Solti Gyöngyi: Nem beszélünk róla, Takács Mari illusztrációival
Minden közösség életére a titkok a legveszélyesebbek. Akár barátaink, akár rokonaink elől hallgatunk el valamit, az nagy eséllyel pont a legrosszabbkor fog kiderülni – vagy éppen túl későn. Ha pedig előlünk titkolóznak, kénytelenek leszünk féligazságok alapján tájékozódni, tévutakra jutunk, a realitás talaját elvesztve rohanunk a legrosszabb következtetés felé. De mit tehet egy tizenhároméves lány, aki elől saját szülei titkolóznak; az a két ember, akikben a legjobban meg kellene bíznia? Solti Gyöngyi első ifjúsági regénye, a Csimota gondozásában megjelent Nem beszélünk róla Karen megnehezített és felgyorsított felnőtté válását helyezi középpontba, miközben a járványhelyzet okozta összezártság akadályait is bemutatja.
A könyv huszonhét plusz egy fejezetből áll, a fejeztek előtt – egyfajta modern pikareszk regény jellemzőjeként – ott áll azok tartalmának összefoglalása hashtagek formájában. A nulladik, kórházban zajló fejezet nemcsak abban más, hogy hiányoznak a hashtagek, de az elbeszélésmód is különbözik: az itt még E/3-as, de korlátolt hatókörű narráció lehetővé teszi, hogy kívülről figyelhessük Karent, ugyanakkor a lány saját titkát még nem tudjuk meg, hiába meséli azt el kórteremtársának, Alexandrának. Illetve itt kapunk magyarázatot a könyv többi fejezetének keletkezésére is: a zavart elméjű Alexa javasolja neki, hogy senki másnak ne árulja el titkát. „Én elkövettem azt a hibát, hogy meséltem arról, mi lett más bennem, elmondtam a szüleimnek, az orvosoknak, aztán az újabb orvosoknak, aztán a pszichiáternek az intézetben. Most nem engednek haza, ide is csak a műtét miatt hoztak, utána visznek is vissza.” [5.] Miután a naplóíró javaslata Karen bekötözött keze miatt nem lesz sikeres, a fejben naplózás ötlete születik meg. „Akkor magadban! Csak mondj el magadnak mindent! Úgy, mintha mesélnél valakinek, akiben megbízol, vagy mintha naplót írnál.” [6.] Ez pedig az első fejezettel el is kezdődik, az énelbeszélésre váltó, élőbeszédet idéző narratíva az olvasót teszi meg Karen legnagyobb bizalmasának.
Az első fejezet feltehetően 2020. november 13-án veszi kezdetét. Karennek a sérült kezének látványa és anyja külföldön tartózkodása mellett a beköszöntött Covid-járvánnyal, illetve a karantén miatti összezártsággal, öccse, Bence nevelésével és a háztartás vezetésével is meg kell küzdenie. A fejezetek rövidsége nem teszi lehetővé az összes probléma kifejtését, de így sem érezzük túlzsúfoltnak a narratívát: a hangsúly végig a titkok és a tabutémák elkerülése okozta problémákon marad. Ezáltal közvetetten a tabukönyvek jelentőségét is hangsúlyozza. Nem véletlen, hogy a kiadó saját oldalán is az érzékenyítő könyvek közé sorolja – oda, ahol a gyászfeldolgozással, önelfogadással és a környezetvédelemmel kapcsolatban is találunk gyerekirodalmat.
A fejezetek között hol több, hol kevesebb idő telik el, néhány fejezet pedig retrospektív. Az idő ilyenfajta kezelése lehetővé teszi, hogy a naplózás előtti eseményeket is közvetlenül ismerhessük meg. Az osztálykirándulás, a baleset, valamint az első csók élménye mind-mind hozzáad Karen jellemrajzához. Így az alig több mint száz oldal ellenére is egy jól felépített karaktert kapunk.
A lány nézőpontjából ismerjük meg szülei vitáit, illetve anyja távozásának, külföldi munkavállalásának okát is: „Miattam, mert hát miattam kellett elmennie, hallottam, amikor Apának mondta. »Karen miatt megyek el, értsd meg, nem miattad, csak a gyerek miatt!«” [11.] A gyermeki nézőpont korlátozottsága lehetővé teszi, hogy Karennel együtt tudjuk meg az anya távozásának valódi indokát, illetve az apa viselkedésére is csak vele egyszerre jövünk rá, a tinédzser-gondolkodásmód hiteles ábrázolása pedig ezzel lesz teljes. Az olvasó – bár sejtheti, hogy a lány rossz következtetésekre jut – nincs birtokában a tudás által biztosított felsőbbrendűségnek.
Karen kierőszakolt felnőtté válása legerősebben abban nyilvánul meg, hogy az anyaszerepet neki kell felvennie a karantén alatt. És bár a felnőtté válás egy természetes folyamat végállomása, természetellenességét támasztja alá, hogy Karen még nem állt erre készen. „És az érdekel valakit, hogy akarok-e okos, ügyes nagylány lenni?” [17.] Nemcsak Bencének kell segítenie a tanulásban, elérnie, hogy jelen legyen az online órákon, de a háztartást, illetve az iskolai hivatalos ügyeket is neki kell intéznie. Anyai szerep pillanatnyi elfogadását támasztja alá az a pillanat, mikor megöleli testvérét – „Anya karja költözött az enyémbe, amikor visszaöleltem” [40.]. A lelki fejlődés nem egyenes útként jelenik meg, Karen hol érettebb, hol újra gyerek, de végül a család legnagyobb problémáját ő oldja meg. Neki kell leültetnie szüleit egy padra, és – saját érdekeit háttérbe helyezve – döntést hozni a család életét hónapok óta megnehezítő kérdésben. A könyv véget is ér, mikor a szereplők „elkezdenek beszélni róla”, a boldog befejezés így viszonylag könnyen és túl gyorsan jön el, de talán pont ez a lényeg: ha beszélünk egymással, minden egyszerűbbé válik.
Karen, a szüleihez hasonlóan, rejtegeti, takargatja titkait, akárcsak a karján lévő égési sérülést. Hamar kiderül, hogy Karen – balesete óta – hallja rongybabája, Rizi hangját, ehhez pedig néha képi hallucinációk is társulnak. Ez az a titok, amelynek megtartására ösztönzi őt Alexa. Rizi az a rongybaba, amelyet nagynénjétől, Nellitől kapott, ez a baba volt jelen a balesetnél, és önmagában jelképezi a Karent jellemző kettősséget: játék, tehát egyfelől még gyerek, de alakja nőiessé, már-már felnőtté teszi.
Rizi segíti Karent a matekleckék megoldásában, beszélget vele történelemről, irodalomról, de akár parafrazeál is olyan művekből, amelyeket Karen nem ismer fel: „A baleset után az állandó szövegelésével Rizi viszont kezdett mindent megváltoztatni. Egész komoly gondolataim lettek, sokszor meglepően érett, felnőttes gondolatok, amiket aztán ki is mondtam, és ha nem vigyáztam, olyan mondatok hagyták el a számat, hogy utána alig győztem elterelni a környezetem figyelmét a furcsa megnyilvánulásaimról.” [33.] A hallucinációk a regény során egyre ritkábbá válnak, Karen rájön, hogy a tudás mindvégig belőle, a tudatalattijából jött, nem pedig Riziből, ezért az utolsó nagy döntést már egyedül hozza meg. Bár a beszélő rongybaba ötlete sok izgalmat hordozott magában, ez a tanulság csak egy hajszálnyival kerüli el, hogy közhelyként csapódjon le. Az, hogy egy ilyen titkot hónapokig megőrizhetett, és nem kellett kiderülnie, úgy, hogy a szülők titkolózása volt a konfliktusok fő okozója, kiegyenlítetlenné teszi a könyv ezen aspektusát. Pedig maga Karen mondja ki a regény egyik kulcsmondatát: „A titkok megölik a boldogságot.” [56.] Lehet, hogy vannak megtartásra érdemes titkok, de ebben az esetben a történet nem kap elég teret ennek kifejtésére.
Viszont nemcsak a titkokkal, de Karennek az első szerelem okozta örömökkel és problémákkal is szembe kell néznie. Az interneten megismert Ricsiről hamar kiderül, hogy nem teljesen az, akinek mondja magát, a személyét érintő fordulat pedig képes váratlanul hatni. Az író finoman jelzi a fejezetek alatt, hogy Karen valószínűleg nem Ricsibe szerelmes igazán: „Eszembe jutott, hogy vajon Máté arcán a mosolygós gödröcskék megvannak-e még.” [127.] Illetve az egyik visszaemlékezés is ezt támasztja alá. Ricsi váratlan eltűnése, s hogy mindez kérdéseket hagy maga után, a hirtelen fellobbanó, erős, majd ugyanolyan gyorsan véget érő párkapcsolatokat mutatja be. Teszi mindezt úgy, hogy közben nem kicsinyli le a fiatalkori szerelmet, Karen gondolataiba belelátva pedig úgy mutatja be, mint ami valóban egyedüliként képes elviselhetővé tenni a karantén megpróbáltatásait.
Nem véletlen, hogy a könyvet volt osztályának ajánlotta az író. A Covid miatti karantén egyfelől teret ad az összezárt családi dinamika, a fertőzéstől való félelem bemutatására, másfelől az online oktatás, az elmaradt ballagás és az emberi kapcsolatok hiánya miatti nehézségeket is megörökíti.
Karen végig szerethető karakter marad, átgondoltan tud döntéseket hozni, és sértődéseit, bántódásait is át lehet érezni. Önállósága és érettsége nem abban nyilvánul meg, hogy nincs szüksége a szüleire, hanem saját problémáinak, érzéseinek kompetens feldolgozásában. Mielőtt nyomozásba kezdene, a részigazságok ismerete helyett inkább a teljes tudatlanságot választaná: „Pedig jó lett volna, ha akkor egyszer legalább egy kicsit halkabban mondták volna!” [123.]
Nagy buktatója lehetett volna a regénynek, ha a tinédzserekre jellemző nyelvet nem tudta volna autentikusan visszaadni, de egy pillanatig sem érezzük, hogy egy felnőtt próbálja fiatalnak mutatni magát. „Valami Ricsi rám írt, hogy az előző profilképem, a naplementés, sokkal jobban tetszett neki. Meg hogy nem bánná, ha visszajelölném, és hogy dumáljunk. Nem tagadom, beszartam. Mondom szebben: végigfutott a jeges rémület a hátamon, és ezzel egy időben csatakosra izzadtam a kedvenc piros pólómat.” [43.]
Látszik, hogy Solti Gyöngyi tanár, mindennap tapasztalja a fiatalok beszédmódját. Sőt az online trendekkel is tisztában van, mint például a Karen név körül zajló jelentésmódosulással, erre a főszereplő is reagál a szövegben. A könyv humora sem erőltetett, Karen reflexiói, belső kommentárjai a körülötte zajló eseményekre gyakran megmosolyogtatók. „Apa azt is megbeszélte a kopasz Imrével, hogy holnap beállít valami korlátozást a számítógépen. Mert félő, hogy a gyerekek a digitális oktatás keretében mindenféle káros dolgokat néznek az interneten. Én meg arra gondoltam, hogy nagyon káros mindenféle Imréket odaengedni a géphez […].” [15.]
Nem meglepő, ha egy ifjúsági regény képi világa ugyanolyan szerves része a könyvélménynek, mint a szöveg. Itt viszont már a borítón is erős szimbiózist látunk: a csukott ajtón elhelyezkedő kilincstáblán kap helyet a cím, ami a könyv egy idézetére is utal: „Hogy lehessen tudni, hogy melyik család mitől is olyan boldogtalan. Kiírhatnánk az ajtóra, […] hát igen, ez az, ebben a családban nem beszélnek róla.” [123.] A könyvvel együtt az ajtót is kinyitjuk, az olvasó pedig rögtön megszólítva érezheti magát. A „Nehogy letedd, nehogy letedd…” mondat a kötéstáblán, illetve a védőborítón fut végig, s ezzel az olvasóhoz is szólhat, másfelöl a telefonon keresztüli kapcsolattartásra is utalhat, ami nemegyszer kap teret a regényben. Takács Mari illusztrációi többek egyszerű képeknél: néhol kiegészítik, néhol pedig egybefolynak a szöveggel. Az egységes szürkéskék képi világ igényes vizualitást biztosít, a grafitrajz hangulatú illusztrációk pedig olyan érzést keltenek, mintha Karen mellékletei lennének saját gondolatfolyamához. Néhol maguk az elküldött üzenetek is a Messenger szövegdobozaihoz hasonló képekként jelennek meg, elmosva a határt szöveg és illusztráció között.
A Nem beszélünk róla kordokumentumként is olvasható: bizonyára számtalan olyan fiatal történetét meséli el, akiknek a karantén alatt túl hirtelen kellett elbúcsúzniuk gyerekkoruktól, és szüleik helyett is szülővé válni.
Solti Gyöngyi: Nem beszélünk róla, illusztrálta Takács Mari, Budapest, Csimota, 2024. 145 oldal.
Hozzászólások