Mészöly Ágnes: Márta evangéliuma
2013 óta ismerem Mészöly Ágit. Nyolc évnyi elismerést kellene most belesűrítenem ebbe az írásba – vagyis dehogy kellene, hiszen elvileg a Márta evangéliuma című, nemrég megjelent regényéről írok szubjektív beszámolót, de én szeretném. Több okból is. A legfontosabb az, hogy ha e szöveg hatására kettővel többen jönnek rá, milyen nagyszerű író a mi kortárs Mészölyünk, akinek a nevét sokkal ritkábban emlegetjük, mint elismert névrokonáét, már megérte.
Mészöly Ágnes nem agyondíjazott szerző. A „felnőtt” szépirodalomba a gyermek- vagy az ifjúsági irodalom felől érkező alkotók körében nincs ezzel egyedül, és igen, sokunk közös fájdalma pezsdül most meg ebben a pár mondatban. Bár igazság szerint a díjakat csak a hiúságunk hiányolja – ami valóban hiányzik, az annak az elismerése, hogy gyerekeknek írni körömhegynyivel sem könnyebb, mint felnőtteknek, és attól, ha az ember nem a szépirodalom felől érkezik a szakmába, még rendelkezhet azzal a tudással, írói erővel és komolysággal, ami egy felnőtteknek szóló írás megalkotásához szükséges. Nagyon sok szerzőt fel tudnék sorolni itt, akikre érdemes lenne jobban odafigyelni, és igen, magam felé is hajlik a kezem, de a lényeg nem ez.
Hanem, hogy például kritikus legyen a talpán, aki komolytalan vállalásnak tartaná a Márta evangéliuma című regényt. A történet két szálon fut: az egyikben a bibliai Márta életébe nyerhetünk bepillantást, aki Mária Magdolna és Lázár nővére, és Jézus egyik leghűségesebb követője volt – igaz, „csak” a háttérből. Ő volt a gondoskodó anyafigura, aki számtalanszor megvendégelte a Mestert és a tanítványokat, de Jézus lábához nem ülhetett oda, hogy meghallgassa, és aki ugyanakkor jóval több annál az elcsépelt metaforánál, amire ez alapján először gondolnánk. A másik szál egy huszonegyedik századi Márta, vagyis Márti története, aki önfeláldozóan gondoskodik a családjáról, helytáll a munkahelyén, és lelki szemetesládaként működik a környezete számára. És aki szintén nem festhető le pár ecsetvonással – mert Mészöly Ágnes rengeteg színt képes kikeverni a palettáján.
A Márták meséje nem arról szól, hogyan mondjunk nemet, vagyis, hogy miért nem tudunk nemet mondani. Ez egyszerű lenne, a manapság bizonyos szinten uralkodó irodalmi divat szerint: végy egy népszerű témát, állíts róla egyértelmű dolgokat, használj sablonkaraktereket, juttasd el a történetet A-ból B-be (úgy, ahogy), és kész is a remekmű. Ám ez a regény minden oldalon megkérdőjelezi a saját állításait, pontosabban nem is állít, csak felvillant – ha nem volna lerágott csont, azt mondanám, kérdéseket vet fel –, többek között arról, mikor nem a nem, és mikor kellene inkább igennek lennie. Vagy mégis nemnek. Vagy egyiknek sem. Ki veheti a bátorságot, hogy ezt eldöntse helyettünk, és mindig magunknak kell-e döntenünk róla? Egyáltalán, kell-e dönteni?
Igent mondani legalább annyira nehéz, mint nemet. A „nem, az nem” forró téma mostanában, és valóban nagyon fontos is, de azt hiszem, mindannyian – nők és férfiak egyaránt – gyakrabban küzdünk azzal a kérdéssel, hogy mikor kell nemet mondanunk, és mikor igent. Számtalan elvárás nehezedik ránk, mély önismeret szükséges ahhoz, hogy szét tudjuk szálazni, mikor szólal meg a fejünkben a párunk, az anyánk, a szomszéd, a tévé, a közösségi média, a sajtó vagy a politikusok hangja, és mikor a sajátunk. Létezik-e egyáltalán olyan, hogy önmagunk, vagy mindezek agyagából vagyunk összegyúrva, mint egy sajátos Gólem, aki már fel sem ismeri a teremtőjét.
Assisi Szent Ferenc egyik imája, melyet A béke imájaként is emlegetnek, és mára főként Instagram-posztokban találkozhatunk vele, így kezdődik: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet a választáshoz”. Legalább ilyen súlyos dilemmával szembesülnek Mészöly Ágnes Mártái is, sőt, még súlyosabbal, mert abban sem biztosak, pontosan min is változtatnának, és akarnak-e változtatni egyáltalán. A bibliai Márta – jelen időben megírt, és ezzel szinte tapinthatóan közelivé vált – sorsát nagyrészt a kor determinálja, lázadónak inkább a húgát, Máriát, Jézus egyetlen női bizalmasát, „a tizenharmadik tanítványt” nevezhetnénk. Márta is kíváncsi a Mester tanításaira, de nem elégedetlenkedik, főleg, mert maga Jézus is többször kifejezi, milyen fontosnak tartja a munkáját (Mészöly nem ad szavakat a fiktív Krisztus szájába, minden elhangzó mondata fellelhető a Szentírásban). Ez a leány aggódik a testvéreiért, főleg a betegeskedő Lázárért, csendes, plátói szerelembe esik Iskáróti Júdással, és a legnagyobb odaadással követi Jézust a többiekkel együtt. Alakja egyebek mellett azt a kérdést is felveti, hányféle szolgálat létezik, és összemérhetőek-e a meghozott áldozatok. Boldogabb, teljesebb életet élt volna Márta, ha ő is Jézus „hivatalos” követői közé léphet, mint Mária? Hozható-e jó vagy rossz döntés, vagy csak részdöntések, részválasztások vannak, a többi pedig az Isten, a sors vagy a végzet kezében nyugszik?
A modern szál Mártijának mindennapjai annyira ismerősek, hogy az olvasó szája keserédes mosolyra húzódik. Melyik negyvenes-ötvenes ne küzdene idős szülei leépülésével, kihűlt házasságával, útjukat kereső gyerekeivel, a munkájával – és azzal, hogyan vált az élete olyanná, amilyen. Ezt a kérdést akkor is gyakran feltehetjük magunknak, ha boldogok vagyunk, hiszen látszólag a lehetőségek széles tárháza áll (állt volna, állhat) előttünk, és mások élete amúgy is mindig könnyebbnek tűnik. Jobbak a képességeik, több lehetőséget kapnak, ügyesebben élnek az adódó alkalommal, és úgy általában mindent jobban csinálnak. Márti is változást remél az új munkalehetőségtől, amely szinte varázsütésre hullik az ölébe, és változást keresve bonyolódott titkos viszonyba a regényidő előtt nem sokkal. Minderről a férjének, élete tanújának mesél, szintén jelen időben – hiszen minden most történik, a múlt, a jelen és a jövő is. Vallomás, búcsú, szerelmeslevél? Nem tudhatjuk, miért oszt meg Márti mindent a férjével, és miért most, de a közlésvággyal párhuzamosan az öndefiniálás vágya is érezhető a szövegben, hogy ötven körül végre rájöjjön, ki is ő valójában, ha nem az a bizonyos Gólem, ha létezünk egyáltalán nem-Gólemként, ha van valami az agyagburok alatt. Rossz-e az élet, amit él, csak mert nem a legizgalmasabb? Ki kell-e lépnie a gyakran taposómalomnak érzett mindennapokból, többre hivatott-e, van-e olyan, hogy több, az ő számára, vagy bárki más számára? Mi a sok és a mi a kevés? Kinek kellene lennünk, ha nem azok volnánk, akik, és szemben kell-e úsznunk az árral, mindenáron?
A művészetben használt drámai helyzetek egyik legnagyobb hazugsága (lehet), hogy gyakran azt állítják: legyenek bár árnyaltak a problémák, létezzen bár más válasz is, nem csak az igen és a nem, a fekete vagy a fehér – egy talánnal, egy esetleggel vagy egy szürkével azért illik kiegyeznünk. Ha nincs egyszerű konfliktus egyetlen megoldással, akkor bonyolult konfliktus van három-négy komponensű megoldással, de ennyivel aztán már tényleg elégedjünk meg (esetleg az egyenletnek nincs megoldása, tovább lebeg az időben kibogozatlanul, míg csak meg nem próbálkozik vele más is). A valóság ezzel szemben olyan komplex problémákkal dolgozik, amelyeknek felfejtését sokszor Ádámtól és Évától kellene kezdeni, és örülhetünk, ha végül kikerekedik valami a több, izzadmányosan összehozott részmegoldásból. Ülünk hát a problémahalmaz tetején, és az egyetlen reményünk, hogy néha a kezünkbe kerülnek olyan alkotások, amikben nem azért ismerhetünk magunkra, mert visszhangozzák azt, amit gondolunk, hanem mert kényelmetlenül, fájdalmasan megbökdösnek bennünket, létkérdéseket téve fel egyszerű, pontos mondatokban, ránk mutatva bibliai történeteken és kaméleonápolási szócikkeken át, hogy az általuk keltett termékeny zűrzavarban megérezhessük, hogy élünk, megkeveredve, botladozva, úgy-ahogy – mint mindenki más.
Mészöly Ágnes: Márta evangéliuma, Prae Kiadó, 2021.
Hozzászólások