Tóth Júlia Éva: Hozzávalók két személyre
Önjáró, de nem mindig következetes. Homogén, de igyekszik kísérletezni. Az ún. „szépirodalmiság” peremén, közel a populárishoz. Nagyjából ezek alapján tudnám jellemezni Tóth Júlia Éva Hozzávalók két személyre című verseskötetét. Azzal együtt, hogy nem szeretném a köteten számonkérni a „szépirodalmi kritériumokat”, fontosnak tartom kiemelni, hogy erősen elgondolkodtatott a Hozzávalók két személyre, mely az ajánlás szerint az „Összetörteknek és gyógyultaknak” szól. Miért ez a – látszólagos – megkülönböztetés? Valódi esztétikai funkciója van, vagy csupán ügyes marketingfogás? Fölöslegesnek tartom ezt az erőteljes öndefiníciót, hiszen a versekből világosan érezhető, hogy döntően a párkapcsolati helyzetek köré szerveződik az anyag.
A szerző 2022-ben megjelent könyve, a Borikönyv – Jelenetek Péterfy Bori életéből a fülszöveg szerint „Péterfy Bori őszinte, giccsmentes (eddigi) életrajza”. Ezúttal egész mással van dolgunk. Mit enged a vers szövete, ha a szerző eddig a „popkulturális” tér korántsem mindig könnyed műfajaiban írt? Megelőlegezve következtetéseimet: kevesebbet enged, mint hinnénk. Mások a „szövegkörülmények”, más a terjedelem, a közeg. Nem tekintek fintorogva az önsegítő jellegű könyvekre, sőt. Azt azonban fontosnak érzem, hogy a mégoly jóleső terápiás írások is szigorú esztétikai szempontokat helyezzenek maguk elé, amelyek a saját szövegterükben érvényesek.
A kötet három ciklusból áll: I. Kirámolt almárium; II. Hidegben sokáig eláll; III. Tedd el későbbre. A római számok szükségessége is kérdéses. A bevásárlás, „spájzolás”, főzés, evés alapján szerveződő arányos ciklusok és cikluscímek eleve kijelölnek egy organikus rendet. Az élelmiszer-tematika azonban sokszor túlzó, sőt, néha önparódiába hajlik: „Szeretlek! Beléd mártom magam – mondtad, / és a papírtányérnyi sült krumplit a hasamra tetted, / úgy feküdtél rám. / Összekent a nevetésünk, / ha megmosakszom is érzem az illatát.” Az idézet a Ketchup (10.) című versből származik, s akár a helyzet banalitását is érzékeltethetné, ám a szövegkörnyezet arról árulkodik, hogy komoly az ügy. „A régi vágóhídnál álmosan / könnyezett a reggel, amikor / lassan felzúgott az ébredő gépjárműforgalom. / A Duna gőzölgött, mint a habos tej, / nehéz lábakon értem el a Boráros térig.” – így indul a mű, mely tulajdonképpen állatorvosi ló, a kötetre legjellemzőbb stilisztikai-nyelvi sajátosságokat felmutatja. A zárlata figyelemre méltóan szép, sűrű: „A szerelem: visszatáplálás.”
Azon túl, hogy kifogásolható a nyakló nélküli jelző- és képhasználat („álmosan könnyezett”; „álmodó szemed sír” stb.), a legnagyobb problémám a beszélő pozíciójával van: feltérképezi, mi történt, sőt, reflektál is az eseményekre („Mégiscsak nagy dolog, hogy egyelőre / én most nem halok meg.” – 104 302 683, 36.), következtetéseinek, kiindulópontjainak nyelvi megformáltsága azonban döntően közhelyekre épül: „Egyik reggel a magány / kis szakadt pizsamáján / világlott át a megértés” (Só, 11.), vagy: „A történések helye persze néha még sajog” (Ideiglenes búcsú, 54.). E közhelyek pedig – ha már a pszichológiai aspektust kapargatjuk – nem elsősorban kinyitják, széttörik, felforgatják az olvasói percepciót, hanem a megszokott klisékhez kapcsolják (a szél fütyül, a nénik háta görnyedt).
A közhelyek túlsúlya különösen szembetűnő, ha a formai megoldásokat is figyelembe vesszük. Az Abigail Beck vizet ivott (53.) két strófából áll, az első versszak szépen írja le a vízallergiára vonatkozó analógia első részét: „Ég a bőre, ha sír, vagy ha esik az eső” […] „Se gyógymód, se értelem”. A második versszak – mely mondatszerkezetileg hasonló az elsőhöz – lenne a vízallergiakép, a párkapcsolati analógia feloldása: „Én ezzel a lánnyal kapcsolatban értettem meg, / hogy neked mi a bajod. Te, az emberi jóságra, / a szeretetre vagy allergiás.” A kimondás didaxisba hajlik. Azzal, hogy a beszélő egy szépen felépített strófa után „kimondja a tanulságot”, a vers egyértelműen veszít erejéből. Máskor elkeni a dolgokat, néha érthetetlen a mondatszerkezet, nem követhetők a viszonyítási pontok: „Ilyen kanalak ilyen leveiben kell megkeresselek.” (Hozzávalók két személyre, 29.); „Ilyen érdekes nyitvatermők nőnek azóta ott” (Ideiglenes búcsú). Pedig máshol pontosan érzi, hogy nem szabad tovább mennie: „Mama szerint csak az éretleneknek / izzad a tenyerük, meg annak, / aki titkol valamit. / Aki csak időnként ideges, az száraz kezű.” – a Melanzs (20.) című vers idézett sorai kellőképpen kockáztatnak, mégsem lépik át a didaxis határát. Sokszor zavaró a hanyag, pongyola nyelv, főként mert nagyon szép megoldásokkal is találkozhatunk a kötetben. A már említett tudományos hangvétellel például: „A babák pár hónaposan / meg tudják különböztetni / a majmok arcát egymástól.” (Pareidolia, 49.) De megtalálja az egyensúlyt az emelkedettebb hangnemben is: „Szavakat nem, de fényt enged az Isten. / Fényt, ami behatol az elmébe, / és kinyílnak a csonthéjas receptorok.” – a Küldi fiát Kánaánba (23.) egyike a kötet legjobb verseinek.
A fentiek tükrében még inkább aggasztanak a közhelyek, túlírások, erőltetett analógiák: „Elfolyó magzatvíz tócsájából jósol jövőt.” (Barázdák, 40.). Ahogy a tájleírásokra tett kísérletek, a táj és az én értelmezése is gyakran szépelgésbe hajlik: „egy mentő lelassít, / elkenődtél, mint a puha vaj, / a tévedés világít, ahogy / horizonton a tenger, / mikor szemem újra látni kezd.” (Máté 4:4, 17.). A lírai én nagyon határozott, de nincs, aki/ami visszafogja. A kellően ironikus, mégis brutális szakaszok után („Az angolok legalább / tisztán játszanak. / Válaszolnak ugyanazzal a kérdéssel.” – How do you do?, 52.; „Ha folyamatosan állapotos lennék, / akkor végre megérthetnélek.” – Pareidolia, 50.) zavaróak furcsán nagyotmondó kiszólásai („Hiba ez a rendszerben. A brokkoli sem karfiollal táplálkozik!”, Hozzávalók két személyre, 27. vagy: „Milyen érdekes dolgokat produkál az élet!”, Napsütés éjjel, 68.), szójátékai pedig gyakran megmosolyogtatnak: „Nem tudok hozzád (f)érni. / Be vagy kenve harckrémmel.” Majd így folytatja: „Néma vagy még akkor is, / amikor már egy valódi néma is felordítana.” (Hiátus, 31.) Ez viszont szép, pontos. A versek ilyesfajta nyelvi-stilisztikai „cakkossága”, egyenetlensége számomra nem meggyőző, persze lehet érvelni azzal, hogy ezek is a vershelyzetek többoldalúságára, a hangulatok hirtelen megváltozására vonatkoznak – még ha ezzel a fentiek miatt nem is tudok egyetérteni.
Amikor a megszólaló mások történetét mondja el, vagy gondolatait valamilyen más formai jellemző alá rendeli, a versek egyértelműen áramvonalasabbak lesznek. Ilyen például a Tejtábla (18.) vagy a Reményi József Tamás emlékére írt A nagy szemű, akinél nagyszeműeket lehetett kapni (32.). Ez utóbbi egyik kiváló szakasza: „Egy asszony a Ponty utcából / azt mondja, elvitte a szíve. / De szerintem ez sem igaz, mert ahogy / az egyetemes létezésben mindenütt, / úgy a Fény utcain is meg kell legyen / az a bizonyos univerzális egyensúly.”
A két, formai szempontból feltűnő vers merész vállalkozás: a Népjóléti haikuk (37.) hat szövege a közéleti-közérzeti versek világát idézi, s persze azonnal eszünkbe juthatnak Erdős Virág versei: „akciós a farhát / ma senki sincs egyedül / kidől a korlát.” – írja Tóth Júlia Éva. Korrekt, de nem túl emlékezetes darabok. Az Ikt.sz.: R4/1160-5603-/BP./2023 (62.) című vers, mely a szöveg végén elhelyezett zárójeles megjegyzés szerint a „XIV. kerületi anyagyilkosságra emlékezve” íródott sikertelen szövegpróbálkozás – a sorokra tördelt narratív szakaszok („Egyik nap a négyéves Bulcsú / azzal ment oda anyukájához”) és megszólalások („anya, a hangok szeretnék megtudni, / milyen érzés lehet ölni.” – kiemelés az eredetiben) a szöveg zárlatával („Anya nem volt többé. / Bulcsú egyből megértette, / miről beszélt az anyja, / a hangok pedig elégedettek lettek.”) nem feltétlenül adnak hozzá a kötethez, amennyiben a poétikai teljesítményt értékeljük. Persze lehetséges, hogy a téma ellenére ez az egyik nyugvópont a kötetben, mégis hiányzik valamilyen formai vagy nyelvi csavar (ide tényleg hiányzik), amely a szöveget elemeli az újságcikktől, mégis érzékelteti a hír és a vers médiumai közötti átjárhatóságot.
A másik formai megoldás a sor eleji ismétlődésekre épülő Ismétlődő átkelések (63.) című szöveg, amely közel áll a dalszövegek világához – itt azonban nem arról a különbségtételről van szó, amely megfeledkezne a vers és a dallam elválaszthatatlanságáról. A „Híd vagyok, / híd lakik bennem, / híd a cselekvés, / híd, amit tettem, […] / híd minden, amit megfejtettem.” kezdetű szöveg ragrímei, általános metaforái a popslágerek világát idézik.
A kötet legszebb darabja az Amikor Riga felett leszakadt az ég (38.). Dinamikus, gördülékeny, sejtelmes, jól alkalmazza a variációkat. Ezt nagyon sok más vers esetében is el lehetett volna érni. A kötet esetében újra meggyőződtem arról, hogy nem tudok dönteni a „Mit mondunk?” és a „Hogyan mondjuk?” kérdések prioritásával kapcsolatban. Örömmel ajánlom tehát Tóth Júlia Éva kötetét az olvasók figyelmébe azzal a feltétellel, hogy mindkét kérdést egyformán szem előtt tartják.
Tóth Júlia Éva: Hozzávalók két személyre, Scolar Kiadó, 2024, Budapest, 72 oldal, 2975 Ft
Hozzászólások