Egressy Zoltán: A virágot jelentő deszkák, rajzolta Szabó-Nyulász Melinda
Valahonnan a Fővám térről indul minden. Nekem legalábbis. Ott csattognak a leghangosabban a gördeszkák, ott fordultam legtöbbször a folyton ismétlődő hang után, és ott gondolkodtam el először azon, hogy mindaz, amit egy külső szemlélő lát és érzékel egy gördeszkával fel-alá száguldó ember öltözetén, viselkedésén, kisugárzásán, az pontosan beleillik abba a képbe, ami sokunk fejében él róluk. És ez a látszólag azonnali visszaigazolás az elképzelésünkről mégsem mutat semmit a valóságból. Mégsem írhatók le úgy, mint akiknek hasznosabb teendőik híján a tudatos zajkeltés az egyetlen tevékenységük. Utánajárni pedig már senki nem fog annak, hogy miért fontos nekik ez az életforma, hogy valóban jelent valamit, hogy minden mozdulatukkal kockáztatnak és nyernek, küzdenek, és ha kell, felállnak, hogy a száguldás és a betonon csattanó kerekek hangja azt a szabadságvágyat próbálja beteljesíteni, ami valamennyiünkben ott van.
Egressy Zoltán A virágot jelentő deszkák című regénye többek között ebbe a látszaton túli világba enged betekintést. Történetünk fő helyszíne egy házak közé rejtett tér, ahol négy kamaszfiú éjjel-nappal gördeszkázik, a téren lakó, csendet a zajnál sokkal többre értékelő szomszédok legnagyobb örömére, akiknek legfőbb céljuk valahogyan elzavarni onnan a hangos csapatot. Ám a remény, hogy tervük megvalósuljon, rögtön halványodni kezd, ahogyan felbukkan a virágnevű tini lányok köre, akik egyszerre szeretnének imponálni a fiúknak és versenyezni velük, így ők is deszkát ragadnak, és csatlakoznak a csendháborításhoz. Látszólag tehát ez egy kedves történet fiúkról, lányokról, ellentétekről, szenvedélyről, szomszédokról, szerelemről. De minden cselekményszál mögött, minden karakter életében mélyebb, elgondolkodtatóbb érzéseket és küzdelmeket fedezhetünk fel. És ahogy a Fővám téren sem elég oldalra pillantani, itt sem elegendő csak magát a cselekmény kimenetelét megérteni ahhoz, hogy a valóság egy homályos töredéke ténylegesen felbukkanjon a látszat mögött. Ez a város számára nyitott és hétköznapi tér, ahol a fiatalok mindennapjaikat töltik, valójában egy zárt közösséget fog össze, egy mindent felülíró szenvedélynek és az egymáshoz közeledésnek ad otthont. Egy tér, ami leginkább A Pál utcai fiúk grundjára emlékeztet. Néhány farakás a város közepén. Mégis az élet és a felnövés helyszíne.
A főszereplő fiúk csapatán keresztül láthatjuk meg azt, hogyan működik valójában egy olyan baráti társaság, ahol a közös szenvedély a legerősebb kapocs, és mindaz, amit szeretnek, már életformává válik. Az egymásnak való bizonyítási vágy, a valahova tartozás akarása, és azok az egymás közötti ki nem mondott gondolatok mind meghatározóak a csapat életében. A folyton zsörtölődő téren lakók, akiknek legfőbb céljuk és mindent kitöltő gondolatuk valahogyan megszabadulni a zajos deszkaőrültektől, példázzák legjobban a külső szemlélők viszonyát egy általuk elítélt tevékenységhez. Az idős szomszédok személyes támadásnak veszik azt, ami igazából a gyerekek szenvedélye. Önmagukat tekintik áldozatnak egy olyan helyzetben, ami nem róluk szól. A történet ezen vonalán keresztül nemcsak az előítéletek jogosságának kérdése kerül előtérbe, hanem a generációk egymás melletti elbeszélése is. Az idősebb korosztály nem látja és nem is akarja látni azt a szikrát, ami a gyerekeket viszi előre, és élteti bennük a tüzet. Hiszen valahol a saját fiatalságukat siratják. Tudomást sem akarnak venni arról, hogy ami az ő életükből már elmúlt, az máséban még jelen van. Ugyanakkor talán fáj látniuk azt is, hogy mennyi kipipálatlan élményt teljesít most helyettük egy másik generáció. A deszkás fiúk csapata végig sem hallgatja azt a gondolatmenetet, ami a bosszankodó szomszédok fejében végbemegy, és nem látják a szidalmak mögött az elveszett fiatalság után érzett fájdalmat. Így tehát a probléma megoldhatatlannak látszik. A regény sorai és végkimenetele mégis azt sugározza, hogy megoldás akkor is születhet, ha mindez elképzelhetetlennek tűnik.
Az egyetlen problémát számomra a cím megfejtése okozta, amit a történet elolvasása után is nehezen tudtam kibontani. A színház, a színpad, mint a világot jelentő deszkák a főszereplő fiúk egyikének nagy álma. Gondolatait emellett hasonlóan leköti kedvenc sportja, a gördeszkázás. Így ez az általánosságban a színházra használt mondat már más értelmezést kap, amely a cím egy részét meg is magyarázza. Azonban a virágot jelentő deszkák módosítást már nem tudtam szorosan kötni a történethez. Értelmezhetjük egy a lányok csapatára tett utalásként, mint akik megosztják a fiúk figyelmét, és hasonlóan fontos pozícióba kerül a velük való ismerkedés, mint a színház vagy a kedvenc sportjuk. Más nézőpontból szemlélve egyfajta párhuzamot von a színház és a szubkultúrát alkotó gördeszkázás között, amelyeknek létrehozásához és megéléséhez talán ugyanarra a szenvedélyre van szükség. Ugyanazt a kis magot kell elültetni ahhoz, hogy virág lehessen belőle. A cím ilyen formában megmagyarázható, azonban a történet folyamán a színházi vonalat nem éreztem annyira hangsúlyosnak, hogy arra már rögtön a borítón utalás kerüljön.
A főbonyodalom mellett rengeteg olyan küzdelem bontakozik ki, amely mindenkit utolér egy bizonyos életkorban. A fiú- és lánycsapat egymáshoz való közeledési kísérlete, a nehézkes indulás egymás felé, kapcsolat, ami egy tekintetből születik, mindenkinek ismerős lehet a gyerekkorából. Annak a bizonyos első közös összenézésnek a pillanata, amit úgysem felejt el soha senki. Az idősebb szereplők mindennapjaiban a múltban élés küzdelmével találkozhatunk. Azzal, hogyan képesek az emlékek kitölteni egy életet, és milyen egyszerű kivonni magunkat a saját életünkből pusztán azzal, hogy egy olyan korszakot várunk vissza, amely nem jön el többet.
Bár ifjúsági könyvről beszélünk, azt hiszem, bátran kerülhet felnőttek kezébe is. Hiszen a történet olyan finoman és bájosan mesél el harcokat és sikereket, akadályokat és megoldásokat, érzéseket és gondolatokat, látszatot és valóságot, hogy mindenki felfedezheti benne azt a mondatot, amely számára éveket foglal össze. Éveket, amikor ezt érezte ő is. Vagy csak egy pillanatot, amelyet jól esik felidézni egy regény néhány mondatán keresztül. És minél több év élménye és tapasztalata van mögöttünk, annál többet fog rejteni az a mondat, ami nekünk szól. „Aki egyszer majd biztosan nagy színész lesz. Hiszen varázsütésre tud sírni és nevetni. És olyan ábrándos a tekintete…” Ezek az én mondataim. Megmagyarázni sem szükséges, ugyanis már mindent elért azzal egy regény, ha úgy tudunk kapcsolódni hozzá, hogy igazán a magunkénak érezzük. A látszat ugyanis az, hogy ez csupán néhány mondat. Néhány mondat elrejtve egy sűrű cselekményben. A valóság ezzel szemben éveket, gondolatokat, érzéseket sorakoztat fel mögéjük. És ebben a végtelenül sokszínű történetben mindenkinek lesz egy ilyen mondata. Egy mondata, amelyben az a néhány egymást követő szó többet jelent annál, mint aminek látszik.
Egressy Zoltán: A virágot jelentő deszkák, rajzolta Szabó-Nyulász Melinda, Móra, 2022.
Hozzászólások