Zalka Csenge Virág: A százegy ajtajú palota, illusztrálta Orosz Annabella
Zalka Csenge Virág nevéhez már számos mesekönyv köthető. 2019 óta minden évben legalább egy, de akár két kiadvánnyal is jelentkezik a magyar könyvpiacon, korábban pedig angol nyelven is jelentetett már meg többek között magyar népmesékből készült válogatásokat is. Kiadványaiban mindig hagyományos történeteket (népmeséket, mondákat, mítoszokat stb.) dolgoz fel magas színvonalon, miután mesemondóként sokszor, sokféle közönség előtt kipróbálta már őket. Mindig a történetek kevésbé ismert, vagy éppen a nagyközönség előtt még teljesen ismeretlen változatait használja, amelyeket ő maga kutatott fel hazai levéltárakban és nemzetközi gyűjteményekben. Ezáltal újra és újra bebizonyosodik, hogy az úgynevezett hagyomány egyáltalán nem homogén, sőt, nagyon is összetett, sokrétű jelenség.
A jelen kiadvány először is azért foglal el különleges helyet a megjelent kötetek között, mert Zalka „saját” meséit tartalmazza. Azért kell rögtön idézőjelbe is tenni a „saját”-ot, mert már a címlap „újraálmodott népmesék”-ről beszél, az előszó pedig azzal a kérdéssel kezdődik, hogy hol is van pontosan a határ a hagyományos történet és az egyéni történet között. A hagyományos történetek természetesen közösségi alkotásokként jönnek létre és alakulnak, nincs eredetijük vagy végső formájuk. Amikor mesélik vagy publikálják őket, akkor viszont muszáj kiválasztani egy konkrét variációt – vagy, ahogyan Zalka rendszerint teszi, legalább három forrás alapján összeállítani egy újat, amelynek azonban minden egyes eleme a hagyományból való. Egy-egy ilyen történet ebben az adott összeállításban sohasem létezett korábban, az egész mégis továbbra is hagyományosnak tekinthető, azaz közösségi alkotásnak. Az utóbbi különösen azért mondható el rá, mert minden így összeállított történetre hatással van minden (elsősorban gyerek) közönség is, amely előtt elhangzott, amelynek tagjai hozzászólhattak, kérdéseket tehettek fel, maguk is alakíthatták a mesemondást.
Mi történik azonban akkor, ha mind a mesemondó, mind a közönség már annyira a saját igényeihez idomította a történetet, hogy az többé nem tartozik már egyik hagyományhoz sem? Vagy ha az előadó a hagyományos történetek jellegzetes szereplőit, cselekményfordulatait, díszleteit és kellékeit alkalmazza ugyan, de csak a mese alapötletét meríti adatolt forrásból? Nos, pontosan ezekben az esetekben keletkeznek olyan mesekönyvek, mint A százegy ajtajú palota.
A kötet meséi egyéni alkotások tehát, amennyiben egy személy ötleteiből, kutatásaiból származnak, és egyetlen jól látható, határozott koncepciónak megfelelően rendeződnek el. Ugyanakkor közösségi alkotások is, hiszen mindegyiket sok-sok mesemondó alkalommal kísérletezte ki a szerző, részvételre hívva a közönséget. Hangsúlyozottan „nincsenek készen”, mivel Zalka saját bevallása alapján néhány év múlva már máshogyan meséli majd őket, és könnyen lehet, hogy „egyszer, néhány nemzedék múlva, népmese lesz majd belőlük is” (6.). Nem egy közülük valóban odaillene az úgynevezett „new trad” („újhagyományos”) népmesék közé; azaz olyan szöveg, amelyet a mesemondó hagyományos elemekből épít fel, de úgy, hogy mai élethelyzeteket és értékeket tükrözzön – ahogyan azt egyébként a ma népmeseként ismert szövegek alkotói is tették a saját korukban –, aztán pedig útjára engedi, azaz köztulajdonná teszi, hogy szabadon alakulhasson tovább (111.).
Mit is jelent pontosan az, hogy a mesék – akár működnének „újhagyományos” népmeseként, akár nem – mai élethelyzeteket és értékeket tükröznek? Nyílt didaktikusságot egyik mese esetében sem; a szerző minden esetben a közönségre bízza a tanulság levonását. Nem lehet azonban eltéveszteni annak a hatását, hogy azok a főszereplők, akik a mese végére megtalálják a helyüket a világban, és tartós emberi kapcsolatokat (barátságot, szerelmet, megbecsülést) kapnak jutalmul, csupa olyan értéket képviselnek, amelyekre ma a legnagyobb szükség van: okosak, jószívűek, türelmesek és kitartóak. Egyik mese sem azt mondja, hogy az ilyen emberek dolga könnyű, ellenkezőleg; ugyanakkor éppen ezek a szereplők mindig képesek dolgozni azért, amit el akarnak érni, és együtt tudnak működni egymással akkor is, ha a környezetük egymás ellen akarja fordítani őket. A rájuk váró próbatételek között akadnak szó szerint veendők, például az egyiknek nyíltan el kell ismernie a saját tévedését, a másiknak feladni a büszkeségét, és elfogadni a felajánlott segítséget. Adott esetben az átok alól való megszabadulás sem egyemberes munka, közre kell benne működnie annak is, akit az átok sújtott – és ezzel máris átléptünk a szimbolikus próbatételek világába. A mesebeli mester mellett le kell szolgálni az esztendőt, a szörnyeteget pedig le kell győzni; de előbb azért meg kell vizsgálni közelebbről, hogy valóban szörnyeteg-e, mert könnyen kiderülhet, hogy voltaképpen ártalmatlan, sőt, hasznos lény, akinek valaki önös okból keltette rossz hírét.
A fent említett történetelemek közül különösen érdemes kiemelni az átváltozást. Évezredek óta kedvelt eleme ez a hagyományos történeteknek. Rendszerint valamilyen átok eredménye, amellyel büntetést ró ki a kimondója, akár megérdemli azt az elszenvedő, akár nem. Az sem ritka, hogy a szereplő védelmét segítse elő, sőt, akár jutalomnak is szánhatja az átváltoztató. Legfeljebb az alanyt nem kérdezi meg, hogy szeretné-e azt a jutalmat vagy sem – márpedig ha egy ajándékot nem lehet visszautasítani, az bizony nem a kölcsönös tisztelet és harmónia jele. Ez a fajta átváltozás mindig identitásvesztéssel jár. Zalka meséi megőrzik és tiszteletben tartják ezt a történetelemet, de úgy, hogy közben módosítják is („átváltoztatják”). Például a tanulási folyamat részévé teszik azokban a mesékben, amelyekben a szereplő az átváltozást igazságos büntetésként kapja. Ez esetben az új forma addig tart, ameddig a szereplő meg nem tanulja átérezni azoknak a helyzetét, akikkel új helyzetében egy sorba kerül – azaz amíg empatikussá nem válik. Ha igazságtalan átok sújtja az illetőt, akkor sem pusztán veszteségként éli meg az átváltozást: mindig nyer is vele valamit, például új képességet, amelyet ha sikerül a saját hasznára fordítania, megszabadulhat. Ahol pedig a leginkább látványos a mai értékekre való reflektálás: ezekben a mesékben soha nem az változik át, aki valami/valaki elől menekülni akar, hanem a támadó.
A mesék főszereplői – ahogyan az a hagyományos történetekre is jellemző – csupa olyan tulajdonságot testesítenek meg, amelyekkel a gyerekek/kamaszok azonosulni tudnak. Van, aki szorong attól, hogy nyilvánosság előtt mutatkozzon; van, aki olyan tevékenységért lelkesedik, amelyikhez egyáltalán nem ért, de azért nagyon szereti; van, aki kíváncsi arra, amitől eltiltják; még olyan is akad, akinek a tehetségét a környezete fel sem ismeri, nemhogy értékelni tudná. Zalka arra is nagyon vigyáz, hogy olyan emberi kapcsolatokat vagy fordulatokat is megjelenítsen, amelyek a népmesekincsben ritkák, pedig nagy szükség volna rájuk. Azt, hogy melyik mese hová került a kötetben, a közönség kora határozza meg: az első mesék rövid, példázatszerű történetek, akár óvodásoknak is felolvashatók; az utolsók hosszúak, bonyolultak, több mesetípust is kombinálnak, akár a „mese a mesében” technikájával is élnek, illetve adott esetben olvasottságra, némi néprajzi vagy mitológiai előismeretekre is számítanak. Ezeknek hallgatása/olvasása közben a gyerek már valószínűleg elveszti az érdeklődését, a felnőttnek azonban éppen ezek adnak igazán gondolkodnivalót. A kötet szövegei tehát minden korosztályt megszólítanak.
A hagyomány ismerete nemcsak magukból a mesékből, hanem a hozzájuk tartozó ismeretterjesztő szövegekből is nyilvánvaló. Zalka nemcsak a magyar nyelvterület meséit ismeri alaposan, hanem szó szerint a világot is körbeolvasta, amennyiben több mint kétszáz állam és/vagy önálló kultúrával bíró terület legalább egy-egy kötetnyi hagyományos történetét tanulmányozta át, majd egyenként értékelte mindegyik kötetet a blogján. Ahogyan korábbi mesekönyveiben megszokhattuk, itt is minden mese után feltünteti a forrást, amelyből dolgozott – ha az csak egy népballada töredéke, akkor is –, továbbá az alkotási folyamathoz kapcsolódó különböző háttérinformációkat, a felhasznált kultúrtörténeti és mitológiai ismeretektől kezdve az adott szövegben felbukkanó magyar természeti kincsekig. Zalka repertoárjában minden évben megjelennek az Év Vadvirágához, Év Emlőséhez stb. kapcsolódó mesék, amelyeket mindig igyekszik hagyományos történetek közül kiválasztani, ha pedig ilyet nem talál, legalább azokra alapozni. De akad itt alternatív kísértethistória is, éppen úgy, mint A szorgos és a lusta lány („Holle anyó”) vagy A Szépség és a Szörnyeteg meséjének sajátosan új változatai. A mesék szokás szerint sokféle kultúrkörből erednek, a Zöld-foki-szigetek hagyományvilágától kezdve a görög mitológián keresztül egészen az 1810-ben kéziratban maradt Grimm-mesékig. A címadó történet A széttáncolt cipellők meséjének újrafeldolgozása, egy „alternatív hagyománynak” – azaz egy több mint száz évvel ezelőtt élt kárpátaljai mesemondó variációjának – a segítségével.
Annak, hogy a mesék „nincsenek készen” (6.), sajnos hátrányai is vannak. A legutóbb említett címadó mese például annyi irányba elágazik, hogy egy ekkora kötetbe szinte bele se fér. Egy olyan változat, amely minden felvetődő kérdésre válaszolni tud, önálló, jóval hosszabb lélegzetű feldolgozást igényelne. Más jellegű probléma tapasztalható legalább két másik mese esetében: ezeknek a szereplői tőlük egészen idegen, potenciálisan veszélyes kultúrák képviselőivel találkoznak, majd megtanulnak együtt élni velük. Ez a végkifejlet önmagában még rendben is volna, hiszen a tanulási folyamatról is részletes leírást kapunk; de azért arra sem ártana részletesebben kitérnie az elbeszélőnek, hogy mi a következménye annak, hogy az egyik esetben az idegen történetesen agresszorként érkezik, a másikban pedig akár a főszereplőt tekinthetnék agresszornak. (Tévesen, de ez az idegen számára egyáltalán nem kezdettől fogva egyértelmű.) Ezeket a konfliktushelyzeteket hiba egy-két mondatban elintézni. Az, hogy a hatalmat képviselő szereplők egészen abszurd próbatételeket találjanak ki, szintén évezredek óta létező motívum; az a viszonylagos könnyedség azonban, amellyel a kötet több meséjében is elfogadja az uralkodó a mások által kitalált abszurd próbatételt akkor is, ha az egyetlen utóda rangon aluli házassága következik belőle, legalábbis zavaró. Kellene ezekbe a mesékbe még néhány átkötő elem, amelyek indokolttá teszik az elfogadást, az uralkodó adott szaván kívül. Ugyanilyen könnyű lett volna áthidalni az utolsó előtti mesében maradt logikai ellentmondást is: a főszereplő a történet elején kijelenti ugyanis, hogy be fogja bizonyítani, mennyire nem pletykás a felesége – valójában azonban sem a szándéka, sem a szándék eredménye nem pontosan ez, hanem annak igazolása, hogy alapos különbség van jó- és rosszindulatú pletyka között. Erre az ellentmondásra sajnos sem a főszereplő, sem az elbeszélő nem reflektál.
Ahogyan azonban fentebb írtam, ezek a hibák abból (is) következnek, hogy Zalka meséinek határai éppen annyira nyitottak, mint a címben szereplő palota. Nyitott ajtókat hagynak az olvasónak, hogy beléjük léphessen, és alakíthassa azt, amit talált. Ezzel jár az, ha egy szövegegyüttest eredetileg nem olvasásra, hanem élőszavas előadásra terveztek. Azáltal azonban, hogy most írott, sőt nyomtatott formát kaptak, a legjobb úton indultak el afelé, hogy függetlenedjenek alkotójuktól, és önálló életre keljenek. Hatásukhoz nemcsak a sajátos stílus, hanem Orosz Annabella álomszerű illusztrációi is hozzájárulnak, amelyek egyenes és hullámos vonalakat, geometrikus ábrákat egyesítenek emberi és állati figurákkal. (Nem mellesleg némelyik mese annyira határozottan vizuális elemekkel dolgozik, hogy minden további nélkül animációs filmre is lehetne vinni, például a könyvbeli illusztrációk segítségével.) A mesemondó hangja hiányzik mögülük, de igazán nem nehéz odaképzelni.
Mesét hallgatni pedig mindig, minden helyzetben fontos, legfeljebb nem mindig ugyanazokat a meséket. Zalka Csenge Virág meséi ezért mindenkinek adnak elég gondolkodni valót. Hiszen nemcsak egy óvodásnak vagy iskolásnak, hanem egy érett embernek is szüksége lehet arra, hogy próbákat álljon ki, hogy átgondolja és értékelje, mi a dolga, hol a helye a világban. Ezt a munkát nem lehet, nem is érdemes megspórolni egyik életkorban sem – a munkához segítséget kérni pedig, ahogy ezek a történetek is tanítják, nem szégyen. Túlzás nélkül állítható, hogy aki ezeket a meséket hallgatja vagy olvassa, az általuk jobb és erősebb emberré válik.
Zalka Csenge Virág: A százegy ajtajú palota, illusztrálta Orosz Annabella, Móra, Budapest, 2022.
Hozzászólások