Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - „valódi lombot hajt a hit”
86960
post-template-default,single,single-post,postid-86960,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

„valódi lombot hajt a hit”

Hozzászólás Berszán István Nemes Nagy Ágnes-tanulmányához

Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki  egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Uri Dénes Mihály novemberi lapszámunk Nemes Nagy Ágnes-értelmezéseit olvasva Berszán István tanulmányához és az ökokritikához kapcsolódott.

„Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké […] egyfajta lélek van mindegyikben,
nem különb az ember az állatnál.”
(A Prédikátor könyve 3,19)

„A dolgokban hír van […] ez az objektív költő szent meggyőződése; hisz benne, vagy tapasztalja,
hogy a tárgyakban istenek laknak, akik jeleket küldenek neki, ismerten túli intelligencia jeleit.”
(Nemes Nagy Ágnes)

Heidegger írja egy helyütt, hogy „[a]hol létrejön a világkép, ott lényegi döntés születik a létező egészéről” (Martin Heidegger: A világkép kora). A Nemes Nagy Ágnes-versek „természetkultuszában” (Berta Erzsébet) e „lényegi döntés” mozzanatai bizonyosan tetten érhetők, amennyiben e versek arra tesznek kísérletet, hogy a természethez való odafordulás révén az emberhez hasonlatossá (egzisztenciává) tegyék azt, ami „nem-egzisztencia” (Varga Mátyás). Másként: átlépjék az embert a nem-emberitől elválasztó határvonalat. Mit mondanak nekünk ezek a tárgyakat, növényeket, állatokat „újrafelfedező” versek az embernek nevezett létező helyéről a világban, s kivált mit mondanak erről egy ökológiai érzékenységű értelmezésben?

„Nemes Nagy Ágnes verseinek olvasása közben azt fogom megmutatni, hogyan szabadíthatnak ki költemények ember- és kultúracentrikus szűkösségeinkből.” Ezzel a mondattal nyitja tanulmányát Berszán István („Mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld”. Nemes Nagy Ágnes költészetének ökokritikai olvasata) az Alföld novemberi számában (81–97.). Majd akként folytatja, „egy Nemes Nagy Ágnesről szóló tanulmány írásakor […] elevenbe vágó, hogy mit akarunk fenntartani, illetve mivégre akarjuk fenntartani (magunkat is beleértve).” (82.) Később úgy fogalmaz, hogy „[n]em a kultúrát kell elkülöníteni a természettől […], nem is a természetet a kultúrától […], hanem a kultúrát és természetet kell újra és újra egymásra hangolnunk.” (93.) S végezetül: „Nemes Nagy Ágnes verseinek tanúsága szerint beletartozunk abba, amit önmagunktól elkülönítve környezetnek mondunk.” (93.) E rövid reflexióban nincs lehetőség e négy tételmondat mögött húzódó előfeltevések egészére reagálni, így néhány gondolattal egészítem ki a tanulmányban olvasottakat.

Nemes Nagy Ágnes versei egyszerre példázzák az emberi és nem-emberi „eggyé válásának” lehetőségét és lehetetlenségét is. A természet (ki/el)használása helyett a vele élés (82–83.) adódik olyan stratégiaként, amely képes lehet ember és természet elválasztottságát valamelyest oldani.

Míg az összegyűjtött versek (A Föld emlékei, 1986) elé illesztett Fák imperatívusza mintegy erkölcsi kötelességként fogalmazza meg a tanulást („Tanulni kell. A téli fákat.”), addig a Vadkan című versben a természet „emancipációja” odáig vezet, hogy a vers végére a lírai én egészen feloldódik a „természeti Másikban” („Félhold világa mossa a testem / Folyik a vérem fekete vérem / Fekete csíkban a hófehéren / Félhold világa fekete égen / Folyik a folyik a folyik a – / Szél vág vág a szél / Köszörű sziklán sziszeg a szél”), a Között című vers pedig szinte teljesen elrejti a szubjektumot a nem-emberiben.

A „tanulni kell a […] fákat” erkölcsi imperatívusza ökológiai távlatból azért tarthat igényt kiemelkedő figyelemre, mert e felszólításban tetten érhető az a felelősség, amely az ember kitüntetett léthelyzetéből fakad, s az is, mely a jövő nemzedékkel szemben a mindenkori most élők vállára nehezedik, s amely nem egyébre utal, mint arra a kérdésre, hogy sikerül-e fenntartani az emberhez méltó élet természeti feltételeit. Ennek kulcsa a vers szerint a természet(től) tanulás(a). A fa, a folyó, a vadkacsa s minden, ami a versben van, nem dolog, nem objektum, hanem az ember(hez méltó élet) fennmaradásának záloga. Olyan létezők, amelyek fennmaradásáért az embert erkölcsi felelősség terheli.

A vele élés stratégiája azonban nem lehet maradéktalanul sikeres. Az első esetben éppen a tanulás utal egy elveszített vagy sohasem birtokolt tudásra (noha a „fák tanulása” a tanulás-tudás kanonizált – racionális – értelmezését is elmozdítja), a Közöttben pedig az olyan emberi konstrukciók, mint a „madártan”, a „földtan” vagy az idő („egy percnyi ég”) utalnak látensen ember és környezete természetes viszonyának megbomlására. (Nem beszélve az emberi erőszak földbe írt mementóiról: „Tanknyomok.”) A „madártan” és a „földtan” mint a természet objektivált, szisztematikus elrendezettsége (a természet mint az ember számára uralható rendszer) eltávolít a „visszafordulástól” (85.), akárcsak a Fákban a „kristály”, amely idegen terminológiából vett szóként érvénytelenítheti a vers emberit és természetit egymásbajátszó szándékát („Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe.”). Ugyanezt példázzák azok a szövegek is, ahol egyenesen már „a gépiség válik a mögöttesség modelljévé” (Balázs Imre József írja „Nevetlen, titkos gyökerek” című Nemes Nagy-recenzióban, ugyanezen lapszámból), amint ezt a „fák tervrajzai” szerkezet is jelzi (Falevél-szárak), vagy ahol ember és állat viszonyának értéke legalábbis kétséges (Madár, Állatok stb.).

Az újra- és újraszövődő motívumhálóban egy másik imperatívuszban fa és kert metonimikusan összekapcsolódik, így „A kertre kell, a kertre mindig, / Emlékezni” (A kertben) sorban a növények immáron egy mesterséges, kultúra alkotta együttállásként (kert, illetve a kert mint a bibliai kert) bizonyulnak hozzáférhetővé. Az emlékezet (arra, ami már nincsen) és a tanulás (mint egy elvesz(t)ett tudás meg- vagy visszaszerzése) korrelál egymással. Noha a Berszán által a tanulmány címébe emelt idézet – „Mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld” (Egy pályaudvar átalakítása) – valóban olvasható akár a Nemes Nagy-líra egyfajta példaértékeként („üzeneteként”) is, másutt e belátás esélyének korlátozottságával is szembesülünk.

A kertben kezdetét követő versmondat e tekintetben még inkább találó. „Vagy inkább / a mintha-most-is, mintha-volna mellől / eltörölni a minthát.” A most is volna a „mintha” elhagyásával a jelen idejű létigét hívja elő (most is van), a most is volna azonban úgy is érthető, mint a kert cselekvése: most is volna, azaz most is akar(na) lenni. Ekként a vers sorai a kert akaratát, igényét jelentik be (ami így kimondottan illeszkedhet e líra „ökológiai szemléletéhez”), ugyanakkor a kertnek – így már mint az emberhez hasonló egzisztenciának – az akarata (illetve annak beteljesülése) csakis a többes szám első személyben megszólaló versbeszélő gesztusán múlik: azon, hogy elhagyja-e a „minthá”-t, s így mintegy engedi-e a kertet „szóhoz jutni”, akceptálja-e a kertnek az önmaga által bejelentett létigényét. Nem nehéz felismerni, hogy e döntésben a természethez való kétféle viszonyulás, az eltárgyiasító, részvétet nem érző természettudományos-technikai tudás és a természet saját akaratát elismerő világkép áll szemben egymással. E különbség sokat idézett, ismert példája a Rajna és a vízierőmű esete, ahol immáron „nem a vízierőmű van beépítve a Rajnába […] sokkal inkább a folyó van beépítve az erőműbe. A folyó az, ami most az erőmű lényegéből az, ami, nevezetesen a víznyomás szállítója.” (Martin Heidegger: Kérdés a technika nyomán.)

A Nemes Nagy-líra számos darabja valójában nem szabadít ki „kultúracentrikus szűkösségeinkből”, ám mégis magán hordozza a ma egyre népszerűbben (s éppen ezért a szó jelentését-jelentőségét egyre inkább elinflálva) ökológiainak nevezett gondolkodásmód jegyeit. „Erkölcsi felelősségünk magasztos tárgyát a természetben, valamint a társ-szubjektumot más lényekben csak akkor ismertük fel, amikor magát a vadont, az emberi beavatkozástól érintetlen természetet már úgyszólván megsemmisítettük.” (Lányi András: A fenntartható társadalom) Ám egyedül az ember az a létező (ég és föld között), amely mégis felelősséget vállalhat más létezőkért. Nemes Nagy Ágnes bizonyos versei ennek belátására ösztönözhetnek.

Berszán István: „Mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld”. Nemes Nagy Ágnes költészetének ökokritikai olvasata (Alföld 2017/11.)

Borítókép forrása.

Uri Dénes Mihály

szerző: Uri Dénes Mihály
honlap e-mail
Uri Dénes Mihály 1988-ban született Hajdúnánáson, Debrecen él, kritikus. A DE BTK Irodalomtudományok Doktori Iskolában végzett 2017-ben. A Hatvani István Szakkollégium tanára, a Fiatal Írók Szövetségének tagja. Írásai az Alföldben, a Szkholionban és különböző online felületeken jelentek meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések