Rémesen népszerű. Szörnyek a populáris kultúrában, szerk. Limpár Ildikó
Az Athenaeum kiadó már eddig is szívén viselte a fantasztikum tudományos vizsgálatának népszerűsítését, hiszen a Rémesen népszerű már a hatodik kötetük a sorban, amely a fantáziavilágok különböző szempontokból való feltárását és bemutatását tűzte ki céljául. A fekete-fehér korszak klasszikus rémfilmjeinek plakátját idéző borító nagyon hatásosan kommunikálja, hogy miről is lesz itt szó: popkultúráról és szörnyekről minden mennyiségben, ráadásul szakértői szemmel. A kötet szerkesztője, Limpár Ildikó, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa és Popkultúra Kutatócsoportjának vezetője informatív és praktikusan is hasznos előszavában alaposan képbe helyezi az olvasót, felvillantva az összes tanulmány témáját és fő kérdéseit, amelyek tematikusan is harmonikusan egymásra épülnek.
A bevezető után a kötet Panka Dániel „Életet adni az élettelen anyagnak” – Mary Shelley: Frankenstein (1818) című tanulmányával folytatódik. Panka áttekinti a regény keletkezéstörténetét, szövegváltozatait, és kiemeli, hogy a lény egy felelőtlen tudós értelmes, érzékeny teremtménye, aki mást és többet érdemelne az atyjától, mint amit kap, tehát nem azt a rengeteg felé irányuló tömény undort és elutasítást, amelyben szomorú és magányos létezése során része lesz. Fontos észrevétele, hogy az adaptációk nem egyszerűen megváltoztatják az eredeti koncepciót, de gyakran le is egyszerűsítik, például azzal, hogy a teremtményt beszédképtelenként, tehát Frankensteinnél alacsonyabb intellektusúként ábrázolják, ellehetetlenítve ezáltal a mű mélyebb értelmezési lehetőségeit.
Gyuris Norbert Mesterséges intelligencia, a digitális szörnyszülött című írásában azt vizsgálja, hogy miért kelt bennünk félelmet az MI. Úgy gondolom, hogy a gonosz MI-narratívák fölött már eljárt az idő, illetve sablonok puffogtatása és klisék hangoztatása nélkül művészileg nehéz újat mondani a témában – erre egy viszonylagos ellenpélda az Én vagyok anya (I am Mother)című film vagy a Horizon: Zero Dawn. Ennek ellenére a ’80-as években aranykorát élő Terminátor-toposz továbbra is kísért, főleg a filmekben, de olykor még a SF irodalom területén is (Lásd pl. Daniel H. Wilson Robokalipszisét), aminek az okai egyszerűek: az erős MI „okosabb”, ezáltal kompetensebb nálunk, testetlen, de robottesteket és gépeket „megszállni” képes, már-már démoni entitás. A hardverek megfelelő karbantartása és szükséges energiaellátás biztosítása esetén örök életű, emellett az emberétől teljesen idegen prioritásai lehetnek, és eltérő gondolkodási sémákat alkalmaz. Nem mellesleg mindent meghackelő számítógépekkel és krómcsillogású robotokkal könnyű egy akciófilmet eladni.
A szövegnek azzal a megállapításával nem értek egyet, miszerint a mesterséges intelligencia az emberinek az ellentéte volna. Mivel annyira eltérőek, egyszerűen más az értelmezési horizontjuk, mert más a funkciójuk is, de semmiképpen sem egyszerűen ellentétes. Egy rendesen programozott erős MI a SF-ben egyáltalán nem mindig fenyegető, lásd Iain M. Banks Kultúra sorozatának az emberiséget felemelő, óvó, transzhumánná tevő intelligenciáit, vagy Asimov kétszázéves emberét, aki az emberiség addigi orvosi tudását összegezve és továbbfejlesztve életmentő mesterséges szerveket készít.
Pintér Károly Az evolúció szörnye és a szörny evolúciója a földön kívüli lény értelmezési lehetőségei H. G. Wells Világok harca című regényében című dolgozatában részletesen bemutatja, hogyan volt képes Wells a korabeli olvasók számára realisztikusként ábrázolni és valós lehetőségként feltüntetni egy esetleges földönkívüli inváziót, magukat a lényeket pedig nem komikusan, hanem komolyan vehető fenyegetésként ábrázolni. A „gülüszemű szörny” (az angolul már szakkifejezéssé vált bug-eyed monster) világhódító diadalútja is innen számítható, ami vizuálisan a mozivásznakon teljesedett ki, és máig meghatározó ikonja mind a popkultúrának (a kedves verziója E. T.), mind a horror alműfajának. A mű eredeti célja a hatalmas angol birodalom elleni fenyegetésnek darwinista jellegű konfliktusként való bemutatása, de a történet emellett a regényben gyakran feltűnő ember-állat analógiákon keresztül a kolonializmus és a britek gyarmatosítás közben elkövetett kegyetlenkedéseinek erős kritikáját is nyújtja. A szöveget átható evolúcióbiológiai megközelítés és az ehhez társuló haditudósítói alaposság a mai napig egyedivé és tanulmányozásra érdemessé teszik a regényt. Wells a szörnyeket is meglehetősen objektívan ábrázolja, hiszen a marslakók nem puszta passzióból vagy gonoszságból támadnak, hanem saját bolygójuk kihűlése miatti lakhatatlanná válása következtében kényszerültek a Föld lerohanására, tehát csak a túlélésükért harcolnak.
Vancsó Éva Női szörnyek, szörnyű nők – a Star Trek – The Original Series-sorozatban címet viselő tanulmányában új vizekre evezünk: főszereplőnk a nő lesz, mégpedig a felforgató, iszonytató, idegen nőiesség. Vancsó Éva a nő szörnyetegként ábrázolásának három fő típusát különbözteti meg: a kasztráló nőt – általam ismert kirívó példái lehetnek például a Mass Effect videojátékokban szereplő Ardat Yakshik, egy aszári nevű, nőnemű egyedekből álló faj különleges betegségben szenvedő egyedei, akik a szexuális aktus során akaratlanul megölik partnereiket. De ide tartoznak a vámpírok, succubusok, vagy a férfiakat gyötrő szerelmi szenvedélybe hajszoló femme fatale-ok is. A második a szörnyanya, akinek visszataszító és elidegenítő attribútumai a reprodukcióhoz és az anyasághoz köthetők. Ilyen az Alien királynő, de akár a Raised by Wolves női androidja is, aki kedves a rá bízottakkal és gondoskodik róluk, de ellenfeleit szemrebbenés nélkül lemészárolja, vagy a Goodnight Mommy főszereplője is, aki plasztikai beavatkozása miatt kötést hord az arcán, és nem szereti, hogyha zavarják, valamint meglehetősen rideg és érdektelen a gyerekeivel szemben, ezért a fiai egyre inkább úgy érzik, a műtőből nem is a saját anyjuk tért vissza hozzájuk. Vancsó Éva a harmadik kategóriába a társadalmi elvárások megszegőit sorolja, tehát a gondolkodásban, tetteikben, vágyakban a saját koruk előtt járó, vagy egyszerűen csak a környezetükből kilógó női szereplőket. A régi időkben mindez kuriózum volt, de ma már szinte csak ilyen karakterekkel találkozhatunk a populáris filmekben, legalábbis a főszereplőket tekintve.
Szujer Orsolya a Lehet, hogy dorombol, de ne felejtsd el, hogy karma is van – Macskák és a szörnyű nőiességben szorosan kapcsolódik az előző témához. A Marvel Fekete Macskáját és a DC Macskanőjét mutatja be és hasonlítja össze, kitérve a nőiséghez és főleg a férfiakhoz való viszonyukra, és arra, hogy a női karakterek elsődleges célja és funkciója a férfitekintetnek történő megfelelés és kedvezés volt. Ez a tendencia főleg a női szerzők megjelenésével tört meg, és fordult át mára leginkább az ellentétébe. Számomra kicsit sokszor szerepelt a szövegben a „szörnyű nőiesség” kifejezés – hetet számoltam belőle –, a vagina dentata is visszatért, és olvasóként a nőiség szörnyűségének és férfifenyegető voltának a lehetséges freudiánus és feminista magyarázatain is futhattunk még egy kört (kasztrációs félelem, fallogocentrizmus, a patriarchális rend felforgatása stb.). Mindez a kötet tematikus jellegéből és sokszerzős voltából fakad, és bizonyára nem lett volna egyszerű kiküszöbölni, hiszen a szakirodalmi magyarázatokat nem lehet mellőzni egyik szövegben sem, ha azt szeretnénk, hogy mindegyik tanulmány kontextustól függetlenül önállóan is megálljon a lábán. De sokadszorra találkozva ugyanazokkal az okfejtésekkel, szakkifejezésekkel és szakirodalmi hivatkozásokkal az ember néha úgy érzi, mintha egy kicsit elfáradt volna a téma, vagy épp az átfedéseik miatt talán nem kellett volna a két tanulmányt szorosan egymás mellé helyezni – mindig kapunk azonban annyi érdekességet, egyedi megközelítést szinte minden írásban, hogy túl tudjunk lendülni ezeken a későbbiekben is előforduló nem szándékos ismétlődéseken.
A harmadik, szorosan feminista témájú vizsgálódásban (A madárnő mágiája: A szörnyetegség mint mutatvány Angela Carter Esték a cikuszban című regényében) Kérchy Anna sokszínű megközelítésben tárja elénk a szörnyetegség általános, illetve helyzetenként, koronként (stb.) változó jellemzőit, és az elemzett mágikus realista regény példáján keresztül bemutatja annak viszonylagos voltát. A regény főszereplője, a madárnő tökéletes trükkje saját monstruozitásának létrehozása és az erre való rájátszás, ami idővel a szereppel való teljes azonosulásáig vezet, és végig eldönthetetlen marad, hogy groteszksége a természet tréfája, tüneménye-e, vagy egy mesterien konstruált illúzió, aminek különlegességét és megélhetését is köszönheti. Végső soron a rendellenes test megdicsőülésének lehetünk tanúi, miközben a karakter feloldhatatlan ellentéteket rejt magában, ezzel is borzolva környezete, valamint az olvasók kedélyeit. Az elemzésben betekintést nyerhetünk a cirkuszok, karneválok és a Freak Show-k világába is. A bemutatott mű hangulata engem Ray Bradbury cirkuszi környezetben játszódó műveire emlékeztetett (Gonosz lélek közeleg, A törpe).
Sohár Anikó a Szörnyetegek a Korongvilágonban elején összefoglalja a szörnyetegség kritériumait. Eszerint a megközelítés szerint léteznek „született” szörnyek, akiknek a fajtája szörnyűséges, például a trollok vagy a zombik, és vannak olyan lények, akik a tetteik révén válnak rémekké. A szörnyetegség tehát sokszor választás kérdése. A valódi szörnyeteg az, aki az érző lényeket puszta használati tárgyaknak tekinti, Pratchettnél például ilyenek a valóság revizorai. De akiket erkölcsi iránytű vezet, még saját romboló ösztöneiknek is ellen tudnak állni, így nem válnak valódi szörnyetegekké.
A Korongvilág mint metaforikus fantasy színpadán kiemelt jelentőséggel bír a Halál figurája. Az egymás után következő történetekben a karakter egyre empatikusabbá és ezáltal emberibbé válik, ugyanakkor megőrzi kívülállását és „foglalkozásából” eredően iszonyatot keltő voltát is, így az emberi viselkedés elé is tükröt tart azzal, hogy az annak megértésére tett törekvései során folyamatosan megkérdőjelezi mindazt, ami számukra evidencia. E tekintetben hasonlít a Resident Alien című sorozat idegenjére, aki a Földön (űr)hajótörést szenvedve felveszi egy kisvárosi orvos alakját, így próbál beilleszkedni, de emberi mércével autisztikus viselkedése rengeteg komikus helyzetet eredményez. A földönkívüli eredeti célja az emberiség elpusztítása, de ahogy fokozatosan megismeri és megszereti a helyieket, a sorozat végére feladja ilyen irányú törekvéseit, és már csak haza szeretne jutni a saját bolygójára.
Fodor András elemzésében (A Szövő, mint hátborzongató, dimenzión túli entitás China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című regényében) kifejti, hogy a Szövő, ez a transz- vagy inkább multidimenzionális lény az emberek számára azért érthetetlen, mert kommunikációja és ténykedése a nyelv által megfogalmazhatatlan keretek között zajlik. A meghatározhatatlan, idegen, riasztó mássága miatt szörnyszerű, legalábbis Új-Crobuzon lakóinak a szemében, akik számára már a világszőttesben tett kirándulás is elég nagy megpróbáltatást jelent, amit csak tetéz a Szövő erőteljes, túlvilági, lázálomszerű jelenléte, akinek látszólag összefüggéstelen halandzsája nem jelent semmit a hétköznapi emberek számára, de még a főszereplők sem tudják megfejteni, mert az általuk használt nyelv logikáján kívül esik.
Benczik Vera Az apokalipszis etikája: a túlélés, emberség és másság morális dilemmái Richard Matheson Legenda vagyok című regényében és filmváltozataiban című tanulmányában bemutatja, hogyan jelenik meg már az eredeti műben szokatlan perspektívában a vámpírszimbolika, és hogyan alakul át mindez az adaptációkban. Hangsúlyozza, hogy a hétköznapiság mércéjét mindig a többségben lévők határozzák meg. A szörnyeteg mindig tükrözi történelmi korának kollektív és egyéni félelmeit. A regény felforgatja a szörnyről alkotott hagyományos elképzeléseinket az által, hogy a történet végére megmutatja, hogy a férfi, aki nem hajlandó emberszámba venni a vámpírságukat gyógyszerekkel kontroll alatt tartó új társadalom tagjait, és mindennek tudatában is kegyetlenül gyilkolja őket, sokkal inkább szörnyeteg, mint az önhibájukon kívül átalakult emberek, akiket bosszútól fűtve pusztít. Az Omega ember című 1971-es film az emberiség rasszok feletti összefogását hirdeti, újdonsága, hogy a végén egy fehér férfi és egy fekete nő lesz az új emberiség reménysége, a túlélő gyerekek nevelője. A legújabb, 2007-es feldolgozás, a Legenda vagyok a vámpírt lecserélte az akkor divatba jött fenyegető zombihordákra. A filmhez két befejezés is készült, mivel az amerikai nézők nem tudták elfogadni azt a zárlatot, amely létjogosultságot adott az újonnan kialakult zombitársadalomnak, és az eredeti koncepcióhoz hasonlóan inkább a rajtuk kísérletező tudóst láttatta megszállott szörnyetegnek, aki képtelen elfogadni az új világ rendjét. Benczik Rávilágít arra is, hogy a szörnyalakok humanizálódása általános tendencia, és éppen ez a kötet következő tanulmányának a tárgya.
Limpár Ildikó szövege, az Újragondolt poszthumán: A zombi mint fejlődésszimbólum M. R. Carey Kiéhezettek és Daryl Gregory Stony Mayhall második élete című regényében rávilágít arra, hogyan fordul lassan a zombi eredeti jelentése a teljes ellentétébe, és hogyan válik az élőhalott az adaptáció előfutárává, egy új, más, talán magasabb rendű létezés hírnökévé bizonyos alkotásokban. A szöveg fontos megállapítása a vámpír és a zombimítosz összehasonlítása közben, hogy a klasszikus történetekben „a vámpírlét a privilégiumokról szól, míg a zombi a privilégiumoktól megfosztott élet szimbólumává vált” (234.). Az új tendencia ezen is változtatni látszik. Tanúi lehetünk annak, hogy a vámpírok után az élőhalottak is ugyanazt az utat járták be a populáris kultúrában, azaz visszataszító szörnyekből emberarcúvá, a befogadó által azonosulhatóvá váltak. Ez különösen a young adult regényekben felkapott tendencia. A Kiéhezettek főszereplője, egy kislány például az értelmes zombik poszthumán fajának egyik első példánya, aki a történet során identitásválságba is kerül hibriditása, két világ köztisége miatt.
Rusvai Mónika szövege (Rettentő növények: ember-növény hibridek Robert Holdstock Lavondyss című regényében) a növényi létezés rejtelmeit és specifikumait, valamint a mitágók emberekkel való viszonyát és kapcsolatait tárgyalja a fenti műben. A tanulmány kitér az ún. növényvakságra is, ami szerint a növényeket hajlamosak vagyunk egyfajta háttérnek tekinteni a környezetünkben, tehát nem tűnnek fel számunkra, mivel evolúciós szempontból sokkal hamarabb észrevesszük azt, ami mozog, és ebből kifolyólag potenciális veszélyt jelenthet számunkra, mint a látszólag mozdulatlan, nyugalomban lévő tárgyakat. A növényhorror ökológiai félelmeinket, kollektív lelkifurdalásunkat is megtestesítheti, de kontrollálhatatlan burjánzása is lehet a kontrollvesztéstől való rettegés tárgya.
A mitológiai történetekben számos növény-ember átváltozásnak lehetünk tanúi, és Holdstock Mitágó-ciklusa egyszerre épít erre a kulturális hagyományra, valamint a jungi kollektív tudattalan elméletére. A Ryhope-erdő ugyanis, Lem Solarisához hasonlóan egyfajta szuperorganizmusként képes megtestesíteni az erdőbe tévedők kollektív emlékezetében tárolt ősminták archetípusait, tereit. Minden, szörnnyel való szembesülés egyfajta határátlépés, kilépés a komfortzónánkból. A Lavondyssban az erdő beavatkozó erőtere olyan erős, hogy hatókörében az ember-növény hibridek is életképesek. Az erdőben ugyanazok a történetek játszódnak le újra és újra ciklikusan, bár néha megváltoztatja őket a betévedő emberek beavatkozása.
A kötet utolsó, erős befejező tanulmánya Limpár Ildikótól A Valóság szörnyetegsége Siobhan Dowd és Patrick Ness Szólít a szörny című regényében. A gyászfeldolgozó történetben maga a betegség testesül meg és jelenik meg szörnyként, akit a trauma hívott életre, és az élet komplexitásának felvillantása révén segíti a kisfiút abban, hogy megbirkózzon édesanyja szörnyű betegségének és elvesztése lehetőségének a tudatával. Eredeti csavar a bemutatott történetben, hogy a narráció a betolakodó fantasy eszközeivel, tehát a fantasztikumon keresztül vezet el a kőkemény realitás, a megváltoztathatatlan valóság elfogadtatásához. Az ábrázolt szörny önmagában is paradoxon: növény–ember hibrid, alakja a pogány kelta mitológiából táplálkozik, teste részben mérgező tiszafából áll, amiből a kisfiú édesanyjának gyógyszere is készül. A szörny történeteket mesél, Limpár Ildikó pedig bemutatja ezeknek a freudi és más jellegű pszichológiai elemzéseit, és azt, hogy hogyan változik a főszereplő hozzáállása az élethelyzetére reflektáló metaforikus történetek hatására.
A tanulmányok nem azonos mélységben mennek bele választott témáik elemzésébe, de ez természetes egy mind életkorban, mind szakmai tapasztalat terén jelentős eltéréseket mutató szerzők műveit összefogó gyűjtemény esetében. A szörnytémából fakadóan a különböző szövegek írói gyakran vissza- vagy épp előre utalnak egymásra, ami üdvözlendő, de néhány elméleti bevezető gondolat a témák hasonlóságából fakadóan itt-ott repetitívvé válik. Az is érződik, hogy az elemzett művek kiválogatásánál elsősorban az elemzők érdeklődése volt a fő szempont, mintsem egy egységes, konkrétan erre a kiadásra vonatkozó koncepció végigvitele, ami nem baj, de emiatt helyenként eklektikusnak érződik a könyv felépítése, akkor is, ha határozottan egy tematikai ívet követünk a mesterségestől az organikus, és részben a régi, már klasszikusnak számítótól az új művek felé haladva. De mindezeken felülemelkedve is úgy gondolom, hogy ez a tematikus rendezőelvű kezdeményezés továbbra is üdvözlendő, a kötet pedig magyar viszonylatban hiánypótló, és ezért ott a helye minden szörnyek, illetve populáris kultúra iránt érdeklődő olvasó könyvespolcán.
Rémesen népszerű. Szörnyek a populáris kultúrában, (szerk.) Limpár Ildikó, Athenaeum, Budapest, 2021.
Hozzászólások