„A legnagyobb költőt idézted”

Ez nem az a környék címmel jelent meg Juhász Tibor első kötete, amely egyben az Apokrif Könyvek sorozatnak is nyitó darabja. A legnagyobb költőt (természetesen József Attilát) idézted – mondhatjuk mi is a fiatal szerzőnek, hogy azzal a poétikai eljárással (szövegkölcsönzés) éljünk, amelyben Juhász versei sem szűkölködnek.

A huszadik századi magyar lírai hagyománnyal teremtett erős kapcsolat értelmé­ben a kötet alkotásaiban olyan életművek szólamai csendülnek fel, mint József Attiláé, Kassák Lajosé vagy Szabó Lőrincé. Azonban Juhász sikerültebb versei nem­csak szövegszerű utalások szerint lépnek párbeszédbe az említett korpusszal, ha­nem egy ennél jóval nehezebb kihívásnak is eleget tesznek, vagyis a későmodern költészet „optikáját” is sikerrel alkalmazzák. Talán éppen ebben jelölhető ki a kö­tet legnagyobb erénye, amely szerzőnket kortársai tehetségesebbjei közé emeli.

juhász1

A kötet tematikája homogén, azonban az azt tagoló öt ciklus mindegyike egy-egy specifikusabb viszony köré épül. Kiüresedő emberi kapcsolatokról, a széthullás különböző szintjein lévő lakónegyedekről olvashatunk, és az itt élő emberekről, akik azáltal tűnnek el, hogy kikülöníthetetlenné válnak környezetükből. „A nyomor orszá­gairól” „rajzol” „térképet” Juhász költészete a szó legszorosabb értelmében, mivel azt a „környéket”, amelyre a kötet címének deixise is utal, verseinek nyelve hozza létre („Ez húzódik egészen a vasúti felüljáróig, / melynek helyesírási hibásak a lábai”).

A tematika mellett egyéb jellemzők is szegmentálják a kötetet, az egyes ciklu­sok ugyanis különböző énpozíciókat visznek színre. Az első egység (A város felé) legértékesebb, a hagyományt leginkább megszólító alkotásaiban az én csupán a személyragok szintjén érzékelhető, ahogy azt a kötetnyitó vers (A harangszót vár­ják) utolsó sorában olvashatjuk: „A tekintetek nem akadnak fenn / a megroggyant házak közötti / szemétdombokon, alig rebbenve / átsiklanak a félig földbevájt / autóroncsokon, a sárba fulladt utcák / tengerén, a telep mögötti völgyön, / dom­bokon, s egy messzi templom / csúcsára szegeződnek // A harangszót várják, gon­dolom.” Ráadásul az idézett vers „medializált tekintete” úgy közvetíti a látványt, mintha egy kamera pásztázná végig a tájat. Azonban ennek a látásmódnak a ko­molyabb lehetőségeit majd csak a kötet harmadik ciklusának alkotásai aknázzák ki. Mindenesetre a lírai én ugyanúgy nem operátora saját nyelvi valóságának (nem tudja, mire irányulnak a „tekintetek”, amelyekhez a szöveg nem rendel személye­ket), ahogy a későbbiekben szóba kerülő versek látásmódját sem egy referenciálisan megjeleníthető emberi tekintet perspektívája, hanem a nyelv szervezi. A ciklus egy másik alkotása (Ami nem hajlik) szintén József Attila-i versszervező elvekkel él, ugyanis a költemény saját variánsával lép párbeszédbe (amely bonyolult viszonyt ezúttal nincs mód részletesebben tárgyalni, de a kötetben megjelent verset bárki összevetheti az Ingatlanhirdetés című opusszal, amely az Apokrif folyóirat egyik felolvasóestjén hangzott el, és a legnépszerűbb videómegosztó oldalon könnyű­szerrel megtalálható). Célszerűbb ebben az esetben is úgy olvasni a variánsokat, ahogy Kulcsár Szabó Ernő ajánlja József Attila műképző elveit kommentálva, azaz nem a tökéletesítés szándéka szerint, hanem annak a későmodem belátásnak a tü­neteként, amely a szövegváltozatok egymáshoz való nyitott viszonyában gondolja el az esztétikai tapasztalat újszerű lehetőségét. Mindkét szöveg él azzal a József Attilától sem idegen képalkotással, amelyben test és annak közege vetül egymás­ra: „a hámló falakkal együtt testük is elengedte / bőrüket, és úgy esik be nyílt kutacsukon az ég, / ahogy az egymásra rakott lemezekből álló / tetőn az eső”.

A második egység (Ez nem az a környék) versei sokkal személyesebb hangon szólalnak meg. A ciklus további egységekre is felbontható: az első öt költemény középpontjában a családi viszonyok állnak; a következő három szövegben (Ez nem az a környék, Mint ő, Bosszú) egy eladóként dolgozó barát alakja sejlik fel; az ezt követő két költemény közös vonása, hogy színhelyük egy kocsma (Miféle, Szelvények); az utolsó két vers pedig egy-egy váróteremben játszódik (Padló, Mennyei Megtévesztés). Az itt olvasható alkotások énközpontúbbak, mint a követ­kező egységéi, ezzel összefüggésben csak ebben a ciklusban szerepelnek olyan költemények, amelyekben arcok jelennek meg. Az anya arca (Melegebb öl), egy bosszantó ismerősé (Bosszú), vagy éppen a lírai éné: „Hazafelé, egy nedves kira­katban / szemem fölösleges árkait néztem. / Még két sarok, és balra rögtön / az első ház, ahol az ihletnek kell várnia” (Jó lesz a száraz is). Utóbbi leírás bizonyos módon mégiscsak kikezdi a személyesség kódjait, hiszen a nyelv ambiguitása miatt az arc ráncait („árkok”) a nem sokkal őt követő, a városi utca térelemeire utaló kifejezés („sarok”) az élettelen közterek képzetébe (vízelvezető árok) írhatja vissza, ezzel pedig a lírai én hasonlóan élő és élettelen ellentétpárjai között oszcil­lál, mint az Ami nem hajlik című vers alakjai.

juhasz2

A legsikerültebb talán a harmadik ciklus (Egy kisváros lételemei), mivel az itt olvasható költemények hozzák leginkább játékba a medializált versoptika lehető­ségeit. Például az Adás című alkotás utolsó soraiban („az adások hálóján / keresz­tül holdfény szitál a közterekre.”) olyan látvány, az antennák felé közvetített jelek anyagszerűsége („adások hálója”) válik láthatóvá, amely máskülönben vizualizálhatatlan. Olvashatjuk azonban úgy is a zárósorokat, hogy az éjszakai lakótelep ab­lakain kiszűrődő világosság, a televíziók vibrálása értelmeződik a hold fényeként. A zárlat kétértelműségét már a cím is előrevetíti, hiszen ha az adás aktusát a kései Derrida felől gondoljuk el, akkor az adás csak abban az esetben mehet végbe, ha annak gesztusa rejtve marad. Ez a gondolat viszont nem áll messze Friedrich Kittler ismert gondolatától, mely szerint a technikai médiumok célja az érzékszervek megté­vesztése. Tehát csak akkor kapunk valamit, ha elfelejtjük a médiumok működés­módját. Ez az összetett viszony szerencsésen ötvöződik a magyar adás főnévben (ajándékozás és műsorközvetítés), melyet Juhász verse is felvillant. Továbbá a szél közvetítő szerepéről sem szabad megfeledkeznünk, amely éppen mint közeg marad láthatatlan: „Az éjszaka először egy eldobott / napilappal mozdul, elvergő­dik / a parkig, ott széttárja lapjait”; „Beszédhangokat hoz a szél”. A szél azonban nem csak a mediális közegek működésmódjára utalhat (valami egy másikon ke­resztül válik megtapasztalhatóvá), hanem azokra a cselekvésekre is, amelyek mö­gül a szöveg kisatírozta az embert, hiszen a tárgyak mozgásáért több esetben is egy láthatatlan instancia felel: „Egy erkélyről félig szívott cigaretta / esik a járdát szegélyező virágágyásba. / Egy reklámszatyor kúszik az úton” (Részletek); „az ön­gyulladó négyszögek hemzsegni kezdenek” (Városom 11). Az éjszaka megelevenedése is József Attila-i alakzat: „Láncra vert kutyák körül csörög / kocsifelhajtók kövei közül sarjad, / tűzcsapokat fon körbe a sötét, / egy kocogó asszony lopva körülnéz” (Kassai út). A sötétség, mint egy féktelenül burjánzó növény fonja körbe a látvány elemeit és oldja fel a köztük lévő határokat. Gyönyörűen képzik le ezt a moz­gást a szöveg finoman egymásba szövődő asszonáncai és alliterációi: „nap”, „ablako­kat”; „kutyák körül”; „kocsifelhajtók kövei közül”; „sötét”, „körülnéz”; „ad”, „áthat”.

A negyedik ciklus (Városom) alkotásai inkább prózaverseknek nevezhetők. Az egység első darabja szintén egy médium teljesítményének tapasztalatán keresztül teszi hozzáférhetővé a látványt („Valahol a jelzőlámpák füzérei között ott volt a / mi otthonunk is, ugyanilyen lenémított cselekményekkel”), hiszen a panelházak ablakai mögött, a felkapcsolt lámpák fényében zajló hangtalan események nem­csak a „lenémított” igenév, hanem a cselekmények keretezettsége miatt is a televí­ziózást idézik meg. Sokkal költőibben teszi azonban ezt, mint a mottóban vagy szövegi szinten a ciklusban is megidézett mester, Kassák Lajos. Noha Kassák a televíziót még nem, de korának népszerű technikai eszközeit beemeli költészeté­be, így olvashatunk nála gramofonról, verkliről („sípláda”), fotózásról. Őt követő­en József Attila lesz az, akinél nem explicite szerepelnek a technikai médiumok, hanem azok a vers tekintetének megújítására szolgáltatnak analógiákat. Ebben áll tehát József Attila vagy az őt e tekintetben is követő Juhász Tibor poétikusabb vi­szonya technomediális környezetükhöz. (Például Deréky Pál értelmezésében a Riának hívom című költemény kimondatlanul bár, de Riát a filmszerűség képzeté­be utalja.) Csupán a kötet utolsó két ciklusa tesz eleget (szerencsére) a könyv há­tulján olvasható önkommentárnak, melynek értelmében a szövegek karakterek be­mutatására, történések elmesélésére szorítkoznának, s ez is azt mutatja, hogy meny­nyire túlnőnek a szövegek a szerző intencióján. A ciklus abban a tekintetben is elkü­lönül a korábbiaktól, hogy a többes szám első személy kapja a leghangsúlyosabb sze­repet. Te és én grammatikai egybejátszását viszi színre a Városom hetedik darabja. A lírai én a „város peremén” sétálgat kedvesével, míg végül kívül kerülnek a telepü­lésen, ahol már közvilágítás sincs. A vers első szakaszában a te és a lírai én grammatikailag elkülöníthetők: „azt kérdezted… azt feleltem”, azonban mikor elhagyják a várost és annak fényeit, a sötétben mintegy eggyé olvadnak a többes szám első személyű igei személyragban: „Erre nem voltak lámpák, ezért visszafordultunk”.

A kötet utolsó egysége (Kitartó) szinte már csak tördelését tekintve nevezhető versnek. A szöveget átlagosan tizenkét sorból álló egységek tagolják, melyeknek az utolsó tagmondata megismétlődik a következő elején. Egy történet rajzolódik ki, melynek középpontjában a Kitartó nevű kocsma áll. A lírai én (bár határeset, hogy így nevezhetjük-e, vagy inkább narrátornak), aki költő, a szóban forgó kocs­ma törzsközönsége (bányamunkások) közé próbál betagozódni. A költő alteregója a szöveg kvázi valóságában saját születését egy időre teszi a bányák bezárásával, amely mintha egy értékszembesítő határt is képezne – egy bátor képzettársítással a Letészem a lantot című alkotást megidézve –, mivel  a korábbi költészet teljesít­ménye révén a munkások „[l]átták, ahogy a semmiből / falak emelkednek, és a gyárkémények mögötti / naplementék fényében fekete gyémántként / üzemel­nek”, a fordulat után viszont ez az orfikus teljesítmény puszta vágyként jelenik meg: „azt akartam / hallani, amit Kassák, amitől ketté hasadnak / a falak, de csak a hamar elhaló visszhang / válaszolt a gyárak kongó belsejéből”. A visszhang termé­szetesen felfogható a Juhász költeményei által bátran mozgósított intertextualitás alakzataként, amely az imént idézett sorokban is működésbe lép, hiszen a mottóhoz hasonlóan jelen esetben is megidéződik Kassák 71. sz. költeménye („amitől ketté hasad­nak a falak”).

Juhász Tibor fiatal, most induló költőként erősen indított első kötetével, amely azonban színvonalát tekintve nem teljesen egységes. Legsikerültebb az első és a harmadik ciklus, melyeknek ígéretes és igényes nyelvi megalkotottságát az utolsó két egység darabjai alulmúlják. Ez viszont ne tántorítson el senkit attól, hogy kézbe vegye Juhász kötetét, melynek atmoszférája helyenként Krasznahorkai Lász­ló korai epikus világára, vagy éppen Tarr Béla filmjeire is emlékeztethet (mintha a kötetnyitó vers a Sátántangó első fejezetének kulcsszavait idézné: „eső”; „sár”; „telep”; „templom”; „harangszó”, sőt a tájat végigpásztázó tekintet is a filmadaptá­ció legsajátosabb ismérvére utalhat). A fentebb említett költőóriások sorát folytatva a címadó vers vitahelyzetet idéző felütése („Mit tudom én, ez is egy törvény”) Sza­bó Lőrinc Te meg a világ kötetének bizonyos darabjait is eszünkbe juttathatja: „Nem! Semmiért! / Az életet?” (Egyetlen vagy). Így tehát a kötet elsősorban azokat hívja izgalmas kalandra, akik némileg jártásak a huszadik századi magyar költészetben, hiszen az itt olvasható versek egészen apró árnyalatokkal idézik meg az előző szá­zad lírikusainak alkotásait.

Juhász Tibor: Ez nem az a környék, Fiatal Írók Szövetsége–Apokrif, Budapest, 2015.

(Megjelent az Alföld 2016/4. számában.)

Hozzászólások