató Lászlónak, hogy az új nemzeti alapanterv konzervativizmusával ellentétes irányú szándék indíthatta el az új kötet ötletét. A rövid terjedelmű kispróza jelentősége Örkény óta még nagyobb. Nem elég ugyan az elbeszélések többségére annyi idő, „amíg a lágytojás megfő”, de a keménytojást már akár magára is hagyhatjuk. További gyakorlati előnyét keresve a magyarérettségi szilárdnak tűnő szövegalkotási feladatára, a novellaelemzésre való felkészüléshez is alkalmas a kötet. Mivel ennyire átfogó, tematikusan szerkesztett, lényegre törő ismertetőkkel ellátott tananyag mostanában nem készült, szívesen látnám a középiskolában, ahol ezekkel a rövid szövegekkel a fiatalok megismerhetnék azokat az alkotókat, akik arról a világról írnak, amelyben ők is élnek. Akkor kisebb eséllyel fordulna elő a közszolgálati médium Jókai-vitával kapcsolatos kommunikációs tapintatlansága is, ahol a négy válaszlehetőséget felkínáló gyors közvéleménykutatás egyik opciója Tóth Krisztina véleményének érvényességét az ismertségével hozta összefüggésbe. Tóth Krisztináról, aki a kötet ismertetője szerint is „az ország egyik legolvasottabb írója” (145.), a válaszadók 56 százaléka nem hallott. Elgondolkodtató irónia: a magazinokban is rendszeresen tárcanovellákat közlő szerzőt csak ennyien ismerik (fel)? Ha minden 11. évfolyamos tanuló kapna a kezébe egy NEM kötelezőt, akkor a kijelentés gerjesztette feszültség is eltűnhetne, és talán a válaszok is átgondoltabbak lennének.
Félretéve az iróniát, az antológiák jelentősége felmérhetetlen. Saját emlékem az elmúlt évezred végéről, a válogatáskazetták mitikus idejéből, hogy az Ady–Radnóti–József Attila triász zsebben elférő és száz forintért úton-útfélen megvásárolható válogatáskötete mekkora hatással volt a líra élményszerű befogadására. Még a huszadik századot felölelő negyedikes gimnáziumi irodalmi szöveggyűjtemény is kincseket rejtett – legtöbbször épp azokkal kapcsolatban, akikre nem jutott órán idő. Az azóta eltelt bő két évtizedben okostelefonon, közösségi médián digitális bennszülöttként felnőtt fiatalok számára általában talán nagyobb kihívás a 140 karakternél hosszabb szövegek befogadása, de a biztosan irodalomfogyasztóként és -értőként olvasók kinevelésében a kortárs szerzők előtérbe helyezése alapvető megközelítési módszer.
Király Levente hátsó borítóra szánt közvetlen hangú ajánlójával kiváltotta a programszerű előszót. Az olvasás katartikus élményében bizakodó szerkesztő elsősorban a képzelet fejlesztését helyezte előtérbe, de a „gazdag” és „izgalmas” jelzők használata az élvezet szempontját emelte ki az előítéletes „kötelező”-vel szemben. A borítón csupa nagybetűvel és bekarikázva kiemelt tagadószó és a sarokban a korhatáros filmek sárga karikás figyelmeztető jelzése talán felkelti a középiskolások figyelmét, de a cím alatt elhelyezett kategória akár vissza is rettentheti. A tananyagszerű, „nyissátok ki a száznegyvenötödik oldalon” típusú mondatokkal elcsépelt „szöveggyűjtemény” megjelölés visszaránthatja a lelkesülő diákot, mivel az egyszerű kivitelű négyszázoldalas kiadvány valóban emlékeztet a középiskolai hagyományokra. A borító képe utalhat arra, hogy a fejhallgatós, rövidnadrágos fiatal magáról olvassa a mise an abyme-ként ismétlődő borítóképű könyvből, ám ez csak úgy derülhet ki, hogy a térdére fektetett nyitott könyv a gerincével és címlapjával fölfelé néz, vagyis szünetel az olvasás. Talán éppen a feldolgozás önreflektív folyamata zajlik. A novellák túlnyomó része alkalmas az elemi erejű megvilágosodás előidézésére.
A szerkesztő kezét nem kötötte sem a kánon, sem az alaptanterv, sem az óvatosság. A gyorsan emelkedő, de még korhatárjelölést igénylő ingerküszöböt egy-két szöveg még át is lépheti, ami érdekes módon még a régebbi, akár a korábbi iskolai szöveggyűjteményekben is szereplő novellák esetén is előfordul. Sánta Ferenc Sokan voltunkja indítja az ötödik, társadalomról és történelemről szóló ciklust, melynek kétharmadát már nem élő szerzőtől írta. A tizenkettőből csupán hárman, Kiss Judit Ágnes, Bánki Éva és Kötter Tamás járultak hozzá a közelmúlt ábrázolásával a teljességhez, illetve itt kapott helyet a legtöbb erdélyi író. Egyébként huszonegy nő került be a kötetbe, ami a kortárs prózában nem is olyan nagy arány, hiszen a női írók az elmúlt években ennél nagyobb arányban vettek részt az irodalomban.
A nyolc tematikus csoport egy-egy novellából idézett mondattal önálló címet kapott, mely alatt a hashtag kettőskeresztjével jelzett kulcsszavak segítik a tájékozódást. A változó terjedelmű ciklusok felölelik az élet fordulópontjait – gyereklét, kamaszkor, párkapcsolat, születés, halál – és alapvető kérdéseit – humor, bűn, háború, társadalom, szerelem, rejtély –, melyekhez igazodik a novellák száma is, hat és húsz között. Nem véletlen, hogy a szerelem-párkapcsolat témaköre lett a leggazdagabb és a legváltozatosabb. Előfordul itt szatirikus (Beck Tamás: A lúzer randizik, Pallag Zoltán: Nők, amely egyébként egy kamaszoknak szóló versantológiában is szerepel), nosztalgikus hangütésű írás (Szabó Magda: Sziluett,Krúdy Gyula: Az enyém), de a legtöbb a mágikus realizmustól (Mán-Várhegyi Réka: A csatárnő bal lába életveszélyes) a groteszken át (Láng Zsolt: Dorohoj) a minimalistáig (Hazai Attila: A bivaly, a tigris és az oroszlán) terjedő szólam. A kamaszok feltételezhető érdeklődése csak annyiban nyomta rá a bélyegét a válogatás sarokpontjaira, amennyire az élet „nagy” kérdései jobban izgatják azokat, akik még többnyire előttük állnak. A szövegek jelentős része lehetőséget ad az erkölcsi szempontú értelmezésre. Több novella szól a gyerekkori, kamaszkori élményekről az eköré épülő tematikus cikluson túl is. Tóth Krisztina A tolltartó, Hajnóczy Péter Ki a macska? vagy Ottlik Géza Apagyi és Csáth Géza Anyagyilkosság című klasszikus novellája a bűnnel kapcsolatos csoportban hangsúlyosan a célközönség életkorához igazodik.
Bár visszatérően kivillan az ironikus, groteszk hangvétel még a legsötétebb színek mögül is, az első adag elbeszélést szándékoltan a humor kapcsolja össze. Talán itt a legfeltűnőbb a szépirodalmi bevezetés kimondott szándéka, és hogy nem értékítéletként gyűjtötte össze a szerkesztő a szerzőket és műveiket, hanem a korosztály feltételezett érdeklődéséhez igazítva. Egymás mellé került Moldova György és Lackfi János – mindketten termékeny és kritikus hangú írók –, Tamási Áron és Grecsó Krisztián – mindketten egy-egy régió éles szemű krónikásai –, illetve Bödőcs Tibor és Karinthy Frigyes – mindketten intelligens és kíméletlen parodisták. Bödőcs Tibor ugyan nem elsősorban szépíró, de paródiakötetével méltó párja lett a nagy elődnek, miközben talán népszerűsítő feladatot is betölt. Itt közölt paródiája ugyan nem a legsikerültebb, de így legalább Rejtő Jenőt is sikerült becsempészni. Én inkább a szintén kimaradó Márai-karikatúrát vettem volna be, igaz, hogy az más, tematikus antológiában már helyet kapott.
Utólagos, kéretlen tanácsot nemcsak a gyűjtemény lezártsága miatt nem érdemes adni, hanem mert a nagy merítésű kortárs antológiáknál a legerősebbek a szubjektív szempontok. Ugyan a témák és hangszínek sokszínűségének záloga, hogy az egész huszadik század és az elmúlt két évtized is figyelmet kapott, de a kimaradóként kapcsolt klasszikusok helyett szívesen olvasnék és olvastatnék a fiatalokkal olyan kortársakat, akikkel másutt alig találkozhatunk. Ezzel vissza is érkeztünk a szöveggyűjtemény felhasználhatóságának kérdéséhez. A NEM kötelező… szerzőket bemutató tömör és legekkel nem fukarkodó ismertetői nem alkalmasak elmélyülésre, de a novellák magukért, azaz a szerzőért beszélnek. Az érdeklődést felkelteni hívatott pár mondatos hangulatcsinálók stílusa fiatalos akart lenni, de ebben az életkorban általában jobban szeretik a kamaszok, ha komolyan veszik őket, és az egy nemzedékkel előttük járó tanár lazának szánt igyekezetét is megmosolyogják. A tárgyilagos tényközlés mellett a szubjektív elemek viszont valóban fontosak. A bevezetők azzal együtt is alkalmasak a továbbolvasás igényének gerjesztésére, hogy Füst Milán keleti meséi „szuperek”, vagy Hazai Attila minimalizmusa miatt „sokan hápogtak”.
A kötet legvégén egy nagyobbrészt regényeket felsoroló betűrendes ajánlottolvasmány-listát találunk, melyben Dolák-Saly Róbert Déry Tibor és Faludy György közé került. Itt az új tankönyvekből kimaradó klasszikusok is megmaradtak, jelezve az összeállító konzervatív és posztmodern felé egyaránt hajló nyitottságát. A gyűjtemény nagy öregjeinél is felmerül a kérdés, hogy miért is kerültek ide, főleg, ahogy Mészöly Miklósnál megjegyzi, hogy a Jelentés öt egérről „évtizedekig a szöveggyűjtemények kötelező eleme volt – nem véletlenül”.
A magyar irodalomtanítás kronologikus menete helyett egyre többen sürgetik a több ország iskoláiban jól bevált témák, motívumok köré épülő logikát, melyhez éppen egy Király Leventéjéhez hasonló szöveggyűjtemény lenne az alkalmas tananyagbázis. Valószínűleg heves viták után sem sikerülne mindenki számára elfogadható minimumot összeállítani, de egy évfolyamonként kézbe kapott, megfizethető, a hagyományost a kortárssal és a merész újítóval társító összeállítás komoly fegyvertény lehetne az olvasóvá nevelés egyre elkeseredettebb harcában is.
NEM kötelező: Kortársak és kimaradók – szöveggyűjtemény középiskolásoknak, válogatta és az ismertető szövegeket írta: Király Levente, Corvina, 2020.
Hozzászólások