Egyetlen világ
Pablo Picasso: Avignoni kisasszonyok, 1907, olaj, vászon,
244×234 cm, Museum of Modern Art, New York
Nem több ez sem, mint elpusztítani
mindent, amit még képzelhettél volna,
s hiába nézel úgy egy festékfoltra,
hogy feltárulnak Isten titkai
előtted, amíg megtelik a vászon,
hiszen ilyenkor hullnak szét megint
a kép mögött elképzelt képeink,
s alig készült el, máris várva várom,
hogy majd ismét üres legyen egészen
a látvány, pontosabban: ne legyen
egyáltalán, s belül tegyem-vegyem
csupán, mert a mindenható fejében
az élethűen megformált világ
kiszorította a fantáziát.
Majd ismét összerakja
Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával,
1508–1510, olaj, fatábla, 168×112 cm, Louvre, Párizs
Nem Jézus hát a legvédtelenebb,
hanem a bárány, utolsó a sorban,
ki legalulról azt sem látja, hol van,
s a föl-föltornyosuló szeretet
mind fényesebb és mind fenyegetőbb,
ahogy a felnőtt Máriát ölébe
vette Szent Anna, és ahogy fölébe
hajol tűnődve, míg a csecsemőt
Mária tartja, mert csak láncszemek
az asszonyok, s a várva várt gyerek
kezét melengeti a puha, göndör
gyapjúban: hogyha egyszer meginog
ez az építmény, emlékezni fog
ismét reá, s majd összerakja föntről.
És a vének
Tintoretto: Zsuzsanna és a vének,
1555–1556, olaj, vászon, 146×193 cm,
Kunsthistorisches Museum, Bécs
Zsuzsanna sejtheti, hogy leskelődnek,
s mint lomb közt egy-egy öklömnyi veréb,
úgy ugráltatja szürkéllő szemét
mindkettő, hiszen szeretnének többet
meglátni abból, amit újra s újra
elrejt, és közben mégis kitakar,
míg egyedül is tetszeni akar,
vagyis dehogy van egyedül, ha tudja,
hogy ott vannak, s így már a meztelenség
egészen más értelmet nyer, csupán
jelmez vagy maszk, mint áttetsző ruhán,
vizslatnak fel-le rajta, és a kelmét
próbálják csőrükkel, de nem lehet
vetkőztetni, mert rég levetkezett.
A háború vége
Mednyánszky László: Enyészet,
1917, olaj, karton, 70×100 cm,
Katona József Múzeum, Kecskemét
Nyilvánvalóan közhely, hogy csak bábuk
feküsznek ott, mint félrecsúszott paplan
alatt, mindig szemérmetlen s szokatlan
pózban, hiszen korhadt faág a lábuk
s kupacnyi sárgásbarna lomb a testük,
legfeljebb annyi furcsaság van benne,
hogy legalább egy párnaféle lenne
felül begyűrve, például egy elnyűtt
kabát, mert így kissé erőltetettnek
meg fárasztónak tűnik, hogy enyésznek,
és hátracsuklott fejjel égre néznek,
de rothadóban néha fölneszelnek,
vagy pára száll belőlük, míg az álom
szakadt ruha a meztelen halálon.
A hatalom természetéről
Fernando Botero: Az elnöki család,
1967, olaj, vászon, 203,5×196 cm,
Museum of Modern Art, New York
Sehol nem fénylik zsír az arcukon,
kövér a zöld, a kék, a rózsaszín,
s a boldogság irdatlan foltjain
nincs árnyék, bár egy tűzhányólyukon
kilóg hátul a füst, gyújtózsinór
talán, vagy az sem, inkább valami
kötél, és most éppen nem hallani
a kép felől a szuszogást, kiforr,
majd elvegyül velük a hatalom,
egyszerre forma már és tartalom,
kívül is az van, ami legbelül,
hiába felnőtt, hiába gyerek,
ugyanolyanok körben a hegyek,
s torlódnak mégis értelmetlenül.
(Megjelentek az Alföld 2016/5. számában.)
Hozzászólások