Töredékes útirajz Calgarytól a Rocky Mountainsig
Agnes & Eldon Dahlnak,
Hegedűs Orsinak és Marcinak
köszönettel és hálával
Calgary; 2023. július 23.
Calgary felé tartunk Zürichből. Kedvesem ötödször, magam negyedszer, kisfiunk másodszor repül Kanadába. Mi leszünk ennek az útirajznak a névtelen hősei; pontosabban a fókuszunk, a perspektívánk vagy a csoporttudatunk, mert – nagyon is kiszámíthatóan – lesz mit a centrumba helyezni… rajtunk túl. Nincs előre megírt forgatókönyv, eltervezett program, de tudjuk, hogy tartalmas három hét elé nézünk. A gondolatra emelkedik az adrenalin szintje. Calgaryt látom ereszkedés közben. A Downtown a csillogó felhőkarcolókkal (melyek az olajtársaságok irodaépületei), a University of Calgary kampusza (amely önálló városrész), a harsány kínai negyed, az állatkert, a Calgary Tower és sok-sok ismerős szeglet, sarok és park, víz- és téralakzat, ahol már valamelyikünk járt, vagy közös élmény fűződik hozzá. A Calgaryi Egyetem a legelképesztőbb felsőoktatási intézmény, ahol valaha megfordultam, pedig sokat ismerek (nem csak képen láttam őket vagy kívülről). Ha oda beköltözöl ősszel, nyárig nem kell elhagynod, mert az utazási irodától az antikváriumon keresztül a fodrászig minden szolgáltatás elérhető benne (a szálláslehetőségek és a sportlétesítmények mellett, melyeket külön említeni se kellene). Döbbenetes a jegyzetboltja például (mint egy mega könyváruház, minden tétel kurzuskóddal jelölve), vagy az ajándéküzlete. Az utóbbiban anno vettünk egy masszív feles poharat, amelyen a csíkozás egy ötlépcsős kód. Alulról – centenként, 10 milliliterenként – számítva az első az MRU (Mount Royal University), a második a UBC (University of British Columbia), a harmadik a U of S (University of Saskatchewan), a negyedik a U of A (University of Alberta) és az ötödik a U of C (University of Calgary). Jó poén; az egyetemisták alkoholfogyasztási kapacitását jelöli a csíkozás, fricska a másik négy kurrens intézménynek. (Emlékszünk: Sheldon Cooper a Big Bang Theoryban azt mondja az MIT-re, hogy az egy szakközép, a Caltech az egyetem; és csakis az. Na ez valami hasonló, a calgaryi egyetemisták a menők, a többiek a nyomukba se érnek. Mind klassz egyébként; ez a gesztus az intézmények közti játékos vetélkedésre is utal, amelynek másik formája a kabalatárgy, logó megrongálása vagy elrablása, melynek eredménye, a színszennyezett bikaszobor azonnal látható a University of Calgary Skytrain felőli bejáratánál.) Aztán újabb emléktöredékek ugranak be, szilánkokra törik a pohár képét. Néhány helyszín montázsa, ahol a kisfiunk még nem járt, de mi igen, Vancouvertől Okanagan Valleyn át Watertonig. Amikor leszállunk, két kulcsszereplő vár minket a repülőtéren, nélkülük nem lehetnénk itt, náluk fogunk lakni, sok helyre együtt megyünk majd: kedvesem nővére és a férje. Különleges történetekre számítunk, melyeket akár különbözőképpen élünk meg, a lejegyzésük szinte lehetetlen küldetés. Ebből következően aligha tudok objektív lenni. De nem is akarok; kisfiam a fülembe súg valamit, ám nem hallom, bedugult a hallójáratom a repülőn; beugrunk a trackba; irány a Calgary és a Rocky Mountains között elterülő farmvilág!
CrossIron Mills – Outdoor World; 2023. július 25.
Calgarytól pár kilométerre fekszik egy néhány házból és egy templomból álló település, melynek Balzac a neve, és semmi köze a nagy francia íróhoz, maximum a tudatom érinti össze a kettőt. Elveszett illúziók; a határon járunk itt a farmközpontok és a felhőkarcolók között. Balzactól egy kanyarnyira található viszont egy mall (bevásárlóközpont), CrossIron Mills, amely egyedülálló áruháznak ad otthont. A monumentális Outdoor World lényegében egy extrém sportbolt, amely a vadon és a csúcstechnológia ötvözete. Balzac után itt beléphetünk a luxuskínálat paradicsomába. Óriási beltér; gigantikus polcrendszerek és kitömött állatok labirintusa; vízesés, a plafonról lógó sárga repülőgép. Elképesztő vizuális környezet tehát, amely magába foglalja a külvilág helyszíneit (a tavaktól a sziklákig), illetve az azokhoz kötődő szabadidős tevékenységek kellékeit. Valószínűleg az összeset. Vehetsz itt sátrat, motorcsónakot és nyílpuskát is, de mi azzal a céllal érkeztünk, hogy a kisfiamnak szerezzünk egy laza baseball-sapkát. Amíg ezt sikerül megoldani (néhány óra alatt), bejárjuk a bolt mesterséges tájait (mindegyikhez külön baseballsapka-kollekció tartozik), Kanada állatvilágával ismerkedünk, boszorkányos szerkezeteket látunk, némelyikről azt sem tudjuk, mire jó, de valószínűleg a túrázással vagy a táborozással lehetnek kapcsolatban. A vásárlónak/látogatónak végig olyan érzése támadhat, hogy valamilyen speckó, posztwestern múzeumban jár (rengeteg a rodeóhoz és a cowboy-dizájnhoz köthető felszerelés), de valójában itt semmi sem steril, minden elérhető, megközelíthető, fel- és kipróbálható. Leghosszabban a kitömött bölényt nézem (kisfiamat is elcsalom a grizzly medvétől), és a taxidermiai látvány felidéz egy történetet a múltból. 19. századi utazók jegyezték fel Észak-Amerikában, hogy amikor az útjuk során keresztezték a bölények útvonalát, másfél óráig tartott, amíg a csorda átvonult előttük. Fenséges látvány lehetett, és az Outdoor World bölénye is arra ösztönöz, hogy emlékezzünk a vadon népére és faunájára. De nem csak egyedül szemezek a bölénnyel, egy család érkezett mellénk, és látom, ahogy az apának bepárásodik a szemüvege. Natívok, őslakosok, akiket mi – európai szocializációnknak köszönhetően – indiánoknak mondunk; Kanadában First Nations a hivatalos nevük. Hogy milyen törzs, egyelőre lövésem sincs, de később
a három hét alatt már különbséget tudunk tenni az öltözetükön vagy a tetoválásaikban fellelhető mintázatok alapján. (Egyik kedvencünk a haida ornamentika lesz.) Bólintunk egymásnak, mielőtt továbbállunk; kifizetjük a sapkát, átlépünk a mall hagyományos, high-tech üzletvilágába, és mindez olyan, mintha a vadonból érkeztünk volna, pedig mindvégig falak között voltunk. Kisfiam felteszi a sapeszt (kicseréli az izzadt fradis tökfödőt új kanadai szarvaslövőre), vet egy utolsó pillantást a hatalmas bölényre, aztán elnyel minket a bevásárlóközpont forgataga.
Water Valley; 2023. július 27.
Water Valley egy gigantikus, magaslati farmhálózat Calgary és a Sziklás-hegység között. Földúton haladunk, megnézünk egy eladó birtokot. A farmokhoz óriási legelők tartoznak; annyi errefelé a szarvasmarha és a ló, hogy fölösleges számolgatni, nagyságrendekkel többen vannak az embereknél. A földútról beérünk az erdőbe, életbe lép a törpeség érzése, egy patak fölött átkelünk a texas gate-en. (Ez egy hídszerű rácsszerkezet, amely arra szolgál, hogy az állatok ne tudjanak átmenni rajta. Az autók kerekei nem, de a paták beleakadnak.) A fák között továbbra is legelők tűnnek fel foltokban, az egyikhez érve látjuk ám, hogy az út tele van marhával. Közelről igencsak méretesek; megállunk. Duda, kiabálás, ám az állatok tojnak ránk, nem tágítanak; aztán hirtelen a távolból felénk rohan az egész csorda. Szerencsére megtorpannak, valószínűleg csak érdeklődnek az idegen autó iránt, aztán komótosan odébb cammognak. Továbbhajtunk, de a frász kerülget minket. Néhány percnyi autózás után a vadon kivilágosodik, a látómező kitágul, és megpillantjuk a házat. Erdős részen fekszik egy kis tó mellett, csodás kilátással a környező dombokra; messzebb kivehető a Sziklás-hegység körvonala. Drámai háttér. Eltöltünk néhány órát szemlélődve, körbejárjuk a tavat, kisfiam a fűben a tenyerébe vesz egy aprócska békát. (Eszembe jut a békapenész, amely megtizedelte őket, jó látni a túlélőket.) Elképzeljük, milyen lehet itt élni. A farmok többsége önellátó, illetve a gazdák annyi készletet halmoznak fel, hogy – kis túlzással – túléljék a világvégét. Ez az észak-amerikai paranoia egyik formája, amely hatékony védelmet jelent például járványok idején. A Covid19 alatt sokat lehetett hallani erről a berendezkedésről vagy stratégiáról (egész könyveket írtak róla), mert eleve karanténjellegű szerkezetet mutat. A farmhálózat egész Kanadára jellemző, így olyasmit tapasztalunk, ami nagyban is működik. Messze vagyunk a nagyvárosoktól, így visszafelé megállunk Water Valley központjában. Pár házzal több, mint Balzac: western-fogadó, baseball-pálya, apró szabadtéri színpad, és persze az elmaradhatatlan vegyesbolt. Utóbbi tele mindenféle kacattal és hasznos holmival, amely szükséges lehet a környező farmokon (és innen akkor is beszerezhető, ha többméteres a hó). Radikális válasz a szupermarketek túlkínálatára. Water Valley bájos mikrotelepülés, és mivel megéheztünk, belépünk a saloonba. Mintha egy westernfilmbe csöppennénk; azonnal rá is érzünk a helyi hangulatra. A posztwestern világ minden jellegzetessége fellelhető itt, a cowboyok és a vadászok ereklyéi ott lógnak a falakon – köztük tévékivetítők, amelyeken éppen rodeó megy. Isteni
a burger és a csapolt sör (a pincérnő grasshoppersnek nevezi), aztán már csak egy kocsmai verekedés hiányzik a buliból, de előtte sikerül lelépnünk. A visszaúton az jár a fejemben, hogy talán megértettünk valamit a kanadai szabványból. Amikor kikászálódunk az autóból a szálláshelyünknél, akkor veszem észre, hogy a kisfiam kezében ismét ott van a kicsi béka. Nem kérdem, hogyan tudta megóvni; a kertben engedjük el, ahol új otthonra találhat.
Redwood Meadows; 2023. július 29.
A Cochrane-től Redwood Medows felé vezető főút egy szakaszán a Tsuut’ina Nation területét határoló kerítésen babák, plüssök sokasága látható több kilométer hosszan. Kedvencek temetője. Minden egyes játékszer egy halott natív gyermeket jelképez. Ezzel a látvánnyal egy olyan érzelmi hullámvasút veszi kezdetét, amelyre ugyan lehetett számítani, de a helyszínen mégis tökéletesen felkavaró. A tsuut’inák pow wow elnevezésű rendezvényére tartunk, amely nagyszabású törzsi találkozó. Ismét világok kereszteződésében találjuk magunkat. A sátrakkal övezett központi pavilon minden irányban nyitott, így testközelben élhetjük át az eseményeket. Szükség is van minden érzékszervünkre. Feldübörögnek a dobok, elkezdődik a kántálásszerű ének, megjelennek a díszruhákba és tollakba öltözött táncosok. A repetitív hangorkán és a dinamikus színkavalkád (minden táncos öltözete más és más, csak néhány minta és a tollazat ismétlődik) elementáris hatású. Egyszerre dermesztő (valószínűleg, mert nem láttunk még ehhez hasonlót) és eufórikusan magával ragadó, önkéntelen mozgásra ösztönöz. Modálisan annyira rétegzett az összkép, hogy a messziről jött ember egyszerre sír és nevet. A komplex tapasztalat felhasítja az identitásodat, rétegekre bontja (mint valami varázslat), és minden porcikád azt üvölti, hogy „változtasd meg élted!” Medve anyám! Ez az egyik legdurvább hatáseffektus, amelyben valaha részünk volt. Átélünk valamit, amiről nem volt semmilyen konkrét tudásunk. A körtánc azonban csak a kezdet,
a bevonulás után többnapos, korosztályokra bontott egyéni és csoportos táncparádé zajlik, ami egyben verseny is. A résztvevők a helyszínen éjszakáznak, bárki sátrat verhet, a különböző kultúrák találkozására esik a hangsúly. Közben nagy a jövés-menés, de amikor újra feldübörögnek a dobok, a központi pavilon ismét megtelik. A show szinte egy pillanatig nem áll le, a szünetekben is lényeges dolgok történnek. Az egyik ilyen az ajándékozási szertartás. A Tsuut’ina törzs tagjai ajándéktárgyakat kerítenek elő, és spontán szétosztják a jelenlévők között. Néhány órát töltünk az akción, többször bejárjuk a sátrak környékét, miközben a terület óriási kempinggé változik. Közeleg az éjszaka, meggyulladnak a tábortüzek. A hibrid öltözékek látványával egyszerűen nem lehet betelni, ahogy a dobok hangjától sem szabadulhatunk egykönnyen. Az autó felé tartva arra gondolok, hogy nem lesz könnyű a visszafelé vezető út sem, mert újra el kell haladnunk a halott és eltűnt gyermekek mementói előtt. A szertartás egy része ráadásul erre a hagyományra is ráirányította a figyelmet. Mit ér egy natív élet? Mielőtt ismét könnybe lábadna a szemem, látom még, hogy a kisfiam betenné a csomagtérbe azt a minigolfot, melyet egy natív kisfiútól kapott a ceremónián, de nem engedi el; valahogy nem ereszti. A hazaúton végig a kezében tartja.
Farmer’s Market; 2023. július 30.
Ha vasárnap, akkor irány a Farmer’s Market. Világszerte több mint az emberek fele városokban él, karnyújtásnyira egymástól, a farmervilágban azonban a szomszéd kilométernyi távolságban van. A birtokokat szabályos geometriai formákba rendezett úthálózat köti össze, melynek csomópontjai közé tartoznak az alkalmi piacterek is. Calgarytól nem messze több ilyen található (ezek közül látogatunk meg egyet), érdekességük, hogy lényegében vándorpiacok, az árusok a kijelölt helyek között ingáznak. Pénteken az egyik, szombaton a másik, vasárnap a harmadik helyszínre viszik az áruikat. Köztük olyanok is akadnak, akik British Columbiából szállítják a gyümölcsöt a Calgary környéki Farmer’s Marketekbe. A bejárathoz közel parkolunk le, aztán bevetjük magunkat a forgatagba. A piactér nem nagy, simán belátni az egészet, viszont a kínálat tekintetében igen változatos a felhozatal. Megállok egy gitárárusnál. Mire feltenném a kérdést, hogy vajon kelendő-e itt ez a portéka, egy hippi-formátumú srác megvesz kettőt. Követem a tekintetemmel, beteszi a gitárokat a cabrióba, és gyorsan elhajt. Tudatos vásárló, ma sem maradunk zene nélkül. A sörárusnál elidőzök egy kicsit tovább, minden változatból ad kóstolót, és olyan ízharmóniát produkál, hogy leesik az állam. Végül az ananászosból veszek négy dobozzal (ennyi van összefűzve). Mit nekem pilsner. Látom aztán, hogy itt szinte mindenből adnak kóstolót, nem árulnak zsákbamacskát. A zöldség-gyümölcs- és a cowboyruha-kínálat persze elképesztő, de felfigyelek valami egészen másra is. Eljut a tudatomig, hogy a piacon rengeteg idős vagy fogyatékkal élő embert látni. De miért feltűnő ez? Aztán rájövök, hogy azért, mert ezek az emberek valószínűtlenül gyorsan mozognak. Megártott volna a sörminta? Nem, másról van szó, nem csak én érzékelem így, hanem valóban gyorsak, méghozzá azért, mert rendkívül ötletes protéziseik vannak. Nem vagyok megfelelően tájékozott ezen a téren, de még nem láttam egyszerre ennyi hasznos megoldást, amely enyhíti a gondoskodás krízisét. Eszembe jutnak a szüleim, akiknek szükségük lenne ilyen technikákra, de még csak nem is láttam ilyesmiket odahaza. High-tech arzenál, funkcionális kibernetikai rendszer, ember-gép hibrid. Jobban körül kell majd néznem otthon. Nem tudom azonban végigvinni a gondolatmenetet, mert egy idős hölggyel összeakad a tekintetem. Elmosolyodik, valószínűleg azon, hogy csodálkozom, mennyire ügyesen mozog a speckó járókeret segítségével, amelybe el is tudja süllyeszteni, amit vásárolt. Száz százalék, hogy belelát a fejembe. Így is van, mert aztán az egyik kezével elengedi a járókeretet, a feje fölé lendíti, és sikkes mozdulatot végez vele, mint a primadonnák. Aztán szalad tovább. Rengeteg a látnivaló a Farmer’s Marketben, de azonnal tudom, hogy ezt a jelenetet hazaviszem magammal. Kisfiam közben leguggol, és bogarászik a fűben, tündéri kontrasztot alkotva az idős balerinával.
Cochrane; 2023. augusztus 1.
Kisfiamnak két kutyahaverja van, az egyik Dunaradványban (Szlovákiában), a másik Cochrane-ben (Kanadában) lakik. Cochrane a Calgarytól a Rocky Mountainsig húzódó régió egyik központja (a másik Canmore), nem messze fekszik a Transcanada Highwaytől. A város több olyan városrészből áll, melyek csak autóval közelíthetők meg; ez a szerkezet tehát élekkel összekötött körökre hasonlít. Az Old Townban sétálunk, szemügyre vesszük a westerncsizmákat és a cowboykalapokat. A főutca egyes épületei valóban jól hozzák a posztwestern hangulatot. Legfeltűnőbb a piros-fekete Rockyview Hotel, amely simán megállná a helyét filmdíszletként. A bejárat mellett szabadtéri zongora áll, a mestere tépi, cibálja, a futamok tovaterjednek az utcán. Néhány méterrel odébb egy fekete cowboyszobor tűnik fel, amely szépen kidolgozott ülő alakot formáz (tán épp a Nyugat szellemét) – elé lehet kuporodni a deszkára; fotótéma. A belvárost néhány keresztutca alkotja még, de nem sokat nézelődünk (többször jártunk már erre), mert az úti célunk pár sarokkal arrébb található. Cochrane-ben van a Life Choice cég iroda- és raktárhelyisége, oda igyekszünk. A magánvállalat ételkiegészítőkkel foglalkozik, az irodaépület sok éve üzemel itt (a cég Vancouverből költözött ide a 2000-es évek végén), 2010-től speciális, kinevezett „menedzsere” van: egy nagy kutya. Kisfiam találkozni szeretne vele, de értesüléseink szerint a kutyus már nincs igazán jól. Láttuk 2010-ben kölyökkutyaként, amikor Cochrane-be érkezett. Fekete bouvier, flandriai pásztorkutya, azaz kiskutyaként sem volt valami kicsi. Aztán találkoztunk vele egy év múlva, 2011-ben, látva termetes növését, amikor egyévesen már akkora volt, mint egy borjú. Később előszeretettel keverték össze egy felénk/feléjük száguldó medvével. Majd több évre rá, 2019-ben a kisfiam is találkozott vele, és életre szóló barátságot kötöttek. 2010 óta a kutya minden egyes munkanapon elkísérte gazdáját a Life Choice irodájába, és ott töltötte a munkaidőt. Az emberek jöttek-mentek, cserélődtek, ő viszont állandó maradt. Megérkezünk az irodába, de elkéstünk; a kutya pár napja elpusztult. Nem jött össze a találkozó; nagy a bánat. Mintha megkondulna egy hatalmas, hangtalan harang, és a kondulás végigterjedne az egész bolygón. Mit érezhet ilyenkor egy gyerek, és azok, akik naponta vele voltak? Sötétség csorog a falakon. A tulajdonos házaspár azonban biztatva ecseteli, hogy nem sokára várható a kutya utódja. És szó szerint, alig egy szomorú óra múlva a gazdájával megjelenik az ajtóban egy kölyökkutya; fekete németjuhász, befelé hajló fülekkel. Félénk még, körbevezetik, ez lesz a területe, ideje megismerkedni
a falkával. Új barátság veszi kezdetét, a kisfiú nagyon boldog; összegabalyodik a fekete kutyussal, és tökéletesen úgy fest a dinamikus látvány, mintha az alakok hárman lennének. Két kutya és egy kisfiú.
Banff National Park; 2023. augusztus 2.
Mindig körülvesz egy végtelen szépséges tériszony. Banff felé tartva azon tűnődöm, nem is volna olyan nagy baj, ha a gondolára nem maradna időnk. (Brutális abból a kilátás – meg ahova felvisz, onnan pláne –, de engem vonz a mélység.) Be kell kapnom egy Buckley’s cukorkát. A Transcanada Highwayen száguldunk, időnként az aszfaltutat földhidak keresztezik, melyeken átvonulhatnak a vadak. Figyelmesség az állatokkal szemben, mert ily módon biztonságosan haladhatnak át a forgalmas út felett, és persze így elkerülhetők a balesetek is. Első célpontunk a Minnewanka tó; és ahogy közeledünk a Sziklás-hegységhez, átalakul a tájkép. Kopár csúcsok emelkednek ki a vadonból, földöntúli látvány. A fényviszonyok is megváltoznak, a napfény szikrázó élességgel világítja meg a hatalmas sziklákat, mégis érzékelhető valami különös tompaság, amely a hegyvidéki vizuális környezet jellemzője. A fák között feltűnik
a Minnewanka tó; megpillantjuk azt a látványtípust, amellyel nem lehet – én legalábbis nem tudok – betelni: élénk kék víz, szürkésfehér sziklaháttér előtt. (Kietlen, halott szikla, de bizonyos szempontból édenkert.) Lamartine A tó című verse jut eszembe, nyilván azért, mert egyes teóriák szerint a komplex természeti látvány leírásához mindig egy költőre lenne szükség, én pedig nem vagyok az; ráadásul tudom, hogy a líra már nem feltétlenül helyettesítheti az optikai médiumokat. Fényképezek tehát, de csak módjával (nem kell az élőképet a technikával felcserélni), mert a megfelelő beállítást keresem. Számomra egy ügyesen komponált kép – ilyen esetben – többet ér 125 eldobhatónál. Végül megállapodok egy magányos, csupasz fánál, amely keresztezi a látványteret; mögötte nagytotálban látszik a tó egy szelete. Katt. A tópart kiváló piknikezőhely, egy kanyontúra is indul innen, simán el lehetne tölteni itt a hátralévő időt; ejtőzünk is egy kicsit. A víz brutálhideg (ahogy a gleccsertavak esetében ez normális), de többször megérintjük, mielőtt továbbmegyünk a nemzeti park központja, Banff felé. A városka teljesen más hangulatú, mint a tóvidék, rengeteg a turista. Érthető, hiszen a település pazar környezetben fekszik, rengeteg kirándulási lehetőséggel és városi programokkal kecsegtet. Kanada nemzeti parkjai ilyenek, összeér bennük a kultúrtáj és az emberen túli világ szépsége. Banff is multikulturális turisztikai központ, többrétegű világ; a Bow River partján a szállodáktól nem messze egy faerőd áll, amely tökéletesen olyan, amilyeneket az indiánregényekből ismerhetünk. Szerencsémre sétálgatunk annyit a parton és a környéken, hogy a gondolára már tényleg nem jut idő. Pár nap múlva értesülünk róla, hogy Banffban hatalmas vihar volt, és azok, akik a gondolákban tartózkodtak, egy napra a hegytetőn ragadtak. A helikopteres mentés is lehetetlenné vált. Vad vidék ez; a Sziklás-hegység számtalan veszélyt rejt magában, az időjárás gyors és gyökeres változása csak az egyik a sok közül. A Banff környéki erdőkben hatalmas szarvasokat látni, így visszatérve a farmok közé, alig tűnik fel egy kisebb testű őz, amely megriad az autótól. Mielőtt berohan a fák árnyékába, felénk néz mereven, kisfiam tágra nyílt szemmel bámulja; egy pillanatra találkozik a tekintetük.
Yamnuska Wolfdog Sanctuary; 2023. augusztus 3.
Cochrane-től nem messze, a farmok között megbújik egy birtok, amely különleges állatoknak ad otthont. A Yamnuska Wolfdog Sanctuary a farkaskutyák első (és egyedüli) menhelye („szentélye”) Kanadában. Felkészülve érkezünk, nincsenek rajtunk állati bőrből és szőrből készült ruhák, nem fújtuk be magunkat erős illatú parfümökkel, nem lóbálunk a kezünkben agresszivitásra utaló tárgyakat, és nem teszünk hirtelen feleslegesen gyors mozdulatokat. A farkaskutyák ugyanis – szó szerint – részben farkasok, részben kutyák, ezért túl vadak, hogy egy udvarban, és túl szelídek, hogy a vadonban éljenek. Két világ között léteznek, ezért hozták létre számukra a menedékhelyet (melyet anno Canmore-ban alapított Georgina De Caigny 2011-ben). Az első táblán egy farkaskutya genetikai állományának összetétele olvasható, 54%-ban farkas, a maradék többféle kutyafajból tevődik össze kisebb-nagyobb arányban (pl. 10%-a husky). Mivel a farkas a kutya őse (tehát a mai farkasoknak és a kutyáknak közös farkas ősük volt), mintha a múltba pillantanánk egy kicsit. Manapság nyilván már nem könnyű például egy palotapincsiben ráismerni az ősökre, a farkaskutyák azonban tökéletes és fenséges reprezentálói az alaki hasonlóságnak. Mindegyik teljesen egyedi, nagytestű, ránézésre inkább a farkasra emlékeztető hibrid. A programban szerepel egy ismertető is, ezekből végül kettőt hallgatunk meg a terepen; két-két farkaskutyát mutatnak be a gondozóik, akik fiatal lányok. Az ismeretterjesztő beszélgetések között/után bejárjuk a területet (amely falkánként elválasztott zónákat jelent); jó néhány farkaskutyával nézünk farkasszemet. Közben sokszor eszembe jut A vadon szava, a híres történet, amely szintén a két világ találkozására épül, kétféle viszonylatban is (ember/kutya és kutya/farkas). Nagyon megörülök, amikor kifelé menet a létesítmény ajándékboltjában felfedezek egy sokszerzős könyvecskét, amely a farkaskutyákról szól. De nemcsak általában róluk, hanem pontosan azokról, akiket láttunk (vagy láthattunk volna, ha előbújnak a vadonból). A kiadványnak That Wolfdog Lifestyle at Yamnuska Wolfdog Sanctuary a címe, és megjelenése után elnyerte az Independent Publisher Book Awards bronzmedálját. A kiadvány lényegében egy fotósztori-montázs, amely kiváló minőségű képeket tartalmaz a Yamnuska lakóiról, jópofa kommentárokkal ellátva. A lapokról – most már – ismerős arcok merednek ránk, hatékonyan mozgósítják az empátiát; ahogyan tárgya, a menedék is az a hely, ahol az emberek tanulhatnak a farkaskutyákról. A kaland után (megúsztuk harapás nélkül) a kisfiunknak megígérjük, hogy néhány év múlva interaktív foglalkozáson is részt vehet majd, bemehet a farkaskutyák közé (ez ugyanis korhatáros lehetőség). Nézem az alfahím portréját a könyv borítóján, és bevillan egy kedves jelenet a Yamnuskából. Az egyik natív gondozó kiselőadása után a kisfiam kérdezett tőle valamit, és nem is tudom már, min lepődtem meg jobban, a kérdés relevanciáján, amely a farkaskutyák és a huskyk evolúciós különbségeire vonatkozott; vagy azon, hogy
a fiam és a lány úgy beszélgettek angolul – egyik sem a saját anyanyelvén –, mintha sok éve ismernék egymást.
Royal Tyrrell Museum of Palaeontology; 2023. augusztus 4.
Holdbéli tájon gázolunk. Most Cochrane-től nem a Sziklás-hegység felé megyünk, hanem ellenkező irányba. Mielőtt elérnénk Drumhellert, feltűnik a Badland. A Horseshoe Canyonnál jól látható, hogy a névadás megfelel a valóságnak. A Badland terméketlen vidék, kietlen táj, melyen az erózió az úr. Viszont ez a bolygó dinoszaurusz-csontvázainak egyik legtermékenyebb lelőhelye; ugyanis – földtörténeti, pontosabban lemeztektonikai okok miatt – Albertában volt a Jura időszakban a legnagyobb a dinoszaurusz-diverzitás. Drumheller mellett található a Royal Tyrrell Museum, a paleontológia egyik fellegvára. A Black Beauty (a sötét T-Rex-csontváz); az élet története csontokból és makettekből kirakva; a nagy fajkihalások; az evolúció folyamata; a kontinensek vándorlása; a világunk kismillió lelet bemutatásával. A múzeum gazdag anyaga többféle értelemben is kondicionálja az emlékezetet és
a képzeletet. Az erővonalak találkoznak egy olyan térelemnél, amely dolgozószobának van berendezve. A polcokon használt szakkönyvek, a falon kutatási tervek, kitűzött fotók, a vitrinben kövületek, a fogason Walcott cowboykalapja – mind-mind a Burgess-pala felfedezésével kapcsolatosak. Az asztalon Stephen Jay Gould Wonderful Life – The Burgess Shale and the Nature of History című klasszikus monográfiájának egy keménykötésű példánya hever. Ez a felejthetetlen opus a kambriumi robbanásról szól, a Burgess-pala faunájáról, egy hihetetlen víz alatti világról (amelyben szinte varázsütésre komplex lények sokasága jelent meg a Földön). Anomalocaris, Sidneyia, Leanchoilia, Marella, Opabinia, Burgessia, Hallucigenia, Wiwaxia, Yohoia – és a többiek. (A kardinális jelentőségű lelőhely a Yoho Nemzeti Parkban van a Sziklás-hegység zordon csúcsai között British Columbiában.) Ebben a kisteremben egy kicsit többet időzök, mint a dinócsontvázaknál, mert az ilyen szerzőknek, mint Gould, és az ilyen könyveknek, mint a Wonderful Life köszönhető, hogy megkedveltem a tudományos irodalmat, illetve a tudománynépszerűsítő paradigmát. Megható pillanat, amelyben koncentrálódik az élet szeretete. Mindenfajta életé; régmúlt koroké. Miután bejártuk a földtörténeti időszakokat, kifelé menet a múzeum ajándékboltjában – nem tehetünk mást – megvesszük Monique Keiran Reading the Rocks című, szintén kiváló munkáját, amely az ősi Albertáról szól; a Tyrrellből egyszer sem távozunk kiadvány nélkül. A nap folyamán sokszor emlegetjük Darwint persze – akinek a jegyzetei, kézzel rajzolt ágrajza is látható volt itt régebben –, a kisfiamnak pedig megpróbáljuk elmagyarázni, hogy miképpen képzelhető el a paleontológiai kutatás, miért tarthat évekig egy-egy csontvázrészlet összeállítása. (A köztes lény, a Tiktaalik példáján keresztül pedig jól szemléltethető egy tudatos régészeti akció megtervezése.) Biztosan megért néhány lényeges szempontot belőle; tízéves korban már bőven ösztönzést kaphat ahhoz, hogy lásson valamit a természet és az evolúció működéséből, a Földet alakító globális folyamatokból. Szüksége lesz rá.
Fallentimber Meadery; 2023. augusztus 5.
Water Valley farmjai között megbújik egy különös szórakozóhely, amely kiválóan alkalmas piknikezésre. A Fallentimber Meadery mézből készített italokat (mézbort és mézsört) kínál, melyeket helyben is lehet fogyasztani. A sűrű sötét erdő mélyén lapuló mézborászat így azok számára is vonzó célpont, akik nem télire (vagy az apokalipszisre) vásárolnak, hanem – mint mi is – csak egy kis kóstolóra vágynak. Leparkolunk a trackkel, üdítő látvány tárul elénk: a méretes ház előtt sokszemélyes terasz csalogat, előtte pizzasütő-kemence, a facsoportokat pedig egy nagy tisztás szakítja meg, amelyen faasztalok állnak, a fák között függőágyakat látunk. Az egész terület akkora, hogy focizásra is bőven jut hely, ami számomra meglepő, mert a méhészet mellett csak egy pincére és egy kisebb árusítóhelyre számítottam. Persze már megszokhattam volna, hogy Kanadában nagyobbak a méretek, de mindig, évről évre, újra és újra meglepődöm. Mielőtt letelepszünk az egyik asztalhoz, szemügyre vesszük a kínálatot. Meleg van, így elsősorban a mézsörökre koncentrálunk; többféléből is veszünk egy-egy szettet – általam soha nem látott készítmények. Az egyik, a Honey Buck meglehetősen finom, és mivel az elmúlt napokban inkább erős gyömbérsöröket fogyasztottunk, újabb ízvilágot tapasztalhatunk meg. A mézsörtől valami felettébb édeset várnánk, de ez annyira harmonikus íz, hogy nem is igazán nevezném édesnek, mégis mézízű; ugyanakkor hozza az olyan sörök zamatát, amelyeken átüt valamilyen növény aromája. Rejtélyes. Pontosabban nagyon ki van találva a dolog. Készítenek itt mojitoféleséget is mézből, Meadjito a neve. Ebből is veszünk néhányat, ez is oké, de nekem sokkal jobban bejön az imént említett mézsörtípus. Bedobunk pár dobozzal, aztán felfedezzük, hogy a terasz előtti tisztáson nemcsak labdázni lehet (kisfiammal szinte minden nap focizunk, ahol csak tehetjük), hanem golyózni is. A bocce nevű játékot ketten játsszák, és az a lényege, hogy pár dobásból minél közelebb kell gurítani a sajátjaidat a főgolyóhoz (amelyik egyben a legkisebb). Több kört is lenyomunk, váltjuk egymást körmérkőzésszerűen, olykor az egyikünk nyer a dimbes-dombos terepen, olykor a másikunk. Az összes játszmát figyelembe véve azonban kisfiamé a legjobb dobás dicsősége. A délután folyamán jönnek-mennek itt a népek, ládaszámra viszik a mézkészítményeket a cowboyok a farmokra, de egy percig sincs tömeg; a piknikezők barátságosak, élvezik a napsütést és a különféle nedűket. A bocce után megkóstoljuk a helyben sütött pizzákat is, hogy teljes legyen a gasztronómiai tájkép. Az akció végén körbejárjuk még a tisztást, a legízletesebb sörfajtákból veszünk egy kis tartalékot, aztán szedelőzködünk. Kisfiam közben befekszik az egyik függőágyba, készítek róla egy képet, és ahogy figyelem őt, megfordul bennem, hogy ez a fotó egy másik kontextusban teljesen mást jelentene. Vigyorgó gyerek, szivárványszínű függőágyban.
Madden; 2023. augusztus 7.
Ma nem utazunk sehova. Körülnézünk a birtokon. Mondanám, hogy a farmrendszer a világ legnyugisabb helye, de ez csak részben lenne igaz. Egyfelől viszonylag sűrűek errefelé az ún. trash-betörések. Ezekkel a rendőrség nem igazán tud mit kezdeni, mert a betörők nem lopnak el semmit, „csak” tönkreteszik a berendezést; összetörik a bútorokat; rászarnak és odahugyoznak a szőnyegre, ilyesmik. Vagyis ennek
a vandalizmusnak inkább „üzenete” van, amely az anyagi egyenlőtlenségekre tereli a figyelmet. Kétségtelen, hogy léteznek a farmhálózatban drabális luxusházak; de a gazdák ugyancsak megdolgoztak a sajátjukért, a legtöbbjüknek lényegében a házukban áll a vagyonuk. Az állattartással foglalkozó többséget pedig nem szabad összemosni az érdemtelenül gazdaggá lett kisebbséggel. Az kemény meló. Először tehát kikapcsoljuk a biztonsági rendszert, aztán elindulunk a fák közé, ahol hatalmas baglyok élnek. 1000 méter feletti magaslaton vagyunk, hűvös az erdő; bizonyos pontokról megpillantható a Sziklás-hegység sziluettje. (Ennek köszönhető, hogy a környéken a Mountain View vagy a Rocky View elnevezésekkel illetnek egyes zónákat, épületeket.) A földút mentén málnabokrok nőnek, és bizony ez sem életbiztosítás. Nem egyszer fordult már elő, hogy a medvék a gyümölcsöket követve rátaláltak a házra, a biztonsági kamerák rögzítették is a látogatókat. Egyikőjük tönkrevágta a kaptárakat, azóta nincsenek méhek a birtokon. A nagyobb testű állatok főként télen merészkednek közelebb a házhoz élelem reményében, illetve sót mindig találnak az etetőkben. A ház melletti tyúkólat is sűrűn ostromolják a ragadozók, de annyira megerősítették a védelmét kemény dróthálóval, hogy egy ideje Alcatraznak becézik. De nemcsak a ragadozókat vonzza a terület, a teraszon egy speciális edényben nektár illatozik, amit kolibrik fogyasztanak. Többször is láttunk néhányat, de egyszer sem sikerült lefotózni őket, döbbenetesen gyorsak. A málnástól továbbmegyünk a kis tavak irányába. Halak nincsenek ezekben a vadvizekben, de rengeteg itt a béka. Messziről hallani a hangjukat. Felfigyelünk viszont másfajta zajokra is, és hirtelen mintha sikoltozást vagy üvöltözést hallanánk. Kojotok. (Prérifarkasok; eddig szinte csak indiánregényekből ismertem őket.) Óriási ricsajt csapnak; mintha összevesztek volna valamin. Közelednek. Azonmód visszafordulunk; eleget láttunk. A ház melletti teraszon és farakásokon mókusok kergetőznek, egyikük felszalad a függőleges házfalra is. Fürgék és ügyesek, rendszeresen ellopják a kesztyűket, a törlőrongyokat és az asztalterítőket. Mielőtt bemennénk a házba és aktiválnánk a riasztórendszert, kisfiam szeretne még egy kicsit gazolni. (Valahogy megszerette itt ezt a tevékenységet.) Gyomlálás közben végig rajta tartjuk a szemünket.
The Quarry; 2023. augusztus 8.
Ömlik az eső, a farmvidék földútjai eláznak, némelyik a sár miatt járhatatlanná válik, de a hálózat egésze mégsem bénul meg. Az esőfelhők azt az illúziót keltik, mintha megérinthetnénk őket. A sűrű eső- és ködfüggöny következtében félhomály borul a tájra, az állatok visszahúzódnak az aljnövényzetbe, ám jól tudjuk, hogy a vadont ilyenkor is nyüzsgő élet jellemzi. A gazdák terepjárókkal közlekednek, ilyen időben megnő a trackok szerepe. Ezek a szállítójárművek itt nem státusszimbólumok, hanem a farmok közti kapcsolattartás nélkülözhetetlen elemei. Amíg eláll az eső, a vendéglátóink könyvei között turkálok; közben pedig átkozom magam, amiért a CrossIron Millsben nem vettük meg azt a kiadványt, amelyik a kanadai településszerkezetről és az elzárkózásról szól. A kezemben volt, belenéztem, de visszaraktam a polcra; a kisfiamnak vettünk inkább különböző olvasnivalókat. Nem gondolkodtam előre, most már mindegy, bár biztos vagyok benne, hogy majd hazaérve ismét hiányolni fogom. Koradélutánra kitisztul az ég, indulhatunk Cochrane-be. A város előtt látunk egy építkezést, már nem először, most is megcsodáljuk, milyen elképesztő gyorsasággal haladnak a munkálatok. Ilyenkor van a szezonja; télre az úthálózatnak biztonságosnak kell lennie; Kanada-szerte, persze, a hó nem éri váratlanul a karbantartókat. Cochrane-ben megállunk az egyik mall parkolójában; a gyerek kedvéért a Popeye-be ugrunk be egy gyors ebédre. Szinte üres az étterem, néhány natív srác hangoskodik nem messze tőlünk, de kedvesen rám mosolyognak, köszönnek is. Mi távozunk előbb, elhatározzuk, hogy megnézzük a szomszédos kenderboltot, ilyesmit nem láthatunk odahaza, de amíg egyeztetünk, a natívok beérnek minket, ők is ugyanoda tartanak. A bejárat fölött jól kivehető felirat: In N Out Cannabis Discounter; ám se az ajtón, se a kirakatüvegen nem lehet átlátni. Titokzatos homály; halkan reggae szól. Észreveszünk egy figyelmeztetést: a bolt látogatásához személyi igazolvány szükséges. Kedvesemmel belépünk a helyiségbe – a falakon és a pultokban ezerféle csomag sorakozik katonás rendben –, két barátságos fickó köszön ránk, de nem kérnek tőlünk okiratot. A rasztahajú a natívokkal foglalkozik, a másik azonnal hozzánk fordul; rengeteg fontos dolgot elmagyaráz, mi mire jó, mire használható, kiknek ajánlja stb. – itt minden legitim, nem kell tartani semmitől. Ecseteli a kannabiszkészítmények rövid- és hosszabbtávú hatásait, teljesen profi. Hallgatjuk az eladót – bezzeg a natív srácok gyorsan végeznek, pontosan tudták, miért jöttek –, akinek nem az a célja, hogy minél hamarabb vegyünk valamit, hanem hogy tisztában legyünk az áru nemes tulajdonságaival. Egy idő után úgy érzem magam, mintha egy kiváló ismeretterjesztő előadáson vennék részt; sokáig elhallgatnám. Végül egy maréknyi dollárért veszünk egy tasak kannabiszos gumicukrot, amit aztán lelkesen odaajándékozunk később egy csinos helybéli lánynak, akivel a tsuut’inák fiesztáján ismerkedtünk meg. A kenderbolt előtt a kisfiam csak futó pillantást vet a megtévesztő, téglaszínű pakkra – így nem kell szabadkoznom, hogy miért nem bontom ki –, aztán szalad is a trackhoz, mert újra elered az eső.
Bragg Creek; 2023. augusztus 10.
Amikor az utazó Cochrane-be érkezik, egy tábla fogadja, amelyen ez áll: „How the West is Now”. A városban több forrponton valóban megérint a Nyugat szelleme, de Cochrane-től 30 km-re fekszik Bragg Creek, amelyre szerintem sokkal jobban illik a tagline. Párszáz lakos, vadnyugati dizájn, posztwestern életérzés, játszhatsz – itt is – egy bár előtti zongorán, a fogadó mellett régi postakocsi vár. Kétségtelenül Cochrane a környék hajtómotorja, mondhatni a szíve, de akkor valószínűleg Bragg Creek a lelke. Késő délután érkezünk, a fakuló napfény valahogy mégis élesebben kiemeli a kontúrokat, a félkörben elhelyezkedő western típusú házikók színeit és körvonalait. Tökéletesen archaikus a látvány, olyan mintha kielevenedne a vadnyugat – vagy máshonnan nézve, a Vissza a jövőbe harmadik részébe csöppennénk. Bizonyos szempontból időutazók vagyunk. A Kelet és a Nyugat nem teljesen egyidejű, ahogy a nyugati civilizáció és a natívok világa sem. Bragg Creekben nem megállt az idő, hanem inkább szemcséssé vált; úgy rétegződött egymásra a múlt és a jelen, hogy látni minden rétegét. Átballagunk a parkolón az élelmiszerbolt elé, ahol kezdődik a fedett járda, amelyen végighaladhatunk a félköríven. A faliújságra téved a tekintetem, és megdöbbenve látom, hogy a „halottjaink” között Eddie Van Halen is szerepel. Ettől még szimpatikusabb a hely. A vinotékában ahhoz képest, hogy egy porfészekben vagyunk, elképesztő a készlet. (Amúgy a kanadai borok – néhány éve egy nagyszabású bortúrán érzékeltük – világszínvonalúak.) A sarokhoz érve megpillantjuk a világoskék zongorát, a kisfiam helyet foglal, és pötyögni kezd. „Play Me I’m Yours” – olvasható a kottatartón. A fősoron ajándékboltok és vendéglők váltják egymást, mind szolidan illeszkedik a városképbe. A boltokban feltűnően sok natív művészeti alkotás kapható, de nemcsak a közelben élő tsuut’inák munkái, hanem nakoda kézműves termékek vagy haida festmények is. Természetesen mind eredeti. Az egyik kis boltban kincsesbánya lapul régi könyvekből, aranyásó-történetekből (ha el tudnám szállítani, az összeset megvenném). Az ellenkező oldali vendéglő előtt áll a 19. századi postakocsi, körbejárjuk, a tőle pár méterre található vegyesboltban pedig számos talányos dolog kapható. (Meggyőződhetünk róla, hogy ahány vegyesbolt van a farmvidéken, mind másféle összetételű kacattömeget tartalmaz.) Az épületek mindegyike egy apró fadobozra hasonlít, amelyet szabadkézzel tákoltak össze. Hasonlítanak egymásra, mégis egyediek; az utazót azonban alighanem a teljes arzenál, az összkép nyűgözi le. A western mall elvegyül a többi emlék között, de mindig azonosítható marad; és mielőtt azt hinnéd, hogy ez csak díszlet, átmész a házsor mögé, meglátod a többi épületet (csak pár darab van), és tudatosíthatod, hogy azok között áll az egyik legjellegzetesebb. Messzebb annál, hogy a fényben legyen, de mégis tündöklően a periférián. Kisfiam megáll
a barna borítású western háznál, amely annyira impozáns – valószínűleg szalon vagy kupleráj lehet –, hogy róla mintázhatnák a vadnyugat építészetét; aztán egyszerre mosolyodunk el, amikor észrevesszük a „Bragg Creek” alatt a kisebb betűs feliratot: „Insurance” – biztosító.
Bottrel; 2023. augusztus 11.
Rengeteg helyen megfordultunk Kanadában; láttunk nagyvárosokat napfényben tündökölni; nemzeti parkokat, erdőket, tavakat ázni az esőben; high-tech farmokat lángolni az éjszaka homályában. De mégis Bottrel az egyik legnagyobb kedvencünk. Ez a település három épületből áll, melyek közül a középső az ilyen jellegű lepattant kereszteződésektől megszokott vegyesbolt. Négy éve vettem itt hokiütő alakú kupaknyitókat, kettőt akkor itt hagytunk, és lám, még most is megvannak, be is gyűjtöm őket. Jelképes emellett – de először nem hiszek a szememnek –, hogy sikerül itt elkapnunk Douglas Coupland Generation X című alapművét, korszakos regényét (Tales for an Accelerated Culture), amelyet nem kell kifizetnünk. (Pedig az első paperback kiadás.) Önkéntes alapon dobhatunk pár dollárt egy poros perselybe a közeli alapiskola támogatására – fizetség helyett. (A könyvek így mennek itt.) A generale store-tól 50 méterre egy kicsi kempinghely pihen egy szélesebb patak kanyarulatában. Festői, kenderillatú hippitanya, egyszerre áraszt nyugalmat és bulihangulatot. Elücsörgünk a patak partján; lelassul az idő. Aztán átcaplatunk a hídon a patak másik oldalára, amely egy fák koszorúzta tisztás tűzrakóhelyekkel. Kisfiammal focizunk egy nagyot; közben azonban nem mindennapi kalandban van részünk. Felfigyelünk egy talányos alakra, aki fel-alá járkál a tisztáson, viszonylag nagy iramot diktálva, és egyszer csak odajön hozzánk. Lényegében nem mond semmi érdekeset, a kezünkbe nyom viszont egy-egy mini paradicsomot. Majd sarkon fordul, és rohanvást folytatja útját a sátorhelyek felé. Egymásra nézünk, ami nagyjából azt sugallja, hogy gőzünk sincs, mi volt ez. Aztán halkan megpendítem, hogy szerintem a figura tökéletesen úgy nézett ki, mint Stephen King hosszú hajjal. Kedvesem megdöbbenve mered rám; pont ugyanezt akarta mondani, de valamiért nem kezdett bele; vagyis szerinte is a tag teljesen úgy festett, mint Stephen King hosszú hajjal. Amúgy nem volt rajta semmi különös, koszos használt cipő, kopott farmer, gyűrött sötétkék póló. Az arca azonban tiszta King, hosszú őszülő hajjal. A mindenségit, mondom, le kellett volna fotózni,
a kép nem semmi lenne a Face-en: a kanadai Bottrelnél összefutottunk egyik kedvenc írónkkal, Stephen Kinggel. Aki éppen ott táborozott, és megkínált minket mini paradicsommal – tehetnénk hozzá. Valamit a dedikálásra is ki lehetett volna találni; nem biztos, hogy a figura nem ment volna bele abba, hogy tegyen úgy, mintha aláírná Coupland könyvét, amit a megfelelő szögben tartunk… Van nálunk egy Ellis is, a The Shards, amit még a Balzac mallban vettünk, így csoportos dedikálást is eljátszhattunk volna. Előadás elmulasztva. Nem fotózunk sokat, még mindig nem a technikai képeken át nézzük az adott valóságszilánkot. Antituristák vagyunk. A foci után összeszedjük a cókmókunkat, és indulunk vissza a vegyesbolt előtti parkolóba. Az épületnél még megállunk, elmosolyodunk ezen a barkácsolt csodán, mert tudjuk, hogy van abban valami megnyugtató, hogy ha legközelebb Kanadába jövünk, egy biztosan állítható lesz: Bottrel ugyanígy fog kinézni. A csend elhúzódik indulás közben, és mielőtt a mosoly a búcsú könnyeinek adná át a helyét, kisfiam azzal az épületes javaslattal áll elő – kristálytiszta logika –, hogy ne együk meg a paradicsomokat.
(Megjelent az Alföld 2024/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Bugyi István munkája.)
(A fotókat a szerző készítette.)
Hozzászólások