Kántor Péter: Elegendő ok
A kötet címében foglalt kérdés, hogy mi lehet elegendő ok egy vers megírására, a szerkesztő jegyezte fülszövegben akként tér vissza, hogy mi lehet elegendő ok egy kötet kiadására? És e kérdések egyike sem költői. Olyan válaszokkal szolgál rájuk Kántor Péter idei, 2021. évi Ünnepi Könyvhétre posztumusz megjelent kis verseskönyve, melyeket érdemes számba venni. Már csak azért is, mert aki elmúlt kamasznak lenni, és nem a szerelmének ír verset, hogy utóbb megzenésítve hallja vissza szerenád formájában, az jobb, ha magának teszi fel a kérdést, hogy mi jelent elég jó okot a versírásra.
Az Elegendő ok fülszövegét Dávid Anna, a könyv felelős szerkesztője jegyzi, és az alábbi indoklással él: „Szerettünk volna még egy kötetet együtt.” A többes szám első személybe itt nem csak szerző és kiadó, de minden bizonnyal az 1976-os Kavics óta összesen tizennyolc könyv köré gyülemlett olvasók is beleérhetők. Ez az életmű annak ellenére tudta megőrizni főként motivikus és hangnembeli egységességét, hogy közben a poétikai eszköztárnak és az átélhető érzelmeknek egy igen komplex tartományát, igen széles skáláját dolgozta föl. Hogy szerettek, szerettünk volna még egy kötetet, elég jó ok. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ezáltal a címadó vers iróniatartománya kiterjesztődhet a teljes könyvre, hogy így váljon még az elégikusabb, az elmúlást tematizáló szövegek hatása is a humor által elviselhetőbbé.
„Legyen ennek a versnek a címe: Elegendő ok. / A címzettje pedig legyél te. // Ez nem egy szerelmes vers. De kell hozzá valaki, / aki fontos. Akinek fontosak vagyunk. // Ami a vers témáját illeti, / nincs semmilyen témája. // Illetve dehogy nincs! Arról szól, / hogy mi lehetne elegendő ok a versíráshoz.” (Elegendő ok, 50–51.) A furfang itt nem egyszerűen abban áll, ami az irodalom egyik specialitása, hogy képes külsővé tenni mindazt, ami belülről, reflektálatlanul túl nagy hatalommal bírna (pl. szerelem, szabadság, halálfélelem, szorongás és avval egyenértékű, elemésztésre szakosodott érzelemkultúrák), hanem abban is, hogy sértetlenül lép át egy kényes határt. Az Elegendő ok átírja a verset az indokok világába, mely mentesnek képzeli magát minden sztereotipikusan kamaszosnak titulálható minőségektől, helyette formális logikákra, motivácios láncokra redukál mindent. Ez a határátlépés a világról alkotott badar elképzeléseket teszi viszonylagossá, melyek bár a józan paraszti ész formájában szeretnek tetszelegni, sokszor még csak nem is racionálisak (Mérőtől tudjuk, értelmesebb minimum racionális, nem-racionális és irracionális hármasában gondolkodni, semmint a két szélsőségre csökkenteni lehetőségeinket). „Itt a világvége. / Most mi legyen? / Semmi különös. / Egyél egy sütit.” (Jó delet!, 35.) Például enni egy sütit (ha szabad így:) egy újabb világvége hajnalán, nem irracionális, és a felvilágosultak java része szerint nem is épp kőracionális cselekvés.
Kritikusai által kevésbé hangsúlyozott aspektusa ennek a költészetnek a zenhez fűződő kapcsolata, melyre már az életmű első Kavicsa, de ez a záróborítón szereplő kis, ajándékba adott kavics is utal. Most viszont nem a kavicsokra, nem is a versek hirtelen fordulataira, a váltásokat, fordulatokat tartalmazó gondolatvezetésre, hanem a sütis idézet egy sorára szeretném felhívni a figyelmet. Ez a „semmi különös” a zen egyik alapminősége, bár ritkábban szerepel vizuális ábrázolásokon, mint a vízmosta, kerek kavicsok. „A zenből tehát nem nyerhetünk mást, mint amit úgy neveznek vu-si (japánul budzsi), »semmi különös«. Mert ahogy Buddha mondta a Vadzsracseddikában: »A legkisebb dolgot sem nyertem a felülmúlhatatlan, tökéletes megvilágosodásból, éppen ezért mondjuk, ’felülmúlhatatlan, tökéletes megvilágosodásnak’«”. A vu-si kifejezés magában foglalja a teljesen természetes, keresetlen, »buzgolkodástól« vagy »igyekezettől« mentes jelentését is.” (Alan Watts: A zen útja, 135.)
Versformák szempontjából nem erős, nem kirívó a keleti költészetek hatása, Kántor Péter lírájában a szabad, a rímes-dallamos forma, az ekphrászisz, a nagyobb terjedelmű elégia, a dal és más zártabb szerkezetek is helyet kapnak. Mégis megvilágító lehet, ha az egyik legfontosabb haikuköltő „semmi különös”-höz való viszonyának értelmezését idézem – az összefüggés egyértelmű lesz. „A haiku kifejlesztése nagyrészt Baso (1643–1694) nevéhez fűződik, zen iránti érzései olyan típusú költészetben kívántak megnyilatkozni, amelyet mindenestül áthat a vu-si, a »semmi különös« szelleme. »A haiku-íráshoz – mondta – háromlábú gyerek kell«, mert Baso versei ugyanazt az ihletett objektivitást mutatják, ahogy a gyermeki csodálkozás fejeződik ki, ugyanahhoz az érzéshez vezetnek vissza, mint mikor először nyitottuk szemünket a világra.” (A zen útja, 191.)
Az „ihletett objektivitás”, a gyermeki, az unokai nézőpont nem pusztán a könnyedséget biztosítja a Kántor-lírában, nemcsak irónia és humor forrása, hanem egyfajta kíméletlen tisztánlátás záloga is: „mehetek, ahova / kedvem tartja: kávéházba, bevásárolni, egy / koncertre, vagy színházba is akár, / és nem kell sárga csillagot viselnem” (Tropeában kék a tenger, 13.). Ezek a sorok 2017-ben nem a gyermeki naivitást viszik színre, hanem az lenne a naivitás, ha nem kapcsolnánk össze őket mindazokkal a globális politikai tendenciákra vonatkozó kutatásokkal és elemzésekkel, melyek a fasizmust nagyon is valós, korszerű fenyegetésként láttatják. A háromlábú gyerek is elesik, de nagyobb stabilitást enged, ha legalább a fantáziánk képes túllépni a rugalmatlan felnőttkori végtaghasználat bináris szisztémáján.
Az egész kötetben, sőt, megkockáztatom, az életműben is egy hasonlóan jóleső, könnyedebb és stabilabb, mégse túlszépítő nézőpontot és bánásmódot érzékelhetünk az úgynevezett egzisztenciális kérdésekkel kapcsolatban. Még a legkisebb hétköznapi kicsinységek is a jó végtelennel állnak összeköttetésben, ami a rossz végtelennel ellentétben nem az üres, formális ismétlődést, hanem a létezésre való mindig megújulni képes rácsodálkozást jelenti. Könnyű lenne az egzisztenciát magyarosabban megélhetésnek nevezni, ám azzal a lehetősége is elveszne egy az anyagias dimenziókon túlmutató értelmezésnek. Márpedig a versírásban épp ez az egyik többlet. Vegyük számba a lehetőségeinket: „Úgyhogy fel a fejjel, amíg van, és jó hír, hogy szükség / esetén a miénk lehet egy 10 soros cipőtároló is, akár 30 pár cipő / számára is.” Ez a verszárlat első látásra kis antikapitalista hecc, de a teljes kötet holokausztutalásainak összefüggésében nem lehet véletlen, hogy épp a cipőtároló kerül a versben ilyen kiemelt helyre. Elég csak az emlékműre, a Duna-parti cipőkre gondolni. Egy másik versben, melynek címe A hallgatás falára, szintén ezt az önmagán túlmutató személyes szférát látjuk. Épp mielőtt a téma szentenciózussá válna, vagy túlnőne az eleve elrajzolt lírai énen, azelőtt a beszélő egy pici, konkrét, privát keretbe húzza vissza a problémát, ahol az igazságok maradéktalanul ki szoktak derülni – ti. az anyák és nagyanyák színe előtt.
Kántor Péter hetvenkét év alatt négy verset írt Megtanulni élni címmel. Ezeket többen említik, felidézik mint az életmű kiemelt szövegeit, de kevesen reflektáltak rá, hogy ez a feladvány általában a szülőkről való leválás kezdetén aktuális, és csak egészen csodásan ritka esetekben képes több évtizedre konzerválódni érvényes kérdésként. Hogy itt visszatérő kérdés marad, abban sok tényező közrejátszik – például a versírás és azon belül a nagymama alakja, aki nemcsak az életművet végigkísérő, központi szereplő, hanem bizonyos értelemben határőr is. Át- és visszajárást enged a gyerekkor, a kiscsodák világa (amit például a kötetnyitó A cirkusz című vers jelenít meg) és az ésszerű belátások, az indokok világa között. Eközben egy letűnt polgári kultúra pattogzó patináját is megtestesíti: „mégis a nagymama jut az eszébe, aki a téli sötétben / egyedül botorkált haza az operából, ahová bérlete volt, / mert az hozzátartozott az életéhez, az a bérlet, még akkor is / amikor már nem talált haza a Podmaniczkybe, a házába, / eltévedt, és elesett az utcán, és összevissza sebezte magát.” (Valaki feljegyzéseiből, 63.)
A nagymama tehát részben az elmúlás, a halál felől megértett és újraértett lényeglátó, értékközpontú szemlélet megtestesítője is. Egy másik versben a polgári értékek egy olvasmányélményről referálnak: „amikor Nádas Péter / dokumentarista jellegű nagy emlékező-könyvében / laza nyolc oldalon keresztül olvastam az egykori polgári világ / nagymosásainak minden apró részletre kiterjedő, / monumentális leírását. […] Ezekből a leírásokból hírt kaphatunk magunkról és a világunkról, / amelyben csak mosunk, mosunk rendületlenül, ma már mosógéppel.” (A nagymosásokról, 18.) Ezek a sorok elhelyeznek ugyan egy apró világítótornyot, „laza nyolc oldalon”, ezzel finoman jelezve a Világló részletek terjedelmi óceánjárójának, hogy a szárazföldi olvasó némileg kisebb terjedelemhez szokott, de a humorral csak ráerősít arra, hogy ez is elegendő ok. Kántor Péter versei másképp leíróak, nem a Nádas-próza minuciózus etikettje szerint, hanem lazábban, asszociatívan, gyakran a felsorolás alakzatával élve bomlanak ki. Ami viszont közös bennük az az, hogy a versek is kokettálnak azzal a felismeréssel, hogy a költészeti hagyománynak egy közösség vagy akár egy társadalmi osztály életében történeti, kultúrantropológiai jelentősége lehet. Újabb ok.
Az elv ugyanaz: a legszemélyesebb kötelékek, tapasztalatok, megfigyelések verssé formált rögzítése is túlmutat önmagán, értékrendet képvisel. Ebből azonban értelemszerűen nem a konkrét cselekvések, az operabérlet vagy a nagymosás számít, kissé abszurd lenne ez életvezetésnek, hanem az értékválasztás és annak következetes reprezentációja.
Végül pedig a polgárságra tett utalásoknál sokkal erőteljesebb kapcsolathálót jelez a kötetben az alkalmi versek és az ajánlások viszonylag sűrű jelenléte. Juhász Ferencnek, Tandori Dezsőnek, Kovács András Ferencnek és Kárpáti Magdinak is szól vers, ami az irodalmi barátságokat, az ünnepeket, születésnapokat helyezi előtérbe. Az ilyen alkalmi versek hagyománya esetén érdemes kettősmércével olvasni, inkább a méltányosság szempontjait helyezni előtérbe. Az alkalmi versek körében a közös emlékezetnek kiemelt jelentősége van, az ilyen szövegek egy-egy kapcsolat megerősítésének szerepét is betöltik, így ezekbe néha több nosztalgia, több szentimentalitás kerül. Kiváló ellenpélda a TD 80 ajánlással rendelkező vers, mely egyszerre hommage és stílusimitáció: „hogy nincs semmi befejezetlen / és semmi kész” (Semmi kész, 28.).
Mi jelent hát elegendő okot a versírásra a szerenádok szezonján kívül? Az, hogy a szerző, szerkesztő, kiadó és olvasó is konszenzuálisan szeretné. Az, hogy külsővé kell tenni, mindazt, ami belül nem fér el. Egy diverz és intenzív érzelemkultúra tudatosítása. Illetőleg ezzel együtt ott van a nem-racionális gondolkodás, ami közelebb áll az objektív nézőponthoz, mint bármely racionalizáló gondolkodásmód. Elegendő ok még a „semmi különös” szelleme, ami világosan mutat rá, hogy az okok fürkészése mennyire egy az indokok világához tartozó cselekvés, milyen leszűkített futószalag: de miért? de miért? de miért?, s mennyivel több az, ami épp elegendő. Egy kavics 1976-ból:
Kántor Péter: Kavics
Az öröm csurran, a bánat loccsan,
lábad szárán kavics mászik, alig moccan.
A fűszál zizzen, a penge szisszen,
köldöködben aprószemű kavicsisten.
A szél mindent szanaszét szór,
a hó mindent betakar,
az emlék mindent kitereget.
Az eső mindent megmosdat,
a nap mindent megszárít,
a madár mindent felcsipeget.
Kántor Péter: Elegendő ok, Magvető, 2021.
Hozzászólások