Az „okos leány”

Kéri Katalin Női élet, leánynevelés az újkorban című tanulmánygyűjteményének te­ma­tikája egyszerre folytatása és megújítása korábbi monográfiáinak. Folytatása, hi­szen kutatói pályája elején a dualizmus időszakának nőképével foglalkozott (Ma­gyar nők a dualizmus korában, 1867–1914 között, 1997, kötetben: Hölgyek nap­­er­nyővel, Pro Pannonia, 2008), majd időben és térben egyaránt távolabbra te­kintett: a középkori iszlám, valamint a spanyol nevelés- és művelődéstörténet ke­rült ér­dek­lődésének homlokterébe.

Az utóbbi években megjelent publikációinak témavilágát az újkori leánynevelés határozta meg, a korszak tehát változott, a megközelítés irányultsága és az ér­dek­lődés fókusza viszont egyre szélesebb látószögben reflektál ugyanarra: a nő (egykori) szerepeinek, szereplehetőségeinek elméletére és tényleges megvalósulására. A szerző legtöbb korábbi és most tárgyalt írása egyaránt nőtörténeti szempontú elemzéseket tartalmaz. A nemzetközi kutatásokban már a 20. század második felében teret nyert mind a nőírók tevékenységének, mind a lánynevelés történetének tanulmányozása. Azonban a nőiség mint tematika az utóbbi években, sőt év­tizedekben a művelődéstörténeti és irodalmi diskurzus megkerülhetetlen elemévé vált hazánkban is. Ezt jelzi Kérié mellett többek között Borgos Anna, Fábri An­na, Menyhért Anna, S. Sárdi Margit vagy Séllei Nóra munkássága, illetve a nők mű­velődés- és irodalomtörténeti szerepéről rendezett konferenciák sora.

Bár Pukánszky Béla A nőnevelés évezredei (Gondolat–Infonia, 2006) címmel a kö­zelmúltban jelentetett meg monográfiát, Kéri Katalin kilenc tanulmányt tartalmazó válogatása egyértelműen hiánypótló szerepet tölt be a hazai tudományos platformon. (Pukánszky előtt Orosz Lajos írt a hazai nőnevelés történetéről: A magyar nő­nevelés úttörői, Tankönyvkiadó, 1962, az egyik első összefoglalás pedig Kornis Gyula nevéhez köthető, aki A magyar művelődés eszményei című munkájának má­so­dik kötetében külön fejezetet szán a nőnevelésnek: Bp., 1927, 452–578.) Egy­részt azért, mert alapos és pontos, eddig nem feldolgozott nemzetközi szakirodalmi összefoglalást ad (például nemcsak az európai országok, hanem Latin-Amerika eredményeire is hivatkozik), másrészt bizonyos esetekben (például a pedagógusképzők számára írt tankönyvek nőnevelési koncepcióinak vizsgálatakor) magyar nyel­vű alapkutatást végez. A tanulmányok másodközlésként jelentek meg, nincsenek közöttük összekötő alfejezetek, a közölt szövegek az eredeti publikációkkal olyannyira azonosak, hogy a fejezetcímekben rendre előforduló századok írásképe sem egységes, hol arab, hol pedig római számmal jelennek meg.

Mivel a neveléstörténet tipikusan tudományközi térben létezik, nem meglepő a Be­vezetés szándékmegjelölése: az inter-, sőt multidiszciplináris jelleg. Az érintett tu­dományterületek (eszmetörténet, vallás-, művészet-, sajtó-, irodalom-, orvoslás-, politika-, könyvtár- és gazdaságtörténet, antropológia, illetve demográfia és statisztika) kétségtelenül mind ott vannak az eredmények hátterében, ugyanakkor a ku­tatás, valamint a munka jelzetten nem összefoglaló volta miatt a szempontok na­gyon eltérő arányban érvényesülnek. A Bevezetés röviden ismerteti a felépítést, a kon­cepciót: „A források összegyűjtése során lényeges szempont volt a nemzetközi, országos, regionális, helyi szintű adatok feltárása mellett a mikrotörténelem […] ku­tatása is.” (8.) Törekszik problématörténeti csomópontok (például olvasási szokások, felkészülés az anyai szerepre) figyelembe vételére, hatás- és recepciótörténeti szempontok alkalmazására, majd tudatosítja: nem célja és lehetősége a teljesség, a szintézist megalapozó egységként tekint önmagára (12.).

A kötet első tanulmányának címe a tartalomjegyzék szerint Tendenciák és eredmények a nőnevelés-történet nemzetközi kutatásában, míg a jelzett tizenharmadik ol­dalon más olvasható: Tendenciák és eredmények a lánynevelés-történet külföldi és hazai kutatásában. A cikk az előbbinek megfelelő tartalmat közvetít, nem említ ma­gyar vonatkozású eredményeket. Ez a hiba zavaró, mert minden páros oldal te­tején olvasható a helytelen cím. A páratlan oldalon az alfejezet címe látható, amely a szövegegység egészében a következő: Külföldi kutatások és forráskiadások. A ki­indulópont Felicity Hunt megállapítása, mely szerint „a nőnevelés kérdése a ne­ve­léstörténetben szinte minden esetben vagy alárendelten, vagy elkülönítetten ke­zelt téma” (13.). Emellett utal a nő- és társadalomtörténet köztudottan szoros és összefüggő kapcsolatára. A rövid „felütés” után monográfiák felsorolása következik, mely előbb a legkorábbi a témában született műveket, valamint az átfogó publikációkat említi, később pedig az egyes országok, területek kutatási eredményeit listázza. Az olvasóban tudatosodhat: Európában és azon kívül is a közgondolkodás ré­sze volt a női művelődés kérdésköre már (legalább) a kora újkortól kezdve. A tanulmány hatalmas idő- és térbeli keretei miatt összefoglaló jellegű; nem vállalhatja a részletező bemutatás feladatát.

A Magyar művek és kutatások a nőnevelés történetéről a XX. század közepéig cí­mű második egység szintén felsoroló jellegű. A tanulmány elején a magyar leánynevelés témájában írt összefoglalásokat és kiemelkedő személyeket említ, majd egy nagy váltással már a külföldi, ezen belül a keleti kultúrák (leginkább a kínaiak) nevelési szokásainak magyar nyelvű megjelenéséről tudósít. A kitérő után fontos magyar kutatásokat hoz szóba Kéri Katalin: többek között Kiss Áron, Fináczy Er­nő, Kornis Gyula szintéziseit. Kiss 1891-ben A nőnevelésről publikált (megjelent az Olvasókönyv a tanító- és tanítónőképzők első osztálya számára című kiadványban), melyben korát megelőzve állapítja meg: „A nőnevelés felőli nézetek mindig at­tól függenek, milyen a nő társadalmi helyzete egyik, vagy másik nép keblében.” (48.) Fináczy négykötetes munkája irányadó volt a XX. század elején, Kéri is rávilágít, hogy máig megkerülhetetlen szakirodalom. A szerző a kötetek mindegyikét be­mutatja, ismerteti tartalmukat, de kevés kommentárt fűz hozzá, Kornis Gyula em­lített kétkötetes monográfiájából pedig A régi magyar leánynevelésről szóló fe­je­zetét emeli ki. A konklúzió rávilágít, hogy a nőneveléskutatások személyek munkásságát állítják fókuszba, intézmények történetét vagy egy-egy város leányiskolájának históriáját írják le.

A könyv harmadik, negyedik és ötödik tanulmánya az európai nőnevelés történetére koncentrál. A Művek a nőkről, tanulási jogaikról a kora újkori Itáliában rö­viden szól a nőtörténeti forrásokról, kijelenti, hogy azok „leginkább férfiak tollából születtek, így […] nem a nők valóságát tükrözik” (58.). A szöveg erőssége Lucrezia Ma­rinella (1571–1653) munkásságának portréja, melyet Vígh Éva kutatásait felhasználva alkotott meg Kéri Katalin. Megtudhatjuk, hogy az orvos apa is írt már a nőkről, a lány pedig hol máshol, mint édesapja könyvtárában szerette leginkább mú­latni az időt. Ott keze ügyébe kerülhetett például Moderata Fonte (1555–1592) Tredici canti del Floridoro című eposza, melyben azt olvashatta, hogy „a női nem alá­rendeltségének a két nem eltérő neveltetése az oka” (62.). Innen szinte egy­ér­tel­műen következett saját művének kiadása, melynek címe A nők nemessége és ki­válósága és a férfiak hiányosságai és hibái (1600 körül). Marinella természetesen az egyenjogúság mellett érvel, melyet jelentős női életművekkel támaszt alá.

A XVII. századi francia művek a nőnevelésről az első szakaszban a korszak esz­merendszerét foglalja össze, majd Jeanette Rosso kutatási adatait közölve rámutat, hogy 1600 és 1789 között 142 mű jelent meg a témában, melyek szerzői körülbelül húsz százalékban nemesasszonyok voltak (70–71.). Kéri ebben a tanulmányában is elsősorban felsorol, semmint analizál vagy értékel. Fénelon (1651–1715) mun­kásságának elemzésére viszont kiemelt figyelmet fordít; leírja a korabeli nőnevelés talán legismertebb tényét: a lányok oktatása azért (is) elmaradhatatlan, mert anyaként ők nevelik a következő generációt. Kéri kiemeli: Fénelon fontosnak tartja a tapasztalati úton történő tanulást, az olvasás és írás képességének taníttatását, a hiúság és költekezés nélküli élet megvalósítását. A szövegegységet Fénelon hazai recepciójának ismertetése és értékelése teszi teljessé.

A Tudós nők a 17–18. századi Európában érdekes és releváns por­t­ré­mi­ni­a­tű­rö­ket, adatmorzsákat közöl. Szól például Anna Maria Sibylla Merianról (1647–1717), aki saját korában rendkívül szokatlan módon hosszú utazást tett Suriname-ba, ahol pil­langókat vizsgált, s eredményeit saját, gyönyörűen kidolgozott illusztrációival dí­szített könyvben (Metamorphosis insectorum Surinamensium, Göttingen, 1705) publikálta. A tudományhoz közel került nők más oktatásban vettek részt, mint kortársaik, a külön alfejezetben tárgyalt csillagásznők iskolázottságát a családi környe­zet nagyban befolyásolta. A rövid jellemzésekben megismerhetjük a Jupitert vizs­gá­ló Marguerite de la Sabliére (1630–1693) személyét, akinek Boileau azért nem tanácsolja az égbolt fürkészését, mert az árt a szépségének. Caroline Herschel (1750–1848) fivéreivel együtt dolgozott, így neve alapvetően miattuk maradt fenn a csillagászat történetének kánonában, annak ellenére, hogy amit éjjel a testvére, „William megfigyelt és feljegyzett, azt nappal a húga összegezte” (99.), az „első nő volt, akiről elismerték, hogy üstököst fedezett fel” (100.). Emellett évjáradékot ka­pott III. György angol királytól, és újfent első nőként vált (Mary Sommerville-lel) a Royal Astronomical Society tagjává. A szöveg összetettségét jól jellemzi, hogy itt sem marad el a kortárs hazai recepció ismertetése.

A kötet további tanulmányai a magyar nőnevelés történetét tárgyalják. A Női élet, leánynevelés a XVI–XVIII. századi Magyarországon című fejezet célja a nőnevelés kezdeti időszakának vizsgálata. Kéri fontos megállapítást tesz Tarnóc Mártont idézve: a hölgyek műveltsége, mindennapjai, szerepei leginkább az általuk alkotott privát szférához kötődő írásokból, naplójegyzetekből, feljegyzésekből, levelekből ismerhetők meg. Nemcsak a levelek bírhatnak forrásértékkel: a kutató na­gyon gazdag anyagot gyűjtött össze, mely reprezentálja, mennyire eltérő felfogások jellemezték a közgondolkozást a nőket illetően. Pozitív példa Kolosi Török István (1611–1652) Az aszszonyi-nemnek nemessegeröl című költeménye, mely hu­szonkét pontban foglalta össze, hogy miért egyenlő a két nem. Ugyanakkor má­sok szerint az is kérdésként merülhetett fel, a nők emberek-e egyáltalán (1783-ban je­lent meg névtelenül a Meg-Mutatás, hogy az Aszszonyi Személyek nem Emberek cí­mű gúnyirat). A tanulmány további része többek között az írás és olvasás készségének tanításával foglalkozik.

A Hazai művek és viták a lánynevelésről és a női művelődésről a XVIII–XIX. szá­zad fordulóján című cikk szervesen kapcsolódik a kötet előző és következő ré­szé­hez, a témák, a tárgyalt művek (például Bessenyei György: Anyai oktatás, a Kár­mán József szerkesztette Uránia) részben átfedik egymást. A korszak nőideálja a „családjának élő, férjét tisztelő, dolgos asszony volt” (148.), ahogyan Kazinczy is er­ről számot ad. Kéri nem hagyja figyelmen kívül a tényt, hogy ebben az időszakban már a női nem tagjai is bekopogtattak az irodalmi intézményrendszer szimbolikus ajtaján: belépni kívánt Dukai Takách Judit mellett Molnár Borbála, akinek ön­álló köteteiről nem, csak Újfalvy Krisztinával közös publikációjáról tesz röviden em­lítést. A nők művelődéséhez, olvasásához való jogának analizálása, Pálóczi Hor­­váth Ádám nézeteinek kifejtése (157–160.) a tanulmánygyűjtemény egyik legalaposabban, legpontosabban kidolgozott része.

„Nők csak mértékkel olvassanak” – hangzik a felszólítás a kötet nyolcadik tanulmányának címében, mely szöveg a korabeli (vágyott) női olvasóközönségről, an­nak kialakulásáról szól. A szerző jó perspektívából indít: rámutat, hogy a leányoknak sokáig nem volt lehetőségük a tanulásra az otthonukon kívül, az ismeretszerzésre és ismeretátadásra pedig csak a felsőbb társadalmi rétegek családjainak volt reális lehetősége. Ehhez a helyzethez hozzátartozott még legalább egy sajátos kö­rül­mény, melyet Kéri a tanulmány későbbi szakaszában hoz szóba: a nemesek jó ré­sze idegen nyelven, leginkább németül olvasott a magyar helyett. Az áttekintés nyomatékosítja: a XVIII. században vitatéma volt az, hogy milyen típusú kiadványok ajánlottak a hölgyeknek. Sőt, sok példával támasztja alá az elemzés: a XIX–XX. szá­zad fordulójáig bekövetkezett társadalmi változások ellenére még mindig kérdés volt, hogy olvashatnak-e a nők regényeket.

Az „Okos asszony nem marad gyermek nélkül” – Anyai szerep, gyermeknevelés a XVII–XIX. századi Magyarországon című szövegegység a korabeli nőnevelés egyik legfontosabb kérdésköréről ír, arról, hogyan készíthetőek fel a leányok majdani anyai szerepükre. A rövid szakirodalmi ismertetőből kimaradhatatlan Eli­sa­beth Badinter műve, A szerető anya (Debrecen, Csokonai, 1999), mely a szülői sze­­­retet változó és feltételekhez kötött voltáról tudósít. Kéri nemcsak saját, hanem Pé­ter Katalin kutatási eredményeire is hivatkozva cáfolja azt, hogy az anyai kötődés gyermekéhez a XVIII. század harmadik harmada előtt nemigen létezett. (A ko­ra­beli nagymértékű gyermekhalandóság miatt valóban előfordulhatott az, hogy az anya csak később kezdett el kötődni érzelmileg utódjához.) Ebben az esetben is azt tapasztalhatjuk, hogy sok-sok művet említ a szerző, melyek a témával foglalkoznak, azokat viszont nem minden esetben értelmezi, sokkal inkább röviden is­me­rteti tartalmukat. Bár nem hiányzik az összefoglalásból Bessenyei György 1777-es publikációja, az Anyai oktatás – mely egy édesanya leánya okítására írt fiktív le­ve­leit tartalmazza – interpretálása, korabeli recepciójának ismertetése elmarad. Új ku­tatási irány, a művelődéstörténet forrásanyagának bővítésére tett remek kísérlet az orvostörténeti munkák vizsgálata (például: Zsoldos János, Aszszony orvos, 1802). Kiemelten fontosnak vélem a Nőjogtan tárgyalását: Nyíri István 1835-ös publikációjában írt a szülői kötelességről, aki korát jóval megelőzően jegyezte fel, hogy a gyer­meknevelés az anya és az apa közös kötelessége (213.). A tanulmány a dualizmus korának anyaképével is foglalkozik, így Kéri pontosan képes érzékeltetni, hogy a női nem feladatait illető közgondolkodás még a XX. század elejére sem változott meg alapvetően.

A konklúziót a Bevezetésben így előlegezi meg Kéri Katalin: „az újkori magyarországi és erdélyi leánynevelés és női művelődés története szerves része volt az eu­ró­pai neveléstörténetnek. A lánynevelésben a XVI–XIX. század között kiemelt volt a lányok hagyományos női szerepekre történő felkészítésének fontossága” (kiemelés az eredetiben, 11.). Úgy vélem, hogy Kéri Katalin kitűnően láttatja, hogy a nő­ne­velés egyetemes és nemzeti sajátságokkal egyaránt rendelkezik. A tanulmánykötet teljesíti célkitűzését: erőssége az adatok és források gazdagsága, változatossága, széles perspektívája, ami nagy segítség a témával foglalkozó kutatóknak. Hiány­érzetünk akkor lehet, ha alaposabb értelmezéseket keresünk, jóllehet, talán tévesen várjuk el ezt, hiszen nem monográfiát, hanem tanulmányfüzért tartunk ke­zünk­ben.

Kéri Katalin: Női élet, leánynevelés az újkorban, Gondolat, Budapest, 2015.

(Megjelent az Alföld 2017/6-os számában.

(Borítókép: ega-muzeum.hu)

 

Hozzászólások