Utoljára szembesülsz a véggel

Többször megállapítást nyert az életmű nagyobb íveinek áttekintésére tett különféle kísérletek során, hogy Oravecz Imre költészete sokáig kötetről kötetre újította meg magát, lépett újra és újra váratlan, a korábbiakból nem kikövetkeztethető poétikai utakra. A Halászóember utáni időszakra ez a diagnózis immár kevéssé mondható találónak. A megfelelő nap címen kiadott 2002-es versgyűjteményt, minden tematikus és formai hangsúlyeltérés ellenére, nem volt lehetetlen az 1998-as ma­gnum opushoz fűzött valamiféle appendixként olvasni, már csak azért sem, mert egy ciklus erejéig az azt kiegészítő Töredékpótlásra is vállalkozott. A 2015 vé­gén, vagyis meglehetősen hosszú szünet után megjelent, a szerző immár a Mag­ve­tő kiadónál újraindított életműkiadását nyitó Távozó fa című, 2005 és 2014 között ké­szült költeményeket közreadó verseskötet még ennél is szorosabb szálakkal kö­tő­dik az elődjéhez, mint ahogyan persze – akár intertextuális egyezések formájában (vö. Gorove Eszter, „Faidővel mérve már csak percei lehetnek hátra”, Tiszatáj, 2016/6, 103.) – a Halászóemberhez is.

Ahogyan A megfelelő nap, úgy a Távozó fa is hat, tematikusan is hasonló el­ren­de­zésű ciklusba szerveződik. Az új gyűjtemény alább emlegetendő formai-poétikai jel­lemzői meghatározóak voltak már az előzőben is, mindkét kompozíciónak ré­szét képezi egy Madárnapló című verssorozat, és – mint azt Krusovszky Dénes már bemutatta (A távozó én, Műút, 2016055, 63.) – további egybecsengések mutathatók ki a két kötet egyéb ciklusai között is. Mindemellett szembeötlő a különbség a két kötet recepciója között: A megfelelő nap viszonylag csendesebb (talán a Ha­lá­szóember élénk kritikai visszhangja és közönségsikere által beárnyékolt) tudomásulvétele után akár meglepetésnek is mondható az a verseskötetek esetében jó ideje ritkának mondható, széles körben (nem csupán a kritikai írások kötegében do­kumentálható) affirmatív fogadtatás, amelyben az új kötet részesült és amely az Aegon-díj odaítélésében öltött emblematikus formát. A Távozó fa megjelenését kí­sérő figyelem persze könnyen magyarázható: éppúgy lehetne hivatkozni a kiadóváltásra vagy a már említett hosszabb szünetre a verseskönyvek megjelentetésének rit­musában, mint – talán még inkább – arra, hogy Oravecz éppen a köztes időben meginduló és szintén nagy érdeklődés övezte regénysorozatának kötetei (Ondrok gödre, Kaliforniai fürj) alighanem az olvasóközönség új rétegeit nyerték meg az életmű számára. És természetesen arról sem érdemes elfeledkezni, hogy – az eddigi kritikai recepció tanúsága szerint – a lírai műnek talán ez a mostani kötet bizonyult (a versolvasás konvencióit a maga idején azonban alighanem sokkal erőteljesebben kihívó 1972. szeptember mellett) a legszemélyesebb, leginkább átélhető és talán, valóban, mint Krusovszky megállapította, valamiféle „együttérző olvasásra” leginkább „apelláló” teljesítményévé.

A Távozó fa szerkezete hat ciklusból épül fel, melyek kohéziós viszonyai azonban, tematikusan nézve legalábbis, nem teljesen egyenletesek. Úgy lehetne fogalmazni, hogy az első három – a, mint azt a ciklus címét adó, figyelemre méltó költeményből kiderül, a híres József Attila-versre alludáló Téli éjszaka, a Helyreállítás és a kötetcímet kölcsönző Távozó fa – lényegében az önnön szűkösnek és főleg ma­gányosnak mutatott tárgyi-térbeli környezetét és létkörülményeit, valamint em­lé­kezetét (egyben, ha lehet így fogalmazni, jövőjének, majdani nem-létének emlékezetét is) számba vevő én beszédének koordinátáit vázolja fel és vizsgálja meg. A kö­tet második fele ellenben a másikkal, majd az idegennel, az ismeretlenül ismerőssel, ismerősen ismeretlennel való együttlétezés tapasztalatait gyűjti egybe. A szer­ző kisfiának (és egy házasság felbomlásának, az együttlét megszakadásának) szen­telt Matyi című ciklust a már említett (és, érdemes kiemelni, bizonyos értelem­ben a legtöbb mozgalmasságot regisztráló) Madárnapló, végül pedig a December, mor­ning című angol nyelvű verssorozat követi. Oravecz nem először ad közre (ily mó­don kizárólag magyar nyelvűnek nem is mondható) versesköteteiben angolul írott verseket (ez a gesztus nem párját ritkító a 20-21. század költészetében, lehetne például Ernst Jandlra hivatkozni), ekkora kompozicionális súlyt azonban eddig nem szánt ezeknek. A versek elé iktatott kisebb bevezetésben beszél, nem elő­ször, az angol nyelvhez fűződő különleges viszonyáról, a versekből magukból azon­ban az is kiderül, hogy ez a különleges viszony egyben ahhoz az Amerikához fű­ződő viszony is, amely visszatérően fontos színtere nemcsak a költő, hanem számos felmenője, sőt regényhősei életének is, amelynek modern költészete nem ke­vés inspirációt szállított a lírája számára és amely iránti – majdhogynem – honvágyáról ebben a kötetben éppen egy Homecoming című költemény ad számot („After my most likely last stay in America / the feeling of helplessness / and being cut off from something vital /as soon as the plane touches down at the airport”).

A kritikai recepció ritka kérdőjeleit egyébként rendre a Matyi és a December, morning ciklusok kapcsán tette ki. Előzőben (erre például az ÉS-kvartett kritikusai szállítottak számtalan példát: Élet és Irodalom, 2016/9.) a kötet személyességfel­fo­gásának megbicsaklását diagnosztizálták: egy közvetlenebb, lírailag vagy akár a/egy „lírai én” által kevésbé reflektált vagy megszűrt személyesség megnyilvánulásaiban véltek esztétikai kockázatokat felfedezni. A Távozó fa szinte egyetlen kritikusa sem hagyta szó nélkül a Csillag című, valóban szentimentális egysoros közhelyszerűségét (Oravecz költői nyelvébe, amelynek mindig is domináns technikái kö­zé tartozott a nyelvi közhelyekkel való bátor kísérletezés, nagyon ritkán ugyan, de becsúszik ilyesmi). Mint alább még szóba kerül majd, mindettől függetlenül ezek a versek nagyon komoly kompozicionális funkciót hordoznak a kötetben. Az an­golul írott versek kapcsán nyilván az az – itt kielégítően aligha tárgyalható – kérdés vethető fel, hogy noha ezek a versek poétikailag nem nagyon különböznek a ma­gyarul írottaktól (erről például a magyarra fordítás tesztje a legtöbb esetben meg­győzne), vajon mennyire sikerül produktív kapcsolatba lépniük egy nemcsak nyelvi, hanem formai, intézményes és számtalan egyéb okból a magyartól nagyon eltérő poétikai kontextussal és hagyománnyal. Bár a szerző maga nem az amerikai irodalmi hatásokban, hanem életrajzi körülményekben jelöli ki e merész vállalkozásának legfőbb motivációját, annyi itt mindenképpen megjegyzendő, hogy költői ér­telemben sem ismeretlen közegben mozog, amit a kötet magyarul írt verseinek egy-két allúziója és némely megoldása éppúgy igazolhat, mint az Allen Ginsberg (Walt Whitmant idéző-megidéző) A Supermarket in California című költeményéről készített bravúros, angol nyelvű (Whitman megszólítását Ginsberg megszólításával, Lorcáét József Attiláéval felcserélő) átirata (A general store in Szajla).

Az eltérő tematikus csomópontok és beszédhelyzetek ellenére tehát a kötet formai-poétikai arculata rendkívül egységes. Az a – Halászóembertől kezdve do­mi­nánsnak mutatkozó – kimért, a sor- és a mondattagolás harmóniájára törekvő versbeszéd határozza meg, amely rendre ragaszkodik az élőbeszéd hangsúlyaihoz, pon­tosabban ezeket csak akkor töri meg, amikor (az életműből szintén nem ismeretlen módon) valamiféle litánia- vagy leltárszerű mellérendelés adja (amúgy nem ke­vés esetben) a versek fő szervezőelvét. Ez, vagyis a parataktikus szövegszervezés és a személyes hang hangsúlyos (bár sokszor késleltetett, s így helyenként csat­tanószerű zárlatokban rögzített) jelenlétének a kombinációja adja a Távozó fa költeményeinek meghatározó retorikai arculatát – amely azonban kellően tág ah­hoz, hogy olyan, személytelenebb beszédformákat is magába olvasszon, amelyek itt-ott akár A hopik könyve mítoszimitációit is emlékezetbe idézhetik (például rögtön a kötetnyitó, Alkony című vers elején: „A ház előtt kert, / a kert alatt völgy, / a völgyön túl hegy”). Oravecztől nem meglepő módon ennek a kötetnek is meghatározó nyelvi sajátossága az érzéki, sőt akár térbeli (és olykor időbeli) orientációs pre­cizitásra törekvő, pontos, antimetaforikus leírás, ami ezúttal is a természet, vagy, talán helyesebben fogalmazva, a környezet nem emberi közreműködéssel le­zajló folyamatainak az ábrázolásában a legfeltűnőbb. Mégis azért érdemes ezt itt ki­emelni, mert az egész kötet egyik fontos alakzatának precízebb megértéséhez se­gíthet hozzá. A Távozó fa verseiből sem hiányzik természetesen a költő szülőfaluja (és jó ideje lakóhelye), ezen keresztül pedig általában a falusi élet és a gyakran (nem utolsósorban irodalmi minták által vezérelten) ehhez hozzáképzelt természetközeliségként láttatott életforma pusztulásának rezignált, olykor igencsak kri­tikus (és éppen az egyik angol nyelvű versben [State of affairs] kissé szerencsét­lenül politikaivá tett) számbavétele. Ebből, tekintettel az öregséggel, a test esendőségével, elmúlással, halállal-meghalással foglalkozó költemények nagy számára a kötetben, kézenfekvő volna arra következtetni, hogy a tájváltozások vagy természeti folyamatok és az emberi életút közötti párhuzam sokrétű alkalmazása határozná meg e versek leírástechnikáját. A helyzet azonban nem egészen vagy nem csak ez, még akkor sem, ha jónéhány, többek között a címadó vers („de faidővel mér­ve már csak percei lehetnek hátra”), valóban igényt tart erre a párhuzamra, vagy­is az emberi és a növényi-vegetatív létezés közötti alapvető hasonlatra. Ez a ha­sonlat nem érvényes teljeskörűen, hiszen sok esetben pontosan az érzéki oldal kö­zömbösségére figyelmeztet, másként fogalmazva arra, hogy az, ami a környezetben történik, éppenséggel nem kínál mértéket az ezt a történést megfigyelő vagy regisztráló én számára. Az egyik legérdekesebb példát a Naptár című vers kí­nál­hatja, amely abból a megfigyelésből indul ki, hogy a szajlai ház (a kötet talán leggyakoribb helyszíne) falainak szürkülési árnyalatait – a szobákat érő fényviszonyok függvényében – „heteknek, hónapoknak, éveknek” lehet megfeleltetni, vagy­is a jelenség valamiféle naptárként alkalmazható. Ez a naptár azonban olyan mé­rőapparátus, amely mondhatni saját magát méri, inkább saját magát artikulálja, mint a megfigyelő idejét, aki talán ezért konkludálhat egyfelől arra, hogy ez a számára hozzáférhetetlen vagy megtapasztalhatatlan jövő egy érzéki aspektusát is kalkulálhatóvá teszi, másfelől viszont arra, hogy ezzel aligha mozdítja elő a létét és nem-létét meghatározó időkoordináták megértését, hiszen amit a „naptár” felmérhetővé tesz, az éppen nem az őt leolvasó megfigyelő ittlétének véges időbelisége. „[A]zt is képes lennék megbecsülni, / mennyire lesz sötét a sötét / mikor már nem leszek, / de ettől óvakodom.” – figyelemreméltó a zárlat majdhogynem humoros, szintaktikai forrású kétértelműsége, az én nemcsak a halála utáni időt (ki)számítani, hanem nem-lenni is óvakodik (éppen ellentétben, lehetne hozzáfűzni, József Attila Kései siratójának megszólítottjával, aki nem-lenni igyekszik).

Noha nem biztos, hogy ezek a versek mindenekelőtt arra kényszerítik olvasójukat, hogy valamiféle koherens metafizikai állásfoglalást desztilláljanak belőlük az em­beri lét véges mivoltáról (hiszen ilyesmivel feltűnő módon nem szolgálnak), mé­gis szembetűnő, hogy a kötet nagy figyelmet szentel annak a kérdésnek, vajon mi­ként ragadható meg hiteles (vagyis az itt érvényre jutó poétikai kontextushoz, te­hát például a tárgyias-tárgyilagos, objektiválható érzékleteket megcélzó ábrázolásmód kereteihez illeszkedő) költői eszközökkel mindaz, ami a halál után van. Ugyanis, Oravecz vonatkozó megoldásai ezt sugallják, mindaz, ami a környezetén és életén végigtekintő én számára hozzáférhető, túléli azt a tekintetet vagy azt az em­lékező tudatot, amely létezésükről érzéki vagy más jellegű tanúságot tesz. Ép­pen ezért lesz kulcsfontosságú a halála utáni időre és az e tekintetet nem tartalmazó térre visszanéző költői tekintet fikciója, olyasvalami, aminek egyik előképét az Ora­vecz költői munkásságának irodalomtörténeti vonatkozásai között sokszor em­le­getett Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének első zárlata, a végleges kompozícióban a Köz­játék pozíciójába tolt Az elképzelt halál című verscsoport szolgáltathatja. Fon­tos különbséget jelent persze, hogy míg a Tücsökzene önéletrajzi fikciójában az én-mivoltától megszabaduló én képes lesz arra, hogy – a költői emlékezés univerzális közegeként – saját magát is újra megtalálja e fikció keretei között („[…] csak / akkor látod meg újra magadat, / az eltűnt parányt, mikor kerete / vagy már mindennek s minden csak a te / belsőséged […]” – …a nagy, kék réten…), addig a Tá­vozó fa halálon túlról visszanéző tekintete annak ellenére nem kompenzálja ön­nön hiányát a leírásban, hogy a leírást magát nem irrealizálja vagy fikcionalizálja. Ahol mégis ilyesmire vállalkozik (pl. Helyreállítás), ott az idő visszafordításához szük­séges műveletek (húsz „lépés”) steril katalógusának formájában teszi ezt, a köl­tői rekollekció képességének olyan eltúlzásával, amely óhatatlanul ironikus megvilágításba helyezi az instrukciókat. Az első művelet metafizikai kihívása („1. lépés: kellő számú férfi és nő feltámasztása”) mintha eleve kételyeket ébresztene az utolsó, immár irodalmi feladatként is megragadható utasítás („20. lépés: hétéves énem megjelentetése a dűlőúton, amint uborkáért megy a konyhakertünkbe”) kivitelezhetőségét illetően.

Az, hogy a Távozó fa lírai hőse időnként képesnek mutatkozik vagy képesnek gondolja magát arra, hogy újra szétnézzen az őt immár nélkülöző világban (pl. Látkép, Milyen lesz?), változatokat adjon elő saját halálára (sőt megszólításokat in­tézzen a hátramaradottakhoz a síron túlról: pl. Fordított halotti beszéd a jövőből), lé­nyegében egyenes folyománya, sőt valójában következetes alkalmazása annak az ábrázolási stratégiának, amely ittlétének tér- és időbeli környezetét részvétlen, tárgy­szerű, értékeléstől, olykor talán értelmezéstől is tartózkodó leírásban igyekszik részesíteni. Ez az összefüggés megfigyelhető az én önmegjelenítésén is. Az első három ciklus sűrűn szerepeltet olyan verseket, amelyekre bizonyos értelemben Frank O’Hara híres (saját verseit leírni hivatott) kategóriája, az „I-do-this-I-do-that poems” is alkalmazható volna. Ahol pedig az én önmagát képmásként vagy más módon reflektált formában (például tükörből, fényképről vagy utolsó napjait mintegy a halál utánról visszanézve) veszi szemügyre, ott rendre egy idegent pillant meg. A Tükör című vers (amely tulajdonképpen kettős tükör, hiszen az At Ki­ta­no Shrine for the Fair című Gary Snyder-vers „tükrén” keresztül dolgozza ki a hasonlatot) a címadó költeményhez hasonlóan kiszáradó fát mutat, a régi fényképek az egykori és későbbi önérzékelés egyeztethetetlenségét tanúsítják (Távlat), az öregedés élménye egyben az önelidegenedésé is („Néha olyan, / mintha én nem én lennék, / hanem valaki más, / egy nehézkes, űzött idegen, / ki a bőrömbe bújt.” – Öregség).

A Matyi és a Madárnapló költeményei, innen nézve, viszont áthágják az ön­megjelenítés ezen módját, ráadásul éppen azáltal, hogy külső, vagy legalábbis má­sik tekintetet irányítanak az őket szemlélő énre, történjék ez akár oly módon, hogy apa és fia szavak-nevek elidegenítésével teremtenek új nyelvet maguknak, vagy úgy, hogy a nem-emberi létezés pontos megfigyelése rendre olyasfajta megértési kí­sérletekbe (például szándék- és érzelemtulajdonításokba) torkollik, amelyektől az ilyesfajta leírások elvileg inkább tartózkodnának. Éppen erre irányul A madármegfigyelő panasza: „Kár, / hogy nincsen olyan madaraskönyv, / mely részletesen tárgyal minden madarat, / és arra is kitér, / mi a kedvenc étele, / milyen az érzelmi élete, / mit szokott álmodni, / milyennek látja a világot.” A Bizalom című versben (a hatéves Matyi megkéri idős apját, hogy segítsen neki majd feleséget választani) a kisfiú nemcsak az apa támogatásába veti a bizalmát, hanem mintegy a végességgel fenyegető idő leküzdhetőségét vagy az elképzelt halálból való visszatérés lehetőségét is ígéri egyben, a Madárnapló Látogatás című darabja pedig a konyhaablakon benéző szarka perspektívájából ábrázolja (meglehetős tárgyiassággal: étkezés közben) az ént, mely perspektíváról kiderül, hogy valójában egy ré­gen eltávozott rokon túlvilági tekintetéé, vagyis a madár azt a megfigyelési szituációt realizálja, amelyre az első három ciklus jónéhány versében a fikciógyanús ön­megjelenítés épült.

A fentiek alapján figyelemreméltó lehet, hogy milyen ambivalensen alakul a kötet időfelfogása. Nyilvánvaló, hogy az ismétlés, a helyreállítás, a visszafordítás, a jö­vőből a jelenre való visszatekintés különféle gesztusai legalább implicit módon fel­vázolnak egy alapvetően ciklikus időbeli mintázatot, amely természetesen rendre szembekerül a végesség, a visszahozhatatlan elmúlás sejtelmével, prospektív és olykor retrospektív színrevitelével, mely színrevitel természetesen mindkét irány ese­tében igénybe kell, hogy vegye a költői fikció teljesítményét. A kötetcímül vá­lasztott formula bizonyos (bár már a mindennapos nyelvhasználatban is semlegesített) paradoxont hordoz magában, amikor a halál közelségét olyan létező pusztu­lásához hasonlítja, amely csak időbeli és nem térbeli értelemben képes „távozni”. Ez különösen a kötetben a címadó verset közvetlenül megelőző darab, az Erősödő vágy szomszédságában lehet beszédes, ahol viszont egy mindennapos esti életkép el­vont, mondhatni filozófiai reflexióba torkollik – amire a könyvben egyébként vi­szonylag ritkán kerül sor: „holott idő, mint olyan nincsen, / csak tér van és a térben mozgás, változás, / melynek része vagyok, / de iramán nem változtathatok”. No­ha ezt a néhány sort nem volna igazán célszerű az egész kötet valamiféle értelmezési kulcsává megtenni, azt a gyanút mindenesetre megfogalmaztathatja, hogy az a más- vagy túlvilág, ahonnan a kötet hőse visszatekint önmagára, elsősorban a térből való hiányzásként, a visszatérés, a megismétlés lehetetlenségeként értendő. Több példát lehetne felsorakoztatni arra, hogy az elképzelt halál szituációiról, illetve a jelenről nyújtott pillanatfelvételek egyik legfontosabb korlátját éppen a pil­la­nat­szerűség jelenti. Az, hogy valami, akár egy egyszerűen és tervszerűen lebonyolított Jó nap, nem (lesz többé) megismételhető, más megfogalmazásban tehát az, hogy „utoljára szembesülsz a véggel, / már minden év, nap, óra az utolsó” (Utol­jára), vagyis hogy „semmi sem lesz mégegyszer” (Számok). Vagyis: az élet végességének anticipációja elsősorban az ismétlést, ugyanazon mindennapos műveletek végrehajtását, ugyanazon helyek és terek bejárását, ugyanazon emlékek felidézését – mondhatni tehát, a jelenlét tereinek stabilizálását – fenyegeti. Ez a fenyegetés, másfelől, eleve ott van az ismétlés struktúrájában, amely miközben egyfelől ma­gát a jelenlétet biztosítaná, másfelől az önelidegenedés, az ebben az értelemben is mintegy az életben anticipált halál nyomát vési rá a mindennapok ismerős te­reire vagy cselekedeteire. Az ismétlés, a visszatérés vagy -találás egy korábban ha­gyott nyomhoz távolléttel szembesít, az egykori, az ismétlésben visszanyert pillanatban a helyreállított jelenlét kísérteties hiánya tárulkozik fel. Erről a legpregnánsabban a Nyom című versben előadott (újra)olvasási jelenet tanúskodhat (Ora­vecz ezekben a versekben feltűnő gyakorisággal olvas és újraolvas – mintha a ma­gá­nyos én „I-do-this-I-do-that”-repertoárjának ez a művelet volna az egyik központi eleme), ahol a félbehagyott olvasmányhoz való visszatalálást szolgáló, kö­römmel vésett jelek korábbi vésetekre íródnak rá, „borzongva nézem körmöm régi nyomát, / mintha egy idegentől származna, / kit túléltem.”

A végességet kicselező ismétlés idegenné teszi, hiszen túléli, s ebben az értelemben mortifikálja az ismétlés tárgyát – talán ez a különös alakzat határozza meg a Távozó fa időproblematikáját, ami nem kevés és nem is teljesen jelentéktelen poé­tikai következménnyel is bír. A legkézenfekvőbb ezek közül a költői időszembesítés és/vagy létösszegzés gesztusait érintheti, hiszen az egész kötetnek talán ezek a legcentrálisabb gesztusai. A fentiek alapján, úgy tűnik, ennek a költészetnek jó okai vannak arra, hogy tartózkodóan viszonyuljon az összegzés identitásképző vagy értelemalkotó teljesítményéhez. A legtöbb esetben parataktikus, fel­so­rolásszerű leltárokat nyújt (akár én-beszéd, akár önmegszólító, akár egy konkrét személyhez – például, mint az Egy láthatási nap felidézése című darabban, a kisfiú­hoz – intézett megszólítássorozat formájában). Mivel Németh G. Béla még mindig ne­hezen hátrahagyható, említett kategóriáit mindenekelőtt József Attila-verseken csi­szolta ki, talán ezen összefüggésben sem volna ésszerűtlen egy József Attilához fű­ződő verskompozíciós elv, a „leltár” fogalmát alkalmazva jellemezni a Távozó fa összegző verseinek szerkezetét. Feltűnő például, hogy a kötet hőse nagyon gyakran számol. Mint az már szóba került, a múlt helyreállítását is számozott lépésekre osztja, vagy éppen naptárt olvas le a ház falainak színárnyalataiból, de általában is: min­denfelé életkorokat, időbeli távolságokat számol ki és szembesít egymással. A lel­tár pedig, valóban, inkább számításos regisztráció, mint előzményeket következményekhez, okokat okozatokhoz – vagy fordítva – elvezető elbeszélés. Pél­da­ként az egész kötet egyik emlékezetes darabjára (ez egy olyan Oravecz-kötet, amelyről nehéz volna azt mondani, hogy a kompozíció egészéhez képest nehéz ön­magukban emlékezetes költeményeket kiemelni), az Összegzésre lehetne hivatkozni, amely tulajdon- (hely- és személy)neveket, idézeteket és (helyenként gyakorító) nominalizáció révén megragadott és általánosított (sokszor nem feltétlenül egye­diesíthető) eseményeket helyez egymás mögé, majd végül egy a leltárról leválasztott, és ebben a kompozícióban a fordulat közhelyszerűségét teljesen eltörlő, sej­telmesen kétértelmű zárlatban végződik. Íme a vers utolsó pár sora: „a családi élet álmának kergetése, / nagyfiam vallomása kiskorában: I love you, daddy, / még egy fiú az utolsó évekre [a leltár a maga vegytiszta működésében! – KSzZ] / üldögélés a teraszon, / az alkonyi ég tanulmányozása, / beszélgetés hű társaimmal, a ku­tyákkal: / ennyi volt az élet.” Ennyi? Ennyire kevés, ennyire jelentéstelen vagy ennyire összegezhetetlen, vagy ez az ennyi éppen hogy nagyon is sok, a legtöbb, ami lehetséges? – hiába kérdezne ilyesmit az olvasó, hiszen a közhely retorikai funk­cióját (az „ennyi volt” kicsinyítő-jelentéktelenítő jelentésének érvényre juttatását) vonja vissza a szöveg azzal, hogy a számnévi mutató névmást funkciója szószerintiségében is olvastatja, mintegy az elkészült leltár, a számszerű Összegzés létrejöttének önreflexív tudatosításaként.

Amit ez és jónéhány további, hasonló összegző gesztus mindenekelőtt sejtetni en­ged, az leginkább az, hogy Oravecz számára – amit a Halászóember az (akkor még) meg nem írt „faluregényhez” írt „töredékeivel” inkább még mint kérdést ve­tett fel – a múlt felidézésének, az emlékezetnek nincs magától értetődő, de ha van is, akkor sem feltétlenül narratív természetű az identitásképző teljesítménye (hogy az identitás szükségszerűen narratív identitás, azt csak irodalomtudósok és filozófusok gondolják). Ennek a felismerésnek természetesen van releváns irodalomtörténeti előzménye a magyar költészetben, hiszen e téren is lehetne a fentebb már em­lített Tücsökzenére hivatkozni, például a szinte közvetlenül Az elképzelt halál cik­lus előtt olvasható Mi még? című versre, amely szó szerint is leltárról beszél: „Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy / Kína mondja: a Tízezer Dolog, / az Egész Élet. Napfény, hópehely. / Nőkből, lányokból még egy tízezer. / Tízezer dal, kép, szo­bor. A tudás. / A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs. / Tízezer álom, vers és gon­dolat. / A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt / a lélek. A bors keresztmetszete. / Re­pülőgépről Svájcra nézni le. / Egy távolodó csónak. Meduzák / Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág / a börtönből. Kislányom mosolya. / Az igazság. A régi Kor­cula. / Mosztár tücskei. Párizs. Titisee. / Tíz fényévem a Sziriusz felé… / Nem, nem, így a leltár is töredék: / Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!”

Szabó Lőrinc persze – példa rá maga a Tücsökzene – nagyon is komolyan vette annak lehetőségét, hogy a leltár – „rajzok” sokasága „egy élet tájairól” – egy legalábbis részben narratív kompozícióban feldolgozható, és ha másutt nem is, de a fik­ció közegében olyan jelentéshez vagy jelentésekhez juttatható, amelyek többet, mást is megmutatnak, mint a leltár elemei. A Távozó fa lírikusa e tekintetben mintha talán szkeptikusabb volna, és ez, a felidézett élet totalizálásának való kemény el­lenállása egyszerre készteti elgondolkodásra és fegyverzi le kérdező olvasóját.

Oravecz Imre: Távozó fa, Budapest, Magvető, 2015.

Megjelent az Alföld 2017/3. számában.

A borítókép forrása.

[A KULTer.hu kritikája a kötetről itt olvasható.]

Hozzászólások