Transzmédia. Interdiszciplináris tanulmányok, szerk. Fejes Richárd – Gregor Lilla
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy történetközpontú társadalomban élünk: behálózzák mindennapjainkat az elbeszélések, különböző narratívákkal találkozhatunk a reklámokban, társadalmi célú hirdetésekben, még a politika terepén is. Történetekbe menekülünk a valóság elől, amikor leülünk a kedvenc sorozatunk elé, felcsapjuk az aktuálisan olvasott regényünket, de épp akkor is, amikor megnyitjuk valamelyik közösségimédia-profilunkat, hogy ismerőseink és/vagy idoljaink életét kövessük nyomon. Sőt, nem csupán passzív fogyasztói, de aktív tartalom-előállítói is vagyunk bizonyos mikronarratíváknak, amelyek terjesztése korunk technikai és mediális fejlettségének köszönhetően rendkívül sokrétű: ugyanazt a történetet különböző módokon, különböző médiumokban kommunikáljuk – és fogyasztjuk –, akarva vagy akaratlanul is hálózatba kapcsolva narratíváinkat.
A Transzmédia című tudományos kötet éppen a narratívák, tematikák és motívumok kortárs mediális rendszerével foglalkozik. Ahogy az ajánlóban is olvasható, a kötetben összegyűjtött esettanulmányok olyan kérdésekre keresik a választ, mint például: „Mennyire függetleníthető egy-egy téma vagy motívum azoktól a médiumoktól, amelyekben megjelenik? Lehetséges-e a fordítás a különböző médiumok között? […] Milyen új alkotói és befogadói szerepek jönnek létre a médiakonvergencia és az újmédia korszakában?” A kötet nem pusztán az elbeszéléstudomány és az adaptációelmélet felől vizsgálja a fenti kérdéseket, hanem interdiszciplináris módon, különböző tudományterületek felől közelít a kérdéskörhöz. Helyet kap az írások közt pedagógiatudományi, filozófiai és ludológiai (másnéven game studies vagy játéktudomány) megközelítés is, a vizsgált problémák pedig igencsak széles skálán mozognak – akárcsak azok a médiumok, amelyekben eredeti formájukban megjelentek.
A színes kutatási paletta a transzmédia metaforájaként is működik, sőt, gondolhatunk arra, hogy tudatos szerkesztés eredménye. A kötetben olvashatunk például Bram Stoker Drakulájának adaptációs kérdéseiről, a kortárs képregények testallegóriájáról, társadalomkritikájáról, találkozhatunk egy projekttel, amely a magyar általános és középiskolák irodalmi kötelező olvasmányaihoz kínál reformlehetőséget, de a rajongói közösségek transzmediális történetalkotásaival is megismerkedhetünk. Tudatos szerkesztést sejtet a kötet tematikus keretezése is: az első tanulmány – szerzője Hlavacska András – a Drakula adaptációs kérdéseivel és lehetőségeivel foglalkozik, az esettanulmány pedig segítséget nyújt az olvasónak, bevezeti az adaptáció, az intertextualitás és transzmediális történetmesélés alapjaiba, kutatási hátterébe, kritikáiba. Mivel a kötet híján van bevezetőnek/előszónak, az első tanulmány adja meg a transzmédia kérdéskörének fő elméleti keretét.
Az utolsó tanulmány – amely a kötet egyik szerkesztőjének, Fejes Richárdnak a tollából származik – a transzmediális történetelemzésre kínál fel egy egyéni módszertant, Gérard Genette klasszikus narratívaelemző kategóriát vetíti rá kortárs transzmediális alkotásokra. A szerző olykor kibővíti Genette szempontrendszerét, máskor módosítja, konkrét transzmediális művek (filmes franchise-ok, alternatív valóság játékok) elemezhetőségéhez igazítva őket. Az elemzés precíz és körültekintő, valóban hasznos kiindulópontot nyújthat egy holisztikus vizsgálathoz, táblázatokkal és diagramokkal szemlélteti a szerteágazó genette-i kategóriákat és alkategóriákat.
Az első és utolsó tanulmány mintegy kijelöli a transzmediális vizsgálódások klasszikusabb tárgyait, mint az adaptációk, filmes és televíziós sorozatok univerzumépítése, míg a kettő között a legváltozatosabb médiumok és mediátorok iránti tudományos okfejtések kapnak helyet, amelyekre szintén rávetíthető a transzmediális és intertextuális vizsgálódás. A változatos esettanulmányok a legtöbb esetben valamiféle társadalmi problémára is reflektálnak, mintegy rámutatva, hogy nem csupán a médiumok, de a társadalmi jelenségek is hálózatba rendeződnek, átfedésbe kerülnek egymással, módosulnak, adaptálódnak. Ahogyan egy transzmediális franchise esetében sem célszerű egyetlen médiumra kivetíteni az elemzést, a társadalmi problémákat sem praktikus önmagukban, a rendszerükből kiragadva értelmezni.
A változatosság elve visszavezethető a kötet születésének kontextusára is. Ahogyan az utószóban olvasható Bengi Lászlótól, a kezdetek 2018 őszére nyúlnak vissza, amikor is az ELTE-n megalapult a Transmedia Műhely, a kötet egyik szerzőjének, Fejes Richárdnak a kezdeményezésére (210.). A műhelyben résztvevő hallgatóknak rendszeresen lehetőségük nyílt számot adni a saját érdeklődési körükhöz kapcsolódó kutatásaik eredményéről a vitaüléseken, míg végül felvetődött az ötlet, hogy ezen eredményeket akár önálló kötetben is lehetne publikálni. A kiadvány tehát a transzmédia izgalmas, egymásba futó ösvényei mellett napjaink fiatal bölcsész- és társadalomkutatóinak tudományos érdeklődését is tükrözi.
A kötet másik szerkesztője, Gregor Lilla kortárs magyar és külföldi képregényeket elemez a köztesség, az önreflexív medialitás és a normalizáció szempontjából. A Slussz Kulcs Klán, a Black Hole és a Fruit of Knowledge központi tematikája a metamorfózis, a testi átalakulás, a hibridizáció, valamint a társadalom ezen átváltozásra adott válasza. Mindhárom képregényben egymásnak feszül az átalakult test és a társadalom által „egészségesnek”, szabályosnak kikiáltott norma, szó esik a kirekesztésről, a diszkriminációról, az ableism súlyos következményeiről. Mindemellett a szerző rendkívül figyelmesen köti össze a képregények formai és tartalmi kapcsolatát, rámutat szövegen túli információkra, amelyek során a médium mintegy kiválik abból a fikciós térből, amelynek önmaga ad otthont, és rávilágít, hogy az efféle tartalom fogyasztását napjaink társadalma ugyanúgy tabuként kezeli, mint a képregényben átváltozott karaktereket a fiktív társadalom.
Nyéki Gábor a már korábban említett irodalmi reformprojektről készített tanulmányt, amely keretei közt Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című regényét illesztené be a magyar iskolások irodalmi kerettantervébe. A szöveg precízen felsorolja azokat a szekunder szövegeket – szerzői életművek és fordítások –, amelyek segítséget nyújthatnak a regény értelmezésében, valamint hosszan érvel amellett, milyen nyelvtani készségeket fejlesztene a diákok körében az olvasmány elemzése. Kiváltképp izgalmas, ahogy a szerző az adaptációk és a kötelező olvasmányok kapcsolatát vitatja, és mivel az írás végén egy empirikus, tantermi kísérlet eredményeit is közli, valóban egy kész projekt illúzióját kelti.
Eged Bertalan a poszthumán tendenciákkal foglalkozik a jelenkori internetművészetben, az internetet mint új művészetvilágot vizsgálja. A tanulmány a társaihoz képest nem egy konkrét esetet/problémát dolgoz fel, sokkal inkább egy átfogó képet biztosít a hálózatos kultúratermelésről, annak befogadóiról, rávilágít a hálózat társadalmi hatásaira, amelyek összekapcsolhatók a kritikai poszthumanizmussal, valamint az adatbázis és a rizóma fogalmaival.
Szabó Máté és Ságodi Bence írásai a zene médiumaiba kalauzolják az olvasót: míg előbbi az Einstürzende Neubauten kortárs német zenekar muzikális és performatív lehetőségeit elemzi, utóbbi amellett érvel, miképp kerekedik felül a rasszista sztereotípiákon Beyoncé Knowles Lemonade című vizuális albuma. Mindkét szöveg precíz, klasszikus elméleteket helyettesít be popkulturális performanszok, médiatermékek elemzésébe. Az előbbi tanulmány Antonin Artaud színházi rendező gyakorlati elveit, színházi tendenciáit hasonlítja össze a vizsgált együttes performanszaival, míg az utóbbi Beyoncé vizuális albumának tematikus narratívaelemzésére vállalkozik. Az elemzés logikáját egyaránt meghatározzák a Kübler-Ross-féle gyászfázisok, valamint Hortense J. Spillers pornotroping– és testrablás-teóriái.
Nemesi Zsófia az Odaát című televíziós sorozat transzmediális történetalkotási módszereit vizsgálja mind intézményi, mind rajongói oldalról. A tanulmány érdekessége, hogy a vizsgált sorozat transzmediális világa nem egyezik meg a diegézis világával, valamint az alkotói oldal által kánonként meghatározott szövegeken kívüli, a rajongók által gyártott kreatív tartalmakat és a rajongói diskurzust is a transzmediális világ részeként kezeli a szerző. Ezáltal egy igazán izgalmas konvergenciát tár elénk, ahol a fandom és a sorozat készítői egymástól nagymértékben függő alkotói tevékenységet folytatnak, együtt alakítva az Odaát médiumokon átívelő világát. A tanulmány a kötetben egyedülálló módon mutatja be a médiaipar és a befogadók – jelen esetben rajongók – kapcsolatát, veti össze a transzmediális szövegeket a hálózatos befogadás elvével, miközben magának az elemzett médiaszövegnek a narratív komplexitását is górcső alá veszi.
Bár a kötetben szereplő írások olykor azt az illúziót keltik, mintha az olvasásuk során más és más univerzumokba lépnénk át, hamar világossá válik, hogy ezek az univerzumok – még ha látszólag különbözőek is – valójában átfedik egymást, párhuzamosan futnak. A különböző fejezetekben megismert jelenségek, motívumok és tematikák épp úgy adaptálhatók és szervezhetők egyfajta hálózatos rendszerbe, ahogy a különböző médiumokban létező szövegek is.
A transzmediális történetek kétségtelenül egyre inkább teret nyernek napjainkban. Egyre nyilvánvalóbb az is, hogy átalakultak a befogadói gyakorlatok, különösen az Y és a Z generáció esetében beszélhetünk egy újfajta befogadási küszöbről, amelyet az alkotói – intézményes – oldalnak meg kell ugrania, másképp senki sem lesz kíváncsi a történetére. A befogadás során élvezetté vált a kihívás, a tény, hogy a történet megértéséhez szükséges információk nem egy helyen találhatók, hanem a befogadónak kell azokat megkeresnie különböző médiumokban. Egyfajta kincskereső kalandként is értelmezhető ez, ahol a végén egy komplex történet a jutalom, amelynek teljeskörű ismeretéért megdolgozott a befogadó.
Mivel napjaink kultúrafogyasztásában és médiahasználatában ilyen nagy presztízsre tettek szert a transzmediális gyakorlatok, elengedhetetlen, hogy az itthoni tudományos diskurzusban is többet foglalkozzunk velük, a Transzmédia kötet pedig nagyszerű kezdeményezés erre nézve.
Fejes Richárd – Gregor Lilla (szerk.): Transzmédia. Interdiszciplináris tanulmányok. Budapest: Kijárat Kiadó, 2020.
Hozzászólások