A negyedik K.

Krusovszky Dénes Levelek nélkül című regényének Camus- és Kafka-vonatkozásai

Krusovszky Dénes új regényének, a Levelek nélkülnek, akárcsak Albert Camus L’Étranger-ének (Az idegen, régi fordításban Közöny című egzisztencialista művének) van egy temetési jelenete, mely legalább olyan kulcsfontosságú a műben, mint Camus-é. Mindegyik jelenetben a főhős anyját helyezik sírba, az egyikben Meursault-ét, a hivatalnokét, a másikban Koroknai Jánosét, a vidéki magyartanárét. Míg Camus ezzel az eseménnyel indítja a regényét, addig Krusovszky a szöveg aranymetszési pontjába helyezi, közvetlenül a középen található életkép mögé, mely Koroknai édesanyjának egy hajdani nyári reggelét jeleníti meg.

Camus-nél a temetés tradicionális, legfeljebb az algériai forróság teszi nehezen elviselhetővé; súlyát csak utólag, Meursault állítólagos érzéketlen, közönyös viselkedése miatt kapja. Krusovszkynál azonban nemcsak a hőség éri váratlanul a lombtalan fájú temetőben a gyászolókat, hanem a beszéd is. Például Koroknai János bátyját, Andrást megbotránkoztatja. K. János az anyja egyik kedves könyvéből, a Bengáli tűzből olvastatja fel egy indiai halotti szertartás leírását, így egy szó sem esik a búcsúztatóban anyjukról, s a feltámadásról is csupán egyetlenegy.

Körülbelül ezen a szöveghelyen kezdett el foglalkoztatni, mi köze lehet Camus-höz és Kafkához a regénynek, ha már Krusovszky tőlük választott mottót. Addig a jelenünkre reflektáló társadalmi regényként fogtam fel a Levelek nélkült; félig realista, félig disztópikus alkotásként, amelynek képtelen kiindulópontja egy tavaszi levélhullás: egy kelet-magyarországi kisvárosban a friss, zsenge falevelek elfonnyadnak és lehullnak. A valóságközpontú megközelítéshez és az előző Krusovszky-regénnyel való összevetéshez (Akik már nem leszünk sosem) biztos sorvezetőm volt, Deczki Sarolta kritikája (a „Nincsen kiút a valóságból”) az ÉS 29/2023. számában. A kritikát előbb ismertem meg, mint a regényt, s a több mint 200 oldalas első rész olvasása során végig helyeseltem a kritikusnak. A regény nyaralási képéhez, majd a temetési leíráshoz érve azonban – a Kafka-és Camus-asszociációmmal párhuzamosan – meg kellett kérdőjelezem Deczki egyik fontos állítását, azt, hogy „a középső fejezet” (az anya nyári reggeléről) „funkciótlan”, mert „semmi átkötése nincs a jelenbe”.

Formálisan tényleg nincs átkötés múlt és jelen közt, a narrációban igen éles a váltás. A jelenről szólva a heterodiegetikus (külső) elbeszélő végig Koroknai nézőpontjából beszél, az ő tudatfolyamatait narrálja. Így szerzünk tudomást a megmagyarázhatatlan természeti jelenségről, s arról, hogy ki hogyan fogadta a hajdúsági kisvárosban a tüneményt: hivatalok, tanár kollégák, tanítványok, újságírók s maga K. János, illetve a barátja. Az első és a harmadik fejezet jelenbeli narrációjából tehát csak arról értesülhetünk, amit Koroknai maga is érez, lát, hall, gondol, illetve megtud. A második fejezet múltbeli életképe azonban tényleg olyasmit tár fel, amit a tanár nem tudhat, legfeljebb valamit sejthet belőle, hisz egy ízben azon töpreng anyja mellett üldögélve, „[h]ogyan lehetséges, hogy az emlékei szerint [neki] boldog fiatalkora volt, miközben anyja ennyire boldogtalan lehetett mindvégig?” (Krusovszky Dénes: Levelek nélkül, Magvető, Bp., 2023, 199.) Ám ha a narrátor ezt a történetrészt is K. János perspektívájából adta volna elő, s nem vált át az anyai tudat követésére harminc évvel korábbról, akkor egy „kamaszkorom legszebb nyara” mese kerekedett volna ki belőle. Pedig az anyában épp akkoriban tudatosult, hogy a család érzelmi közösségében a perifériára szorult. Férjének és kamaszodó fiúgyerekeinek leginkább csak szakácsnőként, háztartási robotgépként kell, esetleg még közvetítőként a vitáikban. Gyerekei nélküle fedezik fel „az igazi, a kalandos, a férfias életet”, már ha erre egy horgásztó és egy magával eltelt apa útmutatása garancia lehet. Idősebb fia már most úgy kér tőle szívességet, ahogy az apjától hallja: elvárást fogalmaz meg. S bár a kisebbik gyerek (János) időnként még megöleli, de ő is a férfiakkal tart: ott akar lenni mindenütt, ahol bátyja és magabiztos apja ügyködik horgokkal, csalikkal, hálókkal, ladikkal. A nő így férfiakról ábrándozik, s számára is érdekes életről a magányos háziasszonykodás közepette.

Úgy vélem, erre a novellaszerű betétre logikailag és lélektanilag is nagy szükség van. Nem véletlenül hangzanak a fejezetcímek úgy, mint a vezényszavak – Egy, Kettő, Három –, csak együtt, hárman fejeznek ki felhívást arra, hogy mérlegeljünk, válasszunk: kiismerhetetlen, abszurd körülmények között melyek lehetnek a praktikus, s melyek az autentikus magatartások számunkra, esetleg a hosszú távon is működtethetők. Ahogy a regényből kitűnik, ezek nem feltétlenül esnek egybe. Ezért jó, ha az egyes viselkedésmintázatok időbeli referenciáit is számba vehetjük: milyen eredménnyel funkcionáltak ezek korábban, és meddig voltak érvényesíthetők? Legoptimálisabban családon belül lehet megmutatni mindezt a mintakövetés, -korrekció vagy -tagadás változatain keresztül, ezért a társadalmi regényt a szerző elcsúsztatta a családregény felé.

Megszoktuk, hogy a fiúk esetében az apai elvárások a meghatározók, főleg Európának ezen a térfelén egy eredendően patriarchális világban. A kelet-európai írósorsot Borbély Szilárd is apák és fiúk viszonylatában mutatta fel a Kafka fiában. A Levelek nélkülben az idősebb Koroknai-gyerek, András szintén apai mintát követ, jóllehet a modell alapos korrekcióra szorulna. Ám a főhős, János esetében az anya lesz az a kérdés, amelyre a fiúnak válaszolnia kell. Mert ha gyerekként nem is, felnőttként annál inkább az anya története, sorsa lesz az igazodási pont számára. Persze, alkatilag is rá hasonlít (érzékeny konfliktuskerülő – erős szabadságigénnyel), ennél azonban nagyobb fontosságú az életében az anya váratlan fordulata férje (véletlen? szándékos?) vadászbalesete és halála után. Az asszony viselkedése akkor sokakat megbotránkoztatott, az idősebb fiút is, az akkor már jogi és politikai pályára lépő Andrást. Az anya többet nem háziasszonykodott, a férje temetésével, hagyatékával se törődött. Mintha egy idegen költözött volna a testébe, elvesztette a kapcsolatát addigi életével és addigi énjével. Még a lánykori nevét is visszavette. Megújulni akart, megszépülni, és szabadon élni – színháznak, hangversenynek s valószínűleg a szerelemnek. Ezekről persze már csak János emlékidézéséből szerezhet az olvasó tudomást, mint ahogy arról is, hogyan roppant össze fél év virágzás után, vonult öregek otthonába, s adta át magát a teljes ön- és világfelejtésnek. Fia húsz évvel később majd arról tűnődik, hogy „az anyja alighanem szabadságra vágyott […] és egész életét kötöttségek között töltötte el”. „Hát most már szabad, most már senkiről nem kell gondoskodnia, magáról sem, ez lenne tehát a megvalósult álom” (Krusovszky 199.) – állapítja meg rezignáltan az anyja halála előtt nem sokkal.

Camus regényével ismét találunk párhuzamot. Meursault anyja az öregek otthonában tett szert „egy vőlegényre”, s fia ezt így ítélte meg: „A mama a halál közvetlen közelében úgy érezhette, végre teljesen felszabadult, és talán még arra is kész, hogy mindent újra átéljen” (Albert Camus: Az idegen, ford. Ádám Péter, Kiss Kornélia; Európa, Bp., 2016, 162.). Nem tökéletes az analógia (ahogy egyetlen analógia sem), hisz Koroknainé nem a saját halálával szembesülve, hanem korábban akart újra élni mindent – a maga vágyai szerint –, de a szabadságigény és megkésettség tragikomikus kettősségében mégis kísérteties a hasonlóság.

S valamelyest megfeleltethetők egymással a főhősök is. Első pillantásra persze a különbség ötlik szembe: K. János empatikus lény, szívesen figyel és jóindulattal tekint másokra, ezért is lehet jó tanár, elviselhető munkahelyi kolléga, anyját szeretettel látogató fiú és szeretett barát. Ehhez képest Meursault-ról maximum az mondható el, hogy udvarias és konfliktuskerülő, de mivel ő csak a maga érzéki örömeinek él, egy számára elviselhetetlen szituációban – csak hogy szabaduljon a helyzettől –, gyilkossá válik. S a dologgal ő ugyanúgy nem tud mit kezdeni, mint mások. És nem is tudja megbánni: „életemben én soha, egyetlenegyszer sem éreztem megbánást. Én mindig hagytam, hogy megtörténjenek velem a dolgok, elfogadtam, hogy ma ez meg ez történik, holnap meg valami más.” (Camus 133.) Úgy véli, a vele történtek hozzátartoznak, a személyisége részei. K. János életstratégiája is hasonlónak tűnik: „Mindig is gyanúsnak tartotta azt […], hogy korábbi döntéseit egy későbbi nézőpont szerint próbálja megítélni, felülbírálni, újraértelmezni. Semmiféle bizonyítékot nem talált arra, hogy idővel tisztábban látna az ember” (Krusovszky 184.) S ha netán volna is kételye, például amiatt, hogy apja halálakor anyja támogatására hazaköltözött, akkor idősebb kollégája, Bakó figyelmezteti: „Nem az az élet, hogy hátrafelé lesegetünk […]. Nincsenek ilyen hurkok az időben, nem lehet semmit visszacsinálni. Tulajdonképpen visszafelé nézni se, mert egyszerűen nincs ott semmi. Nincs semmi, érted? Csak ez az élet van, hogy most itt ülünk” (Krusovszky 384.).

A semmibe, az öntudatlanságba az anyja húzódott, mikor megpróbálta kicselezni az időt, visszasétálni elvesztegetett múltjába. Bakó talán ettől óvja K.-t. A jelenben, a jelennek élés nemcsak K. János számára mentsvár, Meursault számára is. Nemcsak a múlt, a jövő sem nagyon izgatja őket. Karriert egyikük se akar, és érzelmileg elköteleződni sem. K. János a tanításnak él, egy baráti családnak és anyja gondozásának (látogatásának), míg az meg nem hal. Nem házasodott meg, nincs tartós szerelmi kapcsolata, a regényidőben adódó vonzalmait pedig hagyja szublimálódni. Addig késlekedik, míg egy rivális meg nem előzi, vagy a nők maguktól le nem mondanak róla. Mintha öntudatlanul azt a kötöttség nélküli szabadságot valósítaná meg, amit anyja nélkülözött az életében. Büszke is függetlenségére, melyet egyedül a munkahelye, az iskola korlátoz, igaz, egyre erőteljesebben a maga bornírt működésével: „vagy lehetett valamit, vagy nem, és az utóbbi volt a gyakoribb, mintha ezen a kettőn túl másféle választás nem is lenne elképzelhető, s az egyéni belátás, mint olyan, a döntés szabadsága, nem annyira arany középút lenne immár, mint inkább egy gyanús, bűzölgő mocsár, amit jobb messzire elkerülni. Ehhez képest, ha az elmúlt néhány évére visszagondolt, Koroknai egy megállás nélküli, kimerítő vánszorgást látott maga előtt ezen a bizonyos lápvidéken” (Krusovszky 146–7.). Kínlódás azért, hogy önmaga lehessen, a maga dolgaiban ő dönthessen, ne csupán parírozásra legyen lehetősége. A mocsár már Ady Endre Vízió a lápon című verse óta „a lelkek temetője”, s a regény metaforarendszerében valószínűleg célzatosan fordul elő a vidéki urambátyám világ, a csalások, hazugságok és önáltatások világának e szimbóluma. K. hajdúsági kisvárosa is benyeli azt, aki nem idomul, ha már sem elűzni, sem átformálni (besúgásra, kollaborálásra késztetni) nem tudja. A tilalomfák a regényidőben még tovább szaporodnak, K. János egyre inkább elmagányosodik, de konokul önmagát választja a világ ellenében: környezete hazugságaiból, áligazságaiból nem kér. Ezt bizonyítja az apja (általa ellenzett) szoboravatásán elmondott beszéde is. Ebben az apa–fiú kapcsolatok rákfenéjéről, a kölcsönös félelemről beszél, melytől ő mentnek érezte magát gyerekként, de az apját nem. A botrány nem marad el. És ebben megint csak Meursault-ra emlékeztet Koroknai. Meursault még önvédelemből sem hazudott. Mindketten szabadok; nincs kit félteniük, így nincs miért félniük. S ettől válnak mindketten nagyon idegenné a saját közegükben: Meursault-ban nyolcvan éve a francia nemzettársai nem ismertek magukra, K. Jánosban a kollégái, felettesei, ismerősei ma nem ismernek magukra. Egyiket sem értik: Miért olyan fontos nekik a maguk igazsága?

Camus „idegenjét” tekinthetjük a nyugati világ jellegzetes individuumának. Krusovszky mintha arra tett volna kísérletet a Levelek nélkülben, hogy ezt a típust (egy empatikusabb variánsában) beillessze a hazai viszonyok közé, s megnézze, hogyan boldogul Magyarország keleti végein. („Gyürkőzz, János, rohanj, János.”) A regény nem fűz túl sok reményt ehhez a boldoguláshoz, de azt az állítást megkockáztatja, nem a pusztítás vagy az önpusztítás felé fog elmozdulni a karakter, mint a Borbély Szilárd–Kafka-féle patriarchális modell. A regény metaforikus nyelvét kicsit karikírozva azt mondhatjuk, ő se a ludakat nem kívánja leölni a „lássuk Uramisten, mire megyünk ketten” indulatával (ha már befuccsolt a libatenyésztés), se a szőlőket dézsmáló seregélyekre nem kíván lődözni, inkább elámul szabályos-szabálytalan örvénylésükön. (Érdekes kontraszt a regény elejének hófehér holtliba-mezője, melyhez fotózni hívják a tanárt, s ahol rosszul lesz, illetve a regény végi gyönyörködése a seregélyekben, a városhoz egyedül hűséges madarakban.) Marad számára is, mint Meursault számára, a megértés ambíciója s a megváltoztathatatlan rezignált elfogadása. Bár a regény végi dühe, kétségbeesett haragja az ősszel váratlanul kirügyező fák miatt, a rügyek kaszabolása még a lázadás lehetőségét sem zárja ki.

És most már végképp át kell térnünk Kafkára, mert ő az, aki magyarázatot adhat a regény érthetetlen jelenségére, a fák fordított működésére: tavasszal eldobják a leveleiket, ősszel kihajtanak. Magyarázat persze csak a regénytörténeten kívül adható, a regény keletkezéstörténetében. Ahogy Kafka abszurdjai esetében is. Nála az érthetetlen események hasonlatok, metaforák performációi, szó szerinti megvalósulásai. Ha valaki szorong, fél, bűntudata van, azt meg is fogják szorongatni, perbe fogják, ha van bűne, ha nincs (A per). Ha valaki úgy véli, nem veszik emberszámba vagy nem tud emberi módon élni, az átváltozik, elveszti emberi mivoltát (Az átváltozás). S folytathatjuk a sort a Levelek nélküllel: aki fiatalon nem dönthet maga, nem élhet szabadon, mint ahogy a kisvárosi fiatalok a jelenben (lásd a tüntetésük következményeit) és K. anyja a múltban, az tragikomikus megkésettséggel fogja perelni jogát a saját döntéshez. Megzavarodik, mint a fák. A tragikomikum nem kerülhető el Kafkánál sem. A negyedik K. (Kafka, Camus, Krusovszky után), már ahogy én neveztem el Koroknai Jánost, talán elkerülheti ezt.

A Levelek nélkül nem a bizonyosságok, a megtalált igazságok, felismerések regénye, mint a korábbi Krusovszky-mű, az Akik már nem leszünk sosem. Kevésbé biztat azzal, hogy világunk (jelenünk és múltunk) megismerhető, és érdemes is megismerni. Inkább az élet kiismerhetetlenségének, kaotikusságának és elvesztegethetőségének az érzetét kelti. De ad egy érvényesnek tűnő, bár nem könnyen követhető magatartásmintát, és vitát folytat Borbély Szilárd Kafka fia című posztumusz alkotásával.