Székely Örs: Ostinato
Nem tagadom, hogy a Román Írószövetség debütdíját, valamint a Makói Medáliák-díjat elnyerő Székely Örs első kötetét olvasván sok emlékem fölmerült a szerzővel kapcsolatosan, akivel legalább tíz éve ismerjük egymást: elsősorban a magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyekről gimnazista éveinkből, másodsorban a BBTE folyosóiról. Mindez a szerző debütkötetére kíváncsiak számára mit sem jelent, ám a szövegek felépítése szempontjából, illetve abból, amit Székely ebben az interjúban elmondott, mégis van relevanciája, hiszen a szerző és a versbeli megszólaló finom összjátéka domborodik ki, a személyesben és a személyes kozmikussá és kollektívvá tételében. A szerző az elmúlt évek során keveset publikált, ezt sem hangoztatta túl gyakran, ám hatalmas szókincse és kikalapált sorai mindig figyelemre méltóak voltak.
Az ostinato szó jelentése: makacs, és ahogyan a kötet tartalomjegyzéke előtt is olvashatjuk: „változtatás nélkül, szakadatlanul ismétlődő dallam, ritmus, harmónia, motívum. Háttérben való állandó jelenlétével kiemeli és megvilágítja a változó zenei elemeket.” (Élhetnék akár Lemmy Kilmister szavaival is: „The one thing you will never lose / Is the singing in your head”.) A kötet nyíltan állást foglal ezzel a szervezőelvvel, amelynek hatására filozófiai terek is megnyílnak az olvasó előtt. Az Invitatorium sorai kijelölnek még néhány paramétert, ám igencsak furfangos módon – egy hosszú sorokból álló négysorosról van itt szó, amelynek egyharmada a bal oldalon van, a másik kétharmada pedig a jobb felén. A verset össze lehet olvasni, de a két külön oldalon szereplő szövegtestek önmagukban is megállják a helyüket:
,,igen, bárhányszor hányni kell, / a test ürítené magát, vonulna ki, rekedne kívül, mint aura,
önmagán, csak ez terül ki, / mi engem megjelöl s mint kesztyűt, tűröget, magába hajt:
bőrhibák, tört felszín legbelül, / kint gyomrom lüktet, fáj, duzzadva, hogy van; a törvény az,
mi vesz, csak vesz körül esetleges, / véletlen darabokban.”
Szinte lehet hallani József Attila Eszmélete negyedik szakaszát itt, noha a fájó gyomor, a magunk kiürítése, a megszabadulás iránti vágy leginkább egy szorongó testet idéz. Egy ilyen szorongó test Deleuze és Guattari szervek nélküli testének fordítottja, egy olyan testnélküli szerv, amely folyamatosan a testbe való megérkezésre törekszik, a megállásra, a lelassulásra, a körülhatárolhatóságra, amely biztonságot ad ebben a tranzit-létben. Az a fajta szorongás, amely az Y generáció alaptapasztalatává fejlődött (nem csak poétikai szinten), itt egyszerre két gyomorba fog tömörülni a Bikás diptichonban, amelynek az első darabjában az ,,évekig tornáztatott, megedzett sikoly” elhal, és magába, zenébe fordul át Phalarisz bronzbikájában, amely a diptichon második darabjának középpontjában áll. A magába hajlás és fordulás itt olyan redő (le pli, the fold), amely szintén Deleuze fogalmaként társul ehhez az egyszerre harsogó, nomadikus, felszabaduló, meg-megszökő lírához, nem csupán Leibnizhoz meg a barokkhoz. Így a szorongás alaptapasztalatában is a folytonosan önmagán legelő, rumináló bika változik át a sanyargatottságból való menekülés színterévé: a kínzóeszközből való szabadulás csak hang, csak zene által történhet meg, hiszen a sikolynak, az üvöltésnek, a vonósoknak vagy az orgonának nincsen szemantikája. A fenyegetettségérzet szökésvonalai a formában, a hömpölygésben, emlékfoszlányokban bújnak elő – ahogyan a zenei memória sem a verbális készségekért felelős agyterületekre hat.
A repülős és a csempés diptichonok kettőse hasonló mintázatokat mutat, amelyek az Azulejók című versben teljesednek ki leginkább. A portugál és spanyol épületeket díszítő csempék Kopacz Kund vizuális terve alapján meg is jelennek a kötet lapjain, s miközben a csempék remixelt szimmetriáján meditálunk, addig a vers is az összekevert, újraírt, szinte kiazmusszerű megoldásokkal illusztrálja a csempéket. Ebben a szövegben erőteljesen érződik Borbély Szilárd szintén ruminációra épülő poétikai hatása. Mintha mi magunk lennénk ezek a szimmetrikusan-kaotikusan elhelyezett csempék, szorosan, vonalainkat egymásra nyújtogatva, szőve a világ szövetét: ,,fel a csempékre ami tiszta/ ami szabad ami elömlik/ ami szabad”.
Hangsúlyos kérdés Székely Örsnél a szabadság, a testünk, a testünkben mocorgó lélek (lehet-e a kettőt szétválasztani?) és a környezettel való kapcsolat – mondhatnánk úgy is: természet. A Zárt kertek ciklus darabjaiban (Tétlen ecloga, Zárt kertek) a hexameterek, az időmértékes forma dominál, mintha a szabadba való kitörésnek meglennének a határai, a komfortzóna szabadsága, amelyben az izgő-mozgó mikrovilágra, a színekre, szagokra, fényekre, árnyalatokra figyelő úgy veszíti el önmagát, hogy felszívódik ebben a nyugodt kollektívában. A belátható talaj, a sarjadó mag, a növényi burjánzás, a kunkorodó levelek maguk is redők a Föld kérgén, ám azt a belső törvényszerűséget, amellyel a növény fejlődik, a hexameter belső ritmusa karózza ki a versekben.
Egy nagy levegővétel után a Zeneiskola Brassóban című nagyvers terül el két oldalon, amelyet szintén egyhuzamban kell olvasni, és szintén nagy levegővétellel. Az egyik legszebb vers a kisebbségi létről, amely a gyermeki lélek szűrőjén keresztül láttatja azokat a nehézségeket, amelyekkel a többség szembesíti őt, amelyek megviselik, és egész életén át képesek úgy kísérteni, mintha ez is folyamatos háttérzeneként szólna a távolból, s nem csupán az a zene, amely a boldoguláshoz szükséges. „Egy gyerek, akit félelem tölt el a sötétben, énekelni kezd és ezáltal megnyugszik. Dalolásával egybehangzóan továbbmegy vagy megáll. Ha eltévedt, amennyire csak lehet elrejtőzik a dal mögött, vagy megpróbál dalocskája alapján jól-rosszul tájékozódni. A káosz közepette ez a dal egy szilárd és nyugodt, egy megszilárdító és megnyugtató centrum kialakításának első kezdeménye. Lehet, hogy a gyerek éneklés közben ugrándozik, hogy gyorsabban vagy lassabban megy, ám a dal már maga is egy ugrás: a káoszból a káosz közepette a rend kezdetébe ugrik, és mindig veszélyezteti a széthullás. Ariadné fonala mindig hangokat kelt. Vagy Orpheusz énekel.” – írja Deleuze és Guattari az Ezer fennsíkban, a ritornel (refrén) fogalmának kidomborításakor. Brassói zeneiskolában románul tanuló és nehézkesen boldoguló gyermekek vagyunk mind, későbbi helyzetekben is, egész életünkben azok, akik valahol botorkálunk a sötétben, kisebbségben, ez a folyamatos gyermekké-leendés határozza meg emlékeinket, még azután is, hogy feldolgoztuk, vonalrendszert és hangjegyeket adtunk az életünknek, megszöktünk magunk elől, és visszatértünk önmagunkhoz.
,,tanárnő, emlékszem a festetics-kastélyra, amikor nyaraltunk, külföldön, aminek magyarország volt a neve, és ahogy a gyermek hiszi, hogy apja a legerősebb férfi, úgy hittem, hogy magyarország a legjobb ország, igazi kastélyokkal” – ezek a sorok gondolkoztattak el leginkább, ugyanis ugyanabban az időszakban, amikor a szerző volt gyerek, voltam én is az, és hasonló élményeim vannak a Festetics-kastéllyal kapcsolatosan: könyvborító korcai díszítenek egy falat és egy széles ajtófélfát, amely titkos ajtót rejt, ahova cipőnkön viselt műanyag zacskószerű zoknival surranunk be, lábamról csúszik le a nájlon, kicsi a cipő. Mielőtt Magyarországra érnénk, legerősebb apámtól kérdezem minduntalan, szinte ötpercenként: ott vagyunk már? Magyarországon jobb az életszínvonal, mindenféle érdekes dolgot lehet kapni, a kilencvenes évek vége, kétezres évek eleje egy mámor: tetemes mennyiségű könyv, finomság, várakozás a vámnál, nyitjuk a bőröndöt, aztán: ők már az Európai Unióban vannak. Külföldön. A belső világ megéléséhez képest ez is külföld: a belföld csak a szökésvonalak lehetősége, leendések sorozata, növény-testvériség, amelyben felfaljuk egymást. ,,nem értem teljesen a madarak szomorúságát és a románt”.
A Sötét, tiszta és a Sivatag triptichon ciklusok versei visszatérnek az élővilághoz, viszont megjelenik egy olyan meditatív, rituális nyelv, amely az érzékiségen keresztül teremtődik meg – ehhez hasonló poétikai megoldások például Garcia Lorcánál érhetők tetten. ,,mint egy virágzás amit szabadon hagyok / az intenzitások mint a virágok mint a homok”, és a szabadság visszanyerése a szabadon hagyás gesztusában, legalább olyannyira, mint amennyire rózsák nőhetnek a sivatagban, és Székely verseiben ezt teszik.
A kötet redői között újabb redő a Contrapunctus című szöveg is, konkrét barokk utalásaival és az ostinatóval is: ,,hány éjszakát mondjak / végig míg tart a kunst der / fuge hány takarót ágyat / bedagadó ajtót fogínyt / nehezen záródó éjszakát míg / úgy csukódom szádra mint / estére a lámpák ébrenlétre”, a takarók, ágyak, ajtók, ínyek egymásra türemkedése, összehajtogatott világunk fúgája ez, Bach elképesztő zenei makacssága, amelyet kiegészít a későbbiekben Az ezeregyéjszaka meséiből szöveg is: ,,mert a mesélés mi, ha nem az ölés / elhalasztása, az óvatossággal kimért éjszakák, / az épp nyíló szájak figyelme?”. Ez a kötet tele van szájakkal és gyomrokkal, mintha mindennek az elnyelése és kiokádása, az öblösség és a szűkösség játéka, az anatómiai redőzöttségtől horrorisztikusan mindenütt szétterülő, szétszóródó test ismerős idegensége járná át. A ráeszmélés (az Eszmélet!) eredendő determináltsága, de a folyamatos úton levés és mindenhová kiterjesztettség öröme is.
Hogyan egyeztethető össze a 21. század, a 17. század, a barokk és a kommunizmus, a munka és a szépség, a szabadság és a kertek, a hit, a kisebbség üvöltése? ,,SZEMEM BECSUKNÁM HA NEM LENNE EGÉSZEN FÖLREPEDVE A KONSTRUKCIÓK BEFELÉ TARTANAK ÉS TÖBBSZÖR VÁLIK EGYRE BIZONYOSABBÁ HOGY MAGUNKON KÍVÜL NINCS HOVA LEFEKÜDNI ESTE EZ A KÉT TENYÉR ITT ESCHER PALOTÁI AZ AJTÓKON PEDIG HIMNUSZOK DÖRÖMBÖLNEK” – így, nagybetűkkel, kiáltványszerűen (Communism for two), vagy ahogy Heiner Müller mondta, Tamás Gáspár Miklós fordításában: ,,Ha a kommunista utópiát visszavezetjük a vallásos magvára, akkor nem más, mint halhatatlansághit. […] Alapvető tévedés [es ist der allgemeine Grundirrtum], hogy a kapitalizmus előmozdítja az individualizmust. Az ellenkezője az igaz. A kommunizmus egyénít [vereinzelt], a kapitalizmus uniformizál. A kommunizmus az egyetlen vallás individualistáknak.” (Heiner Müller: „Für alle reicht es nicht”. Texte zum Kapitalismus, Berlin: Suhrkamp, 2017, 244–245.) És hogyan lőhető ki mindez az űrbe, hogyan oldozható fel a kozmosz magányában? A Salve regina, a kötet utolsó ciklusa erre is megadja a választ: ,,a külső naprendszert salve regina egység hagyja el ormótlan rozmárszerű teste a csillagközi térbe hang nélkül csusszan át” (Mikrofon és kamera), vagy ,,ki vádol ki figyel ki beszél most a csövekben a zaj valakit lekapcsolnak és az ürességre bachot kevernek a sokkhatást hátha eltakarja fúgák szövik tovább az utasok álmát motetták kantáták derítik fel a szervek sötétkamráit a test hálóboltozata a gerinc ívelése bír concertókat végtagok oszlopok reszketnek bele a termelésbe ti átalakítás lázálmai ti szervek egyszerű gyárak nosza menjünk mária tüdejébe” (Gyárak).
Székely Örs könyve, azt gondolom, az utóbbi idők legjobb debütjei között van, és olyan mű, amely már túllépte a debüt általánosságait. Érzékeny, kimunkált, pontos nyelvű kötet, amely külsejében is megkapó kihajtogatható oldalaival, szép szerkesztésével.
Székely Örs: Ostinato, Fiatal Írók Szövetsége, 2020.
A kötetborítót Kopacz Kund tervezte saját fotója alapján. A borítókép forrása: az Ostinato Facebook-oldala.
Hozzászólások