A Csokonai Színházban 2017. október 2–10. között zajló MagdaFeszt keretében a teátrum és az Alföld folyóirat 4-én, szerdán közös estet tartott, ahol a folyóirat főszerkesztője, Szirák Péter és a színház lektora, Miklós Eszter a periodika szeptemberi, Szabó Magda-blokkjának apropóján emlékezett meg az írónő 100. születésnapjáról.
A centenárium miatt a város-, sőt országszerte megrendezett vagy megrendezendő, Szabó Magda művészetével és nem kevésbé érdekes életével foglalkozó eseményekhez a debreceni Alföld folyóirat szeptemberi száma oly módon csatlakozott, hogy két, igen színvonalas, ám műfajában és a résztvevőit illetően is egymástól eltérő írást közölt az írónőről. Kabdebó Lóránt A siker ára a boldogság című személyes hangvételű esszéjét, valamint annak a Szabó Magda Törzsasztal című, idén júniusban, az Ünnepi Könyvhét idején lezajlott kerekasztal-beszélgetésnek az írott változatát, amelynek szintén a Csokonai Színház adott otthont. Mielőtt azonban erről a két konkrét írásról beszélt volna, Szirák Péter Miklós Eszter kérésére a folyóirat és Debrecen városa „Szabó Magda-történelmébe” is beavatta a jelenlévőket.
Megtudhattuk, hogy 1992-ben, amikor az írónő a 75. születésnapját ünnepelte, az Alföld egy egész számot szentelt az ünneplésének, amelyet épp Kabdebó Lóránt szerkesztett, 2002-ben pedig, Aczél Judit gondozásában, egy teljes antológia jelent meg Szabó Magda életművéről. A debreceni Bakó Endre Ágak és hajtások című könyvében Szabó Magda sírba vitt titkainak jár utána, most pedig a centenáriumra Keczán Mariann irodalomtörténész vállalta, hogy – az írónő és Debrecen kapcsolatát középpontba állítva – ír egy monográfiát, amelyet hamarosan kezébe vehet az olvasó. A mostani két Alföld-írás egymástól eltérő jellegének pedig, ha tetszik, nemzedékek között meghúzódó oka van. Mert amíg Kabdebó Lóránt – a Szabó Magdával való barátsága miatt – nem tudta, s nem is akarta írásából az írónővel mint emberrel való kapcsolatának ismertetését kihagyni, s esszéjében ez a személyes viszony a kiindulópontja az egyes Szabó Magda-művek – például a Für Elise, A pillanat – szakmai elemzésének, értékelésének is, addig a júniusi, most nyomtatásban megjelent beszélgetés résztvevői – hangsúlyozta Szirák Péter – annak a generációnak a képviselői, akik gyermekként találkozhattak először Szabó Magda műveivel, s fiatalon hathatott rájuk az akkor még élő írónő – akár személyesen is. De csak hathatott, mert a kerekasztal mellett helyet foglalók – Juhász Anna kulturális menedzser, Kiss Noémi író, irodalomtörténész és Térey János író, költő, műfordító – közül Juhász Anna soha nem találkozott személyesen Szabó Magdával. Miklós Eszterben e tény kapcsán merült fel a kérdés, hogy vajon az írónő megítélését mennyiben befolyásolja az, hogy valaki személyesen ismerte-e? Történik-e majd váltás, változás az értékelésében, ha már csak olyanok fognak vele foglalkozni, akiknek már gyermekként se lehetett hozzá élőben közük?
A főszerkesztő erre kérdésre azt válaszolta, hogy például Juhász Anna „példáját” ebből a szempontból nagyon érdekesnek tartja. Hiszen – Juhász Ferenc költő lányaként – a kulturális menedzser világéletében költők, írók között élt, s nyilván hatott rá mindaz, amit ezektől az emberektől Szabó Magdáról hallott. Illetve, az ő nagynénje, Gutai Magda költő igen szoros barátságot is ápolt Szabó Magdával, s ezért Juhász Anna tervei között szerepel az is, hogy a levelezésüket mint hagyatékot – ami egy mély barátság, ugyanakkor a Für Elise előkészítésének a története – épp a centenárium alkalmával rendezze, s legalább egy részét az olvasók számára is elérhetővé tegye. Azaz Juhász Anna ily módon köztes személyiség, aki „majdhogynem” személyesen is ismerte az írónőt. S persze, Szabó Magdának annyira karizmatikus volt a személyisége, hogy aki találkozott vele, az nyilván nem tudott a vele kapcsolatos személyes élményétől a művei olvasásakor sem elvonatkoztatni. Az új generáció tagjai számára viszont – akiket az írónő személyisége már se pro, se kontra nem befolyásolt – épp Kabdebó Lóránt szavai a megfontolandók: az, hogy egy alkotó ember esetében végső soron úgyis az írásai a legfontosabbak. A mára irodalmat értő és olvasó generációk például már nem azzal a tudattal fogják Mészöly Miklós vagy Ottlik Géza műveit a kezükbe venni és értékelni, hogy mennyire zárkózottak voltak ezek a szerzők. Ahogyan most már sajnos Esterházy Péter köteteit sem az író varázslatos személyiségével találkozva s ennek hatására fogják leemelni a polcról.
Ugyanakkor kétségtelen, hogy a Szabó Magdával való konkrét találkozás nagyon sokakat képes volt az irodalom és Debrecen oldalára állítani. A Kádár-rendszer kultúrpolitikájának oszlopos tagjaként – úgy, hogy a politikailag kivételezett helyzete ellenére az arculata nagyjából ép maradt – az írónő a külföldön élő magyarok számára is meghatározó tudott lenni, a határainkon túl ő volt „az író”. Ez azért lehetett így – vetette fel ezzel kapcsolatban Miklós Eszter –, mert a művei hangulatával még a külhonban élők számára is az otthonosságot, a szülőfölddel és a szülővárossal való esszenciális kapcsolatot tudta biztosítani. Sőt – tette hozzá mindehhez Szirák Péter –, ezt a magyarországiaknak is biztosította, mert az ’50-es, ’60-as években, amikor a polgári értelemben vett család mindennapjait egyáltalán nem volt „mainstream” dolog taglalni, ezt Szabó Magda továbbra is megtette a műveiben. Vagy hangsúlyozta az iskola jelentőségét, s az iskola személyiségformáló tényként való láttatásával például – s ez a tehetsége egyik fontos összetevője – olyan hiányra érzett rá, amely az olvasók identitásformálásához elengedhetetlenül szükséges. Az 1970-es Abigél című regény, majd az ebből 1978-ban elkészült és bemutatott filmsorozat is a bentlakásos iskolaábrázolás (az irodalomban egyébként meglévő) hagyományát folytatta – gondoljunk csak a Kaffka Margit által írt Hangyabolyra vagy az Ottlik-féle Iskola a határonra –, s kétségtelen, hogy például a Kádár-rendszer kellős közepén az „Isten áldásával!” köszönés a regényben és a filmben is feszegette a határokat, de az írónő ezt is megtehette, megengedhette magának.
A beszélgetés egyik legfontosabb szegmense természetesen az a Debrecen-kép volt, amit Szabó Magda a művein keresztül az olvasók felé közvetített. Az erről való diskurzushoz jobb felvezetést nem is lehetett volna találni, mint az Ókút című regény egy részletét, amelyet a Csokonai Színház színművésze, Papp István olvasott fel a jelenlévők számára. A regényrészlet hallatán Szirák Péter beszélt az írónő széles és szép szókincséről, a leírások nagymesterének nevezte Szabó Magdát, kiemelve, hogy e leírások nemcsak egyfajta flow-élményt biztosítanak a befogadónak, hanem, miközben „vele megyünk”, valóban végigjárhatjuk akár a ’20-as, ’30-as évek debreceni utcáit is. Városábrázolásai felérnek egy archívummal, ugyanakkor fontos hangsúlyozni: mítoszt teremtett a városról. A „szerelmes földrajz” műfaját művelte, Debrecenről csak a szépet közvetítette, ami azért lehetett viszonylag egyszerű a számára, mert fiatalon elköltözött innen, s a „megszépítő messzeség” segítette abban, hogy ne kelljen a cívisváros esetleges árnyoldalaival is szembesülnie.
S ahogy a városról csak a szépet akarta közvetíteni, ez a személyiségéről is elmondható. Szirák Péter szavaival élve, Szabó Magda „professzionális imázsépítő” volt; nagyon megfontoltan és tudatosan építette az írói arculatát is, s azt is, amit belőle a közönsége láthatott. Ez utóbbit azonban – hívta fel a figyelmet a főszerkesztő – két, a közelmúltban megjelent, a hagyatékból előkerült s végül kiadásra szánt anyag nagyban árnyalja. Az írónő a ’60-as évek végén ismerkedett meg Haldimann Éva Svájcban élő kritikussal és műfordítóval, akivel élete végéig levelezett. S a 2010-ben Drága Kumacs! címmel kiadott levelezés – melyet Szabó Magda nyilván abban a hiszemben folytatott úgy, ahogy, hogy azokat mások soha nem fogják elolvasni – például rávilágít a Kádár-rendszerben kedvezményezett helyzetben lévő írónő gyakorlatilag a „kádári kisember” számára felfoghatatlan s talán nehezen tolerálható „luxusára” is. 2012-ben pedig – s erről Kabdebó Lóránt is felhívja a figyelmet az Alföldben most megjelent esszéjében – az a Lieber Mortis, vagyis A Halál Könyve című kötet is napvilágot látott, amely Szabó Magda különös naplóját tartalmazza. Azt a naplót, amit az írónő a korán elhunyt férjéhez írt, féloldalas dialógust folytatva vele, mintha az még mindig élne. A férj, Szobotka Tibor és a feleség közötti, amúgy is igen érdekes „szövetséget” 2012 előtt főleg a Megmaradt Szobotkának című műből ismerhettük, most ebből a naplóból szintén más aspektusból tekinthetünk rá arra a viszonyra, amelyben Szobotka kétségtelen, de soha el nem ismert tehetsége miatt sokszor Szabó Magda „viselte a nadrágot”.
A „ki viseli a nadrágot”-kérdéskörnél tartva Miklós Esztert az is foglalkoztatta, hogy vajon miért volt az, hogy az írónő kikérte magának az „írónő” titulust, írónak aposztrofálta és aposztrofáltatta magát. Vajon miért nem akart vagy miért nem tudott azonosulni a női alkotó szerepével? Szirák Péter erre több, egymással összefüggő magyarázattal szolgált: egyfelől – akár épp amiatt, mert Szobotka Tibor szakmai helyzete miatt őneki kellett határozottabbnak lennie – elég sokszor férfiasan, harciasan viselkedett. A gyermektelensége is arra sarkallhatta, hogy a hagyományos női szerepekkel szembemenve élje az életét, de ami talán a legfontosabb, hogy a korabeli Magyarországon nem volt benne a korszellemben a feminizmus. S ha az írónő – számtalan nyugat-európai országban járva – tudomást is szerzett róla, akkor tiltakozott ellene, mert szerinte egy ember megítélésekor nem a társadalmi nemek, csak a teljesítmény számít. A beszélgetés során egyébként az itthon még manapság sem túl erősen jelen lévő feminizmussal kapcsolatban az irodalomtörténész főszerkesztőnek még egy érdekes meglátását is hallhattuk: mivel a magyar nyelvben grammatikailag nincsenek nemek, így a stílus, a szókincs, a grammatika sem igazít el bennünket, hogy például egy műben férfi vagy nő beszél-e épp. Tehát nyelvtanilag rögzült oka is lehet annak, hogy Magyarországon nemcsak Szabó Magda művészete idején, de soha nem volt ezidáig túl erős a „nőmozgalom”.
Az érdekes felvetés és gondolat kiváló antré volt a beszélgetés kötetlenebbé válásához: ettől kezdve a közönség soraiból is lehetőség nyílott „faggatni” Szirák Pétert. S kérdésekben nem volt hiány: a nézőket egyként érdekelte Szabó Magda kétségtelen műveltsége, ennek háttere, a nyelvtudása, a külföldön való megítélése, az írótársaihoz fűződő viszonya.
Aki pedig a beszélgetést hallva vagy attól távol maradva még több ilyen és ehhez hasonló, jó értelemben vett kulisszatitokra kíváncsi Szabó Magdával kapcsolatban, ne felejtse el fellapozni az Alföld 2017/9-es számát.
MagdaFeszt, Alföld lapszámbemutató, Csokonai Színház, 2017. október 4.
(Fotó: Csokonai Színház)
Hozzászólások