Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Ember, de nem valaki
87206
post-template-default,single,single-post,postid-87206,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Ember, de nem valaki

Kemény István: Lúdbőr

(1) „A költő ember – de nem valaki. Vagyis egy senki. Az emberről, az emberhez, az embertől az Istenhez, sőt vissza; főleg ilyen dolgokról beszél. És általában ő az ember. A valaki viszont a prózaírónál kezdődik, és megy föl-föl, a táncdalénekese­ken át, egészen az amerikai elnökig”, írta Kemény István 1993-ban (Túlutazni Var­­sót = A Kafka-paradigma [Vörös Istvánnal], Széphalom Könyvműhely, 1993, 52.). Figyeljük meg, még amerikai elnököt mond, nem oroszt vagy kínait; az ab­szolút hatalom megtestesítője ő volt akkoriban, és véletlenül sem a római pápa, a Dalai Láma, netán Soros György.

Érezhetően bántotta a fiatal Keményt (ahogy mindannyiunkat bánt, hogyne za­varná a legedzettebbeket is) az a „lakossági” hozzáállás, amelyik nem is annyira az írás­tudót kezeli le, mint inkább a költészet státuszát veszi semmibe, annak gyakorlati haszna alapján. Tudható, hogy a művészet „társadalmi hasznossága” nem igazolható teoretikusan, miközben az ellenkezője annál inkább. Haszna, pontosan mi is az? Miközben elődeink még „nem bűvésznek, de mindennek” jöttek, karizmatikus kultfigurának számítottak, mint Kemény könyvének egyik főhőse, Ady Endre (próféta), Karinthy kedvéért pedig megállt a villamos, mások párhuzamosan mi­nisz­terek voltak, de legalábbis királyok és fejedelmek adtak a szavukra.

Ugyanakkor tudjuk, a társszakmák megbecsültségével ma sincs semmi baj. A best­sellerszerző, például J. K. Rowling, lehet szinte ugyanolyan szupersztár, mint egy filmcsillag. A hazai lektűrírók, és szerencsére nem csak ők, a dedikáltatni vá­gyók kilométeres sorával néznek szembe a Vörösmarty téren. A forgatókönyvíró a rendezője árnyékában is lehet tényező („valaki”); a verselő viszont afféle csodabogárnak bizonyul, amennyiben a föntiek a valakik. Neki egyszerűen ki­szá­mít­ha­tat­lan a működése, nincs munkahelye a laptopján kívül, ritkán hoz nyereséget a kiadójának (ha igen, akkor csak különféle meghasonlások árán), nem létezőek vagy földi eszközökkel észrevétlenek a jövedelmei. Pláne, ha rímes verset ír! Rímes vers szin­te már csak magyarul létezik a világon, a rímes versen külföldön nevetnek, a né­metek kevésbé, a lengyelek nagyon; szinte csak az oroszok nem. (Mindez a slam poetry megjelenésével sem változott, hiszen az – excusez-moi – elsősorban sza­badidős közösségi program, verseny pontszámokért, az azonnali megfelelés kény­szerében. Bár el kell ismernünk, a maga módján ez is világteremtés.)

Rémlik, fiatalkorunkban hajlamosak vagyunk valakikre és nem-valakikre osztani az emberiséget, és egy elitista leosztásban az írástudó is lehet hérosz, s a politikus is lehet senki. Mire kiderül, hogy minden efféle csoportosítás szamárság, ad­digra Amerika is jócskán megváltozott, az elnökség presztízse is átértékelődött már, s régen megszűnt a Kemény emlegette, valahai bezzeg-ország (valójában in­kább puskaporos hordó), a „jövőképpel rendelkező” Jugoszlávia; és óriási véráldozatok árán, de először van esély az önálló Kurdisztánra.

Meg mi is sokat változtunk, alighanem.

Igen, idővel felnövünk. Megszokjuk, hogy komoly emberek kérik a véleményünket erről-arról. Az a jó az úgynevezett irodalmi életben, hogy nem csak kü­lönféle, léhánál léhább fórumok zaklatnak ilyen-olyan körkérdéseikkel, hanem – és ez a legjobb – fölkéréseket kapunk csillogó szemű gimnazistáktól is. Tekintélyes lap­szerkesztők és igazgatók pedig írásokat várnak tőlünk bizonyos alkalmakra, ke­rek évfordulókra, szülőházakhoz, iskolákba és temetőkbe, olyanokat, amilyeneket magunktól sosem írnánk. Kiderül, hogy a késztetés mégis létezik („belül”). Mi­helyst beütjük a nyűgként elvállalt, centenáriumi Arany János-esszénk első betűit a klaviatúrába, már tudjuk, hogy mindig meg akartuk írni. Menet közben győzzük meg magunkat, hogy kötelesség emlékezni. Legyen hozzá közöm, azért ez a pe­rem­feltétel. Mert bizony ritka az olyan erejű verses hommage, mint Adytól a Két­fé­le velszi bárdok, a Vitéz Mihály ébresztése vagy Babits 1910-es, Arany Jánoshoz cím­zett szonettje (ide sorolnám az újabb termésből Parti Nagy Lajos Nyúgalomb és Ko­vács András Ferenc A nyelszi bárdolatlanok című opuszát is). Ám gyakoribb eset, amikor a köszöntés csupán kipipált házi feladat marad (olvasok emlékszámo­kat és antológiákat, tudom). A szemüket konokul a naptárra szegező szerkesztőknek néha sikerül elérniük, hogy évfordulókon képtelen vagyok magukat az évfordulós szerzőket olvasni, a modorukban írni, esszézni róluk, mert elrémít a dömping. Jubileumon sem gondolok többet és szebbet Szabó Magdáról, mint általában, és nem írom meg Arany János elveszett erotikus költeményeit, egyrészt mivel nem rendelkezem Arany János motivációival, másrészt mert sorsszerűnek tartom a tényt, hogy ezek a költemények, ha ugyan voltak, elvesztek.

Kemény itt közölt írásai szinte mind fölkérésre születtek, és egyik nyilvánvaló eré­nyük, hogy rendre sikerül kitörniük az alkalmiság börtönéből.

„Igen, én emlékszem, mert én költő vagyok / emlékszem, mert az irigye voltam / emlékszem, hogyne emlékeznék, / úgy hívtuk: én.” Eszményi megvalósulásunk, legjobb lehetőségeink együttese, a csodákkal fertőzött „majdnem vezér”, az Ideális Én – mennyire más ez a regiszter a kilencvenes évekbeli, Siratóférfiak című versben, mint a költő és az elnök viszonyáról szólva. Ilyen rokonszenvesen hallatja hang­ját a művészöntudat, amikor a kollektív emlékezet szolgálatába áll.

Öröm látni ebben a kötetben Kemény nagy-nagy megilletődöttségét a kulturális fénypontoktól. Lehelete megszegik attól, ami jó. (Saját magától is, némileg af­fek­tálva – de bocsánatos módon.) „Igazi nagy költő szeretnék lenni”, mondja egész­séges pátosszal. All right. De hiszen melyikünk óhajtana az irodalom közkatonája lenni, netán csatlakozni a sokkötetes írástudatlanok csapatához? Tényleg óri­­ási időpazarlás lehet középszerűnek lenni.

Minden, ami több a rácsodálkozásnál és az ujjongó versörömnél is; a lúdbőr, a bo­rzongás a hátunk közepén, minden, ami csalhatatlanul katarzis. Jelen kötet ve­zérszólama, s ez jelentette számomra az olvasás legfőbb élményét: a korszerű költőszerep mibenlétén való gondolkodás. Lapjain ugyanis többféle fölfogás keveredik, és minimum kettő markánsan különböző. Az első idealista és múltbeli: legyen a költő igenis lángoszlop, váteszként mutasson utat, érzéketlen korától és tudatlan be­fogadóitól függetlenül. Fél pontos mondata fontosabb ilyen-olyan államközi szer­­ződéseknél. Éljen a vájt fül, amelyik érti. Száz embernek is érdemes. „A költészet nem más, mint a szirének énekének az elmesélése”, vagyis elmondani, milyen kí­nokat állt ki Odüsszeusz, és mit nem bírtak ki gyarlóbb társai. Ha jól értem, ez a fel­fogás a hölderlini „költőien lakozás” és a József Attila-i „az adott világ / varázsai­nak mérnöke” közeli rokona. És kapaszkodjunk meg: Kemény 2017-ben is hisz ab­ban, hogy „a költészet az emberi kultúra egyik csúcsa”, s hogy költeni annyi, mint grófságot nyerni a királytól, meg abban, hogy a költészetnek küldetése van.

De abban Kemény sem hisz, mert hogyan is hihetne manapság, hogy egy hírvárományos, lírai pokolgépnek szánt verset elegendő folyóiratban vagy kötetben publikálni, netán országszerte fölolvasni. A „megfelelő hely”, ahol közzétehető, na­gyon jól tudjuk, valamelyik közösségi oldal vagy (ha tűrhetőnél jobb performerek vagyunk) a videómegosztó a nap gondosan megválasztott szakában, percek alatt ezer megosztást indukálva. Kemény valaha hitte, hogy a vers „szebbé teheti a világot”, és én ezen nem tudok mosolyogni, ezt én is ugyanilyen halálosan komolyan veszem, minden intő jel ellenére.

A másik, az egzisztenciális érvényű közelítés, az előbbi tökéletesen varázstalanított ellenpárja. Az író, a pódiumszereplő, aki vidéken (több) száz ember előtt ol­vas föl, valaki. Otthon viszont „szürke, kisszerű és émelyítően biztonságos” életet él? Ha meg adóznia kell, számlákat kiegyenlíteni, futni a pénze után, akkor egy vacogó senki. Mindkettő igaz, nem tudom cáfolni egyiket sem. És ez a két elgondolás nem oltja ki egymást, sőt, kéz a kézben jár. Kemény egyszerre ünnepli és saj­nálja magát (minket) ezért a sorsért.

Költészet mindaz, aminek az esete fönnáll. Költő, aki nem csak a szavakat leli meg, hanem szavai megfelelő helyét is ösztönösen megtalálja.

Én persze emlékszem, mert érintett vagyok, ennek a fölfogásnak a formálódására. Idézett költeménye után tíz évvel később azt írta Kemény: „Minden komoly köl­tő tudja, hogy nem maradhat örökké a biztonságos témáknál. El kell mennie a határokig, hozzányúlni veszélyes témákhoz is, olyanokhoz is, amik meghaladják. Vál­lalni a röhejessé válást, vagy azt, hogy totálisan félreértik.” (Kemény István ol­vasói levele a Magyar Narancsnak, 2006. szept. 25.) Így van. Példázata szerint „min­den sportrepülő szeretne egyszer átrepülni a Lánchíd alatt. De ez balesetveszélyes, ezért csak egyszer szabad, augusztus huszadikán, Bessenyei Péternek.” Azért sántít a példa, mert ezen a légi versenyen kötelező műsorszám a híd alatti re­pülés, és nem csupán egyetlen versenyző privilégiuma. Máskülönben nem is le­het­ne verseny. Ha valaki a kultúra világát akarná kompetitívvé tenni, eleve nem te­­remtene szerencsés helyzetet. Ugyanakkor nekem mint alkotónak (wow!) semmiféle korlátozás nem lehet kedves, mivel minden tiltó kéz a középszerűség felé nyom, miközben biztonsági játékra biztat. Mert „ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott”, ki mondja meg, évente hány kényes témát írhatok meg, és hányat kell el­hall­gatnom, jóhíremet kockáztatva vagy tapintatból? Nem tudom, hogyan megítélhető „normatíve”, a téma miként haladja meg az egyszeri szerzőt. Csak azt tudom, hogy e kijelentés tanúsága szerint „a költő” tetteinek megint csak komoly – ezúttal er­kölcsi – tétje van, minden leírt soráért felelősséggel tartozik.

Látványos tehát költőnk viaskodása a költőszereppel. Ebben a kötetben a heroikus tartás nyeri el a pálmát.

(2) 1988 táján figyeltem föl Kemény István verseire. Néztem az akkor még egész oldalas fényképeket az akkor már puha fedelű Szép versek antológiában, s a kockás inges, farmerkabátos, pocakos bácsik, szigorú tekintetű nénik között láttam egy jóvágású, bár szomorú arcú fiatalembert, állig gombolt ingben. Science fiction ih­lette, szeszélyes központozású versekkel. Középkori európai és közel-keleti szín­­helyekkel. „nicsak, terepjárót vett Ruben gazda…” Hol a helyén van a vessző, hol nincs, hol kisbetűvel kezdi a sort, hol meg naggyal, sőt néha csupa naggyal, mint a régiek (azóta tudom, Aleš Šteger ugyanígy dolgozik Szlovéniában, Acsai Ro­land meg idehaza, kinek-kinek megvan az oka, a gondolati egység nyomatékos tagolása vagy egyszerű tisztelgés az elődök előtt). Három év múlva azon gondolkoztam, vajon kinek kellene elküldenem az első könyvemet? Például őneki. Jól­esett, hogy válaszolt. Ez nem volt olyan egyszerű, mint mostanában válaszolni egy e-mailre. Egészen konkrétan elő kellett venned egy hófehér A4-es papírt, teleírni tetszés szerinti mennyiségű betűvel, borítékba zárni, azt bélyeggel ellátni, elmenni a postára, ott sorban állni – nem is mondom tovább. Ha ő erre képes volt, akkor kö­zös erővel arra is képesek leszünk, hogy megbeszéljünk egy találkozót. Egy­ál­talán volt-e nekem akkoriban telefonom? Használhattam a vezetékes készüléket a bér­leményemben, nagy szó.

Végül valóban ultrasznob módon, a New York kávéházban ismerkedtünk meg, de a mélyvíz és a karzat akkoriban fel sem merült; a mélyvíz már akkor is méregdrága étterem volt, a karzat meg foglalt, s mi egy kiábrándító hajlatban találkoztunk, a sarok földszintjén. Ő elhozta a feleségét is, aki kíváncsi volt rá, ki ír levelet önöző formában a pár évvel idősebb kollégájának (az ifjúság érdes modora!). Gondolom, zavartan dohányoztunk, azt még javában lehetett, és a nagy légtér is adott volt hozzá. Bátortalanul indult az ismerkedés, néhány év múlva mégis valódi barátság lett belőle, volt egy jól körülrajzolható fénykora, ami tartott körülbelül tíz éven át; változó lelkesedéssel követve egymás munkáit és egymást. Utaztunk, el­sősorban és legtöbbször Erdélybe, nem a rezervátumba, hanem a rusztikus ro­mán realitások közé, kútvíz, mics, cujka és kokojza. Egyszer félóra alatt szereztünk orosz vízumot Klaipedában, azt hiszem, ez volt a csúcs. Láttam őt egyszer, ahogyan egy kidobóembert próbál meggyőzni valamiről. Vitatkoztunk is, néha haj­na­lig, olykor írásban, általában nem hülyeségeken (lásd: Búcsúlevél). Már nem vi­tat­ko­zunk. Ismerem a szkeptikus hallgatását. („Rutinosan hallgattam”, mondja, én ezt a verssorát kapcsolom hozzá: „Nekem mindig a közöny volt az erőm, most sem bízhatok másban”, pedig ez csak a versbeszélő attitűdje.) Hallom az ő hangján, ahogy kurtán annyit mond valaki írására, hogy jó. Sőt: baromi jó. Néha nagyon egy­etértünk bizonyos művek értékét illetően; néha nagyon nem.

De most vissza a félmúltba! Majdnem két évvel voltunk a rendszerváltás tisztító vi­hara után. Budapest még ki sem mosakodott az államszocializmus sarából, máris új­ra belepte a mocsok, spontánnak mondott privatizáció és a piramisjáték botránya, olajügyek, a taxisblokád röpke káosza, meg a konzervatív restauráció árnyai azok­ban az idétlenül elszabott öltönyökben. Szemét mindenfelé, mint most. A vá­ros kultúrája viszont pezsgett. Soha annyi folyóiratot, szalont és tömött nézőterű fel­olvasóestet! (Megint nem a happeningekre gondolok.)

Az emblematikus fotó, amelyik ennek a könyvnek a címlapján szerepel – ugyanaz, amelyik nekem Keményék otthonából, bekeretezve ismerős – a Kossuth té­ren készült 1989. október 23-án, a köztársaság kikiáltásakor (mintha dél körül? Utá­nanéztem, igen!), közvetlenül a kapu előtt. Szereplői a főlépcsőn ülnek, Kun, Szir­may, Kemény, Poós. Figyelemre méltó, hogy valamennyien zárkózott arckifeje­zés­sel, „dacosan” (sőt, Poós napszemüvegben az évszak ellenére), „kicsit talán szégyenkezve”, hogy munka nélkül hullott ölükbe a vértelen forradalom gyümölcse. A tér és az idő együttes eufóriájának nyoma sincs.

Én akkoriban már Pesten laktam, de ővelük még nem ismertük egymást. Hi­szen egyáltalán nem voltak irodalmi barátaim, csak kézirataim (némelyik kézírással!) és bizonytalan terveim. Reményeim. Nem akartam ott lenni a nagy (történelmi) pillanatban, nem tombolt bennem a jelenlét igénye. Nem éreztem az azonnaliság kényszerét. Este mégis a gimnáziumban megismert társasághoz csatlakoztam a Novhéttéren, a Savoynál, a nagy napot megünnepelni. Velük mentünk a, hová? Hát ugyanarra a Kossuth térre, de csak sötétedéskor. Ahol már égtek a köztársaság fák­lyái. Noteszom tanúsága szerint aznap csak délelőtt volt órám a főiskolán, a ki­ki­áltás pillanatában tehát, profánul, egy Wesselényi utcai fodrászatban ültem (ma már az is kocsma, mint a környéken minden egyes földszinti üzlethelyiség), de még emlékszem a rádióközvetítés örömére. Aztán indultam haza a Mexikói úti bér­­leményembe, mégiscsak a nagy nap lendületével.

Évek múlva szereztem néhány barátot erről a képről. Még a Parlament előtt is ül­tünk, alighanem ugyanazon a lépcsőn, félig azonos összetételben, de már egy más­képpen átszellemült, savas éjszakán. „Hová utaznak?”, kérdezte Szabó százados már a Deák téri buszpályaudvar előtt (kell-e mondanom, hogy jelenleg az is kocsma?). Az ország házánál pedig láncos kerítés áll, és díszőrség vigyáz. Köz­vet­len közelébe hosszú évek óta nem lehet sem ülni, sem lépni.

Aztán én is évekig a New York kávéház jobb lelátónak hívott asztalánál írtam (már csak a helye van meg, de azt legalább üresen hagyták), például regényt a bal­jósan hangzó Café Autodafé címmel, és általában verset, szemben velem pedig vagy Kemény István, Poós Zoltán vagy Bartis Attila körmölt éppen a bal lelátón. És ta­nultam, vizsgákra. Semmi laptop, semmi wifi. Nem puszta sznobéria volt, hogy mi a Nyugat hajdani morzsáiból élünk, utánozva talán az Esti Kornél nevezetes ötödik fejezetét, hanem ténylegesen arra használtuk a kávéházat, amire – való? Ami­re való VOLT valaha. Kinevetem, aki azt mondja, hogy barokk szentélye a ma­gyar irodalomnak, ahová belépni is szertartás. Nem múzeum. Sem áhítatban, sem ájulatban nem lehet írni. Kocsmában másért nem lehet; szűk, kamaszkori albérletben megint másért nem.

Naplómból, 1995. december: „A Newyorkban folytak az Uborka fölvételei, tele bá­bukkal a mélyvíz, nem lehetett bújni a stáb miatt a Szerb Antalt. A jobb lelátón ültem. Átellenben Kemény dolgozott. Igazából nem ambicionálom már a bölcsészdiplomát.” Uborka, ez valami korabeli tévéshow volt, politikai beszólogatásokkal. Am­bicionálom, Istenem, ez a túlfogalmazás (megmondta Kemény: „ember, de nem valaki”). Még a Newyorkot is egybeírtam, hiszen a kávéház a palotát építő biz­tosítótársaságról kapta nevét, ma is egybeírom, elvileg így szabatos. És lám, még a diplomám sorsa is kávéházban dőlt el; és pár év múlva még az első eljegyzésem is ugyanennél az asztalnál történt.

Messzire kanyarodtam.

(3) Zrínyi Miklósnak, akit az utókornak szokása dicsérni nemzetmentő talentumáért, európai horizontjáért és sűrűn kárhoztatni ügyetlen verseléséért, kopogó ritmusáért, vacak rímeiért, egyszóval heroikus unalmáért, Kemény szerint „fő célja nem az irodalmi hatás, hanem az olvasó figyelme. És az olvasó viszolyog a túl tö­ké­letes verstől, elalszik rajta. Zrínyi pedig ébreszteni akar, és lenyűgözni. A Szigeti veszedelem taktikai és stratégiai okokból mutatja magát tökéletlennek.” Fölrázni a nemzetet bódulatából. Jó. Figyelemre méltó alkotás-lélektani meglátást tesz itt Ke­mény. Érdekes, hallottam már ugyanezt a Sorstalanság – számomra mindig is, ma is mutálónak hangzó – nyelvezetéről is. Hogy Kertész Imre „meg tudta volna írni” érett korszakának csiszolt, stiláris tökélyével is, de nem akarta, mondta valaki mintegy Kertész nevében. Nem akarta, mert a lágervilág pokla, egyszersmind boldogsága a kiskamasz nézőpontjából és nyelvezetével ábrázolható igazán. Azaz rossz mondatokban, amelyek a briliáns fordításokban, úgy képzelem, kisimulnak, helytelenül (lásd még Borbély Szilárd nagy erkölcsi-esztétikai terheket, ám ideologikus ballasztokat is cipelő, stilárisan meghökkentően fésületlen Nincstelenekjét). Sőt Kemény mintha evvel adna (nem is olyan burkolt) magyarázatot saját redukciós-asz­ketikus gyakorlatára, grammatikai-akusztikai megoldásaira is. Apológia tehát a ja­vából. Tudom, számára nem a forma az isten, a megszólalás közvetlensége előbb­re való; de hát senkinek sem a forma az isten. Nem lehet más, csak az (egyik) eszközünk.

Szóval bevallom, ez az érvelés számomra mindkét esetben döcög. Egyetértek ve­le, amikor Márton László az eredeti szöveg tudatos verstani szabálytalanságaival együtt magyarítja Walther von der Vogelweidét, de azt gondolom: ugyan már, miért aludna el az olvasó (a hallgató!) például a makulátlan verselésű Toldin? Szín­ház­ban is egyre többet játsszák, s nem éppen néma nézőtér előtt. (Nyilván nem vé­letlenül éppen Arany kezdte el istenkísértő módon újrahangszerelni a Zrí­nyi­ászt.) Mért ne volna Dante tökéletes mondataival ábrázolható a purgatórium vagy a pokol? Miért rokonszenvesebb az ezer sebből vérző főmű, mint a gondosan szerkesztett? Úgy értem, mai olvasmányként. Mert amúgy hibázni mélyen emberi do­log.

Kemény István látta Weörest a lakásán és látta kórházban haldokolni. Menyhárt Je­nő kapcsán azt fejtegeti, miért éri meg idealistának lenni (az ihlető izgalom fönntartása végett), és miért nem éri meg a konformizmus. Látta Bobby Fischert a bu­dapesti kisföldalattin. Ugyanígy elmeséli véletlen találkozását Ottlikkal, pontosabban beszámol Ottlik megpillantásáról a régi Bölcsészkar folyosóján. Ismerjük az ér­zést, jólesően megborzongani valakinek pusztán a jelenlététől is. Én még odajártam, ugyanabban a félemeleti büfében cseréltem bulicímeket a többiekkel, délelőtt is dohányoztam, közben reménykedve bámulva a faliújságot, azokat a bizonyos cet­liket, szaladtam a lányok után, de a nyolcvanas évek egyetemi vibrálásából (mennyit emlegette Kemény) alig valami maradt addigra. Ottliknak a szelleme sem. (A Kemény által leírt roppant irritáló, „elviselhetetlen Szókratészt” ugyanebbe a házba képzelem, és őbenne a fiatal Simon Balázst vélem fölismerni.) Ma pedig in­telligens beléptető rendszer őrzi a portát, amely újra a piaristáké. Még egy zár. Min­degy, unalmas egy épület volt, néhány remek szemináriummal és sok lebilincselő (vagy dögunalmas) előadással.

„Csak éppen a lényegre nem emlékszem: hogy egyáltalán bemutatkoztam-e va­la­ha neki.”

Kemény szenvedélyes filantróp. Figyel a másikra? Úgy mondanám, szem előtt tart­ja olvasójának igényeit. Célja világos: át szeretne hagyományozni egy (gazdag) kul­turális örökséget, átszűrve magán a huszadik század tapasztalatát, egyben köz­ve­­títve saját ízlését is. Mert Kemény abban is hisz, hogy létezik valamiféle…  vi­lág­magyarázat.

Igen, könyvének (és neki magának is életre szóló) kérdése: létezik-e megragadható lényeg? És ha igen, az átadható-e „a fiatalságnak”, és hogyan? „Csak a lé­nyeg nem hagyja el a süllyedő hajót”, ahogy Kemény népszerű egysorosa mondja. Eszembe jut Földényi F. László, aki szerint a melankólia világában nem létezik biztos pillér, azaz nincs megragadható „lényeg”. „A melankólia mindenekelőtt nem bú­bánat, rosszkedv, hanem belső erő, aminek birtokában az ember másra figyel, más­hol fedezi fel azt, amit a korábbi civilizációk »lényegnek« neveztek, s szakadatlanul rákérdez minden olyasmire, ami látszólag magától értetődő és evidens”, írja (A melankólia dicsérete, Jelenkor, 2017, 30.). Hozzám ez a gondolati hajlandóság (és ez a szkepszis) áll közelebb.

Szerzőnk tanító célzata kétségtelen. S hogy létezik-e például lelki restitúció a traumák után? Kemény könyvének tanúsága szerint igen, a kultúra és az irodalom által is. Egyfelől ez very romantic. Másfelől van benne valami a népművelőből. Hol kötelességtudat, hol szenvedély. Penzumból ne, ugye? Mondom, házi feladat a vi­lágért se legyen. Keménynek nem az. Jólesik a lényegről írnia.

Nem tehetek róla, nekem tetszik: Kemény veszi a fáradtságot, hogy becsülettel el­magyarázza a helyzetet „szegény, szegény Magyarországon” (idézet egy interjújából) a Tagesspiegel olvasóinak, immár minden naivitás nélkül. Ha nem tévedek, mostanáig Kemény sem művelte sűrűn a közéleti publicisztikát, de most már mű­ve­li, számomra rokonszenvesen. Ez az a szerep, amelyikbe szép lassan belekényszerül az ember, amennyiben értelmiségi és a jelenkori Magyarországon él. Van­nak, akik lubickolnak benne, én például nem; mégsem lehet kimaradni. Nincs olyan, hogy csak írsz bele a vakvilágba, s közben független maradsz különféle ide­o­­lógiáktól és szekértáboroktól. Nincs mentesség a politika alól, hiszen bőrödön ér­zed – manapság nem csupán bosszantó, hanem vérlázító – jelenlétét, a puszta létezésedbe szól bele mindennap. Kötelező állást foglalnod és hozzászoknod: manapság mindenki aszerint ítél meg, hogyan vélekedsz, teszem azt, a határon túli ma­gyarok állampolgárságáról, a sajtószabadságról, a déli határzárról, a CEU-ról, az MMA-ról, a KMTG-ről vagy a felcsúti kisvasútról. Ha mindezekről hallgatsz, akkor meg azért kerül rád címke vagy bélyeg.

Egy hervasztó korszak provinciális pitiánersége.

„Nincs felülemelkedés, kivonulás, békés szemlélődés, egyszer úgyis megkeresnek ezek vagy azok”, de ezt már Vida Gábor Erdély-regényéből idézem (Egy da­do­gás története, Magvető, 2017, 138.).

Használnak, és közben elfelejtik elolvasni a könyveidet (pedig alighanem azok tar­talma miatt óhajtanának használatba venni).

Kemény naiv idealista. Legerősebb élménye a vereség. Kiábrándult? Nyilván igen, az ő nemzedéke fűzte talán a legtöbb illúziót a rendszerváltáshoz („A legmélyebb csalódást pedig annak a korosztálynak kell átélnie naponta, aki, mint Ke­mény is említi, a nyolcvanas években némileg úgy érezhette, hogy a bomló diktatúra helyén valódi demokrácia és végre európai szellemiségű politikai kultúra uralja majd a politikai közéletet, írja Sántha József [Száz év türelem, Revizor online, 2017. 06. 08.]); de nem pózol, nem maszkként viseli csalódásait, azok valódiak. Könyve ennek ellenére mégsem leverő, sőt.

A kényszerpályás magyar sors, a geopolitikai prés, az úgynevezett „turáni átok”, az „Európa utolsó bástyája”, a szürreálisan túlméretezett Parlament a túlszabályozott folyó partján, a „Mások vittek rossz utakra engem”-élmény kínzó lüktetése ugyancsak megmarad Keményt olvasva. Vagy a fizikai munkát végző a kelet-(közép)-európai férfiak jól ismert lassú mozdulatai, azaz „csoportos tétovasága”. A hatvanas évek hanyatlástörténete és a popzene új hullámának megváltó dekadenciája is. Amely ifjúkori életérzésnek nagyon is serkentő. Kemény elmeséli a si­vár­(nak látszó) rácpusztai tanyaközpontot, a hajdani grófi majorságot, ahol édesanyja tanított, s ahol ő első szellemi (és nem mellesleg) társadalmi élményeit szerezte a múlt század hatvanas éveiben. Milyen érzés berendezkedni a tartós, naponkénti ve­reségre? A mai ötvenesekről van szó, „akiknek már a szüleit is szintetikus ételekkel, italokkal és szintetikus történetekkel táplálták, engedélyezett festékkel színezve”. Kemény, állítása szerint, családi örökségként a miszticizmusra való hajlamot és a mindenben kételkedést hozta. „A feltétlen normalitás fogságában él­tem.” Köröskörül az élhető, mert érthető (még ha álságos) világmagyarázatot és (mint minden diktatúra) közbiztonságot kínáló szocializmus (posványa). Töké­le­te­sen meg­felelt egy olyan jelentős életmű bölcsőjének, mint amilyen a Keményé.

Az a benyomásom tartós marad, hogy Keménynek mindenre egyetlen megfejtése van, túl sokszor használja ugyanazokat az egyszer megtalált szlogeneket, pa­ra­doxonokat és metaforákat (nagyra hivatottság – kényszerpálya; a nagy magyar költők trendérzékenysége; nemzetünk történelmi frusztráltsága, önként vállalt provincializmusa, szolgalelkűsége-irigysége-kishitűsége stb.; „a megvert Kelet-Európa bosszúja Hitler”; jeles költők állítólagos „butasága”, szerzőnk „naiv idealizmusa”; Ady Endre mint bármikor előhúzható Jolly Joker, sámán, vátesz, próféta és zseniálisan improvizáló újságíró – és ő aztán tényleg mindegyiknek beválik –; s az a bizonyos, megragadható vagy nem megragadható „lényeg” stb.). Vagy mind ilyenek vagyunk? Bezárkózunk a megfejtéseink sánca mögé? Mindegyik erős fölvetés. Az is, amelyik nem új. Bár ha az olvasó várná ezek bővebb kibontását, akkor – le­g­alábbis ebben a kötetben – marad némi hiányérzete.

(4) A kötet végén miniesszék sorakoznak, Kemény ötven plusz egyszer másfél ol­dalon foglalja össze meglátásait 50 + 1 kedves könyvéről. Milyen célból készültek ezek? Kiakasztani az esztétika tanszéket? Dehogy. (Mesélhetnék, mert már a szándékért is ki szoktunk kapni a professzor uraktól, ha tíz sorban szeretnék mondani va­lami érdemlegeset valamelyik költőelődünkről. Hiszen az itt tárgyalt könyvekről mo­nográfiák, sőt elemzői életművek szólnak.) A mi kérdésünk csupán az, van-e köz­lendője e másfél oldalaknak, mondjuk az Odüsszeiáról vagy Lukács evangéliumáról szólva? Számomra Keménynek látszik lenni közlendője, víziója történelemről és társadalomról, fontos könyveit ebben a keretben helyezi el. Rögzíti hagyományait, tudását és preferenciáit. Ez engem mindenképpen elismerésre késztet ab­ban az életkorban, amikor egy új könyv elsősorban tárolási problémát jelent, és csak másodsorban a kíváncsiság hőn óhajtott tárgya. Azon kapom magam, hogy azelőtt birtokolni vágytam, most inkább szabadulni. Adott a kemény mag a polcon „a klasszikusokból”, mindenkinek más. Az ember inkább a kedvenceit olvasná új­ra, ha tehetné. Ismertem például Réz Pál (csakis időskori) hitetlenségét az irodalmi új­donságokat illetően. Nem bízott benne, hogy jöhet még jelentős mű, egy új „Jó­zsef Attila” (nem mintha kéne még egy). Fogékonynak lenni a bezúduló újra, az is él­tető erő.

Melyek is ezek a pillérek? Természetesen itt figyel a Don Quijote. Rotterdami Erasmus. Mark Twain, T. S. Eliot és Nietzsche. Shakespeare-től az V. Henrik (és nem a „beteg lelkek trónharcát” ábrázoló Macbeth vagy a III. Richárd). Igen, ő az a királyfi, aki ifjan kivonul az udvarból, hogy Falstaff mentoráltja legyen. És Ke­mény Carl von Clausewitz-parafrázisa szerint a háború a kocsmázás folytatása, csak más eszközökkel. Itt áll pillérként Saint-Simon herceg. És Goethe, bár nem a Fa­ust­tal. Kemény kedves könyve a Werther, első regényét, a szép című Az ellenség mű­vészetét annak idején saját Wertherének szánta. Replikának a szentimentalizmus kultuszkönyvére, egy idegenvezető lány által elmondott (világ)magyarázat ke­retében.

Jómagam tizenhét évig figyeltem az Üvöltő szelek gerincét a polcon, mígnem az­tán egyik kedvencem lett. Ugyanígy jártam Lampedusa hercegi családtörténetével (ha már azt kutatjuk szerzőnkkel, „miféle egész volt itt egyben?”). Borges „trójai” novellája, a ragyogó Bolaño. Ladislav Klímát nem olvastam. Lakatos Meny­hért­től mást. Venyegyikt Jerofejev, hát persze! Hrabalt unom, állandóan ugyanazt a sö­r­tésztát dagasztja. García Márquez szirupját utálom. Viszont Piotr Szewc nagyszerű kisregényéből (Pusztulás) dedikált példányom van.

Megszámoltam, én erről a listáról tökéletesen egyetértek a jelölések legalább há­romnegyedével (bár juszt is inkább May, mint Cooper). És alig valamelyikkel nem. Az Egri csillagokkal kizárólag nosztalgikusan. Hogy nekem mi hiányzik? Ka­pásból az Anyegin. Meg A Romlás virágai. Dante. Kleist. Csehov. Turgenyev. Proust. Mikszáth. Móricz. Krúdy. Musil. Sylvia Plath. Cioran. Mándy. Bernhard. Ná­das. Biztos vagyok benne, hogy ezek a szerzők neki is fontosak. Csak hát a hely. Meg a számok. Ez a bajom a listázással.

Bocsánat Tolkienért, aki számomra idegen bolygó, és nem bírok tíz percnél több időt tölteni a felszínén. (Fura, hogy a helyén nekem a belőle is táplálkozó Star Wars áll.) Bocsánat elsősorban Rejtő Jenőért, akinek kivételességét mindig éreztem. Olvasni viszont sohasem bírtam. Mert milyen is ő? Kirobbanó, ja. Egy kis­sé mindig rögtönzésszerű. És igen, léha, körúti, nagykörúti, ott is írt, a Japán kávéházban és a Bucsinszkyban. Viszont osztom a tűpontos meglátást, amely szerint Rej­tő nyüzsgő nagyvárosa tényleg emlékeztet „Periklész Athénjére, a Mediciek Fi­ren­zéjére vagy az Erzsébet-kori Londonra”, nagyszerű polgársággal és „átlagon fe­lü­li” csőcselékkel. Keménytől megkaptam egyszer karácsonyra a Piszkos Fred, a ka­pitányt, nemes térítési szándékkal. (Innen is hála.) De rögtön: kés valami matróz hátában. Nekem ez a fajta szellemeskedés nem jön be, hiába frappáns állítólag. Az üdvösségét adná oda a hatásért? Pedig ő biztosan nem manipulatív. Belőle ez jön. Ő ezt tudja. Sok nekem az izgő-mozgó, gügye figura, sok a hozzájuk rendelt hü­lye név. És az ő Casablancája tényleg Pest; aki a valóságos Casablancában sétál, an­nak inkább egy franciás beütésű, pálmafás, arab Bukarest jut eszébe, és csak a le­pusztultságáról a pesti Király utca.

Elias Canetti elgondolta, milyen volna, ha a „nagy szavak” figyelmeztetően fü­tyülni kezdenének, mint a teavízforralók… S ha már nagy szavak, bevallom, én Málik Roland zsenialitásáról sohasem voltam meggyőződve. Írásai alapján sodródó va­gabundnak látszott, olyan ködös és borongós világgal, mint a devonshire-i lápvidék, nagy szavakkal, és inkább zilált, mint meggyőző szövegekkel. Tragikussá ki­­kerekedő sorssal. Kemény érvei sem vettek le a lábamról. Megint a Gérecz At­tila-effekt. (Nem mellesleg: köztudottan Kemény István írja a kortárs magyar iroda­lom legenthuziasztikusabb fülszövegeit. Találati arányukról megoszlanak a vélemények, egy biztos: mindegyik építő szándékkal és kristálytiszta lelkiismerettel ké­szült. Néha, érzésem szerint, karitatíve, de ezzel a gyakorlattal szépen szembemenve például Kölcsey Csokonai-kritikájának gyakorlatával: „Mi is ortológok és ne­o­lógok vagyunk, buták és okosak, européerek és hazafiak, toleránsak és intoleránsak, és ugyanúgy nem ismerjük el egymást értékeit. Mert azt hisszük, hogy ez­zel – mint Kölcsey – saját magunkra mondanánk nemet”, vallja Kemény. Vö.: „Más költők – mi gondom ezekkel?” Kemény mindenkiben igyekszik meglátni a jót, ilyen egyszerű ez. Mások igenlésével igenli magát a figyelmet. De hát a részvét, tudjuk, nem esztétikai kategória.)

Gazdag, inspiratív, és mint látható, olykor ellentmondásos, kérdező és kijelentő könyv, Kukorelly Endre gyűjteményes esszékötetéhez hasonlóan remek olvasmány, nem csupán szakmabelieknek. Olyan apróságok, hogy a P. Mobil zenekar ere­detileg a Gesarol és nem a Technokol Rapid nevet viselte (16.). Pénzforrást nem lehet elosztani, csak magát a pénzt (77.). A húszas évek számomra csak többes számban tudnak kifulladni (98.). És végül: már ugyan miért volna tájidegen épí­tészet Kelet-Európában a reneszánsz? (201.) Én nem tudok a környezetéhez alá­zatosabban illeszkedő épületet mondani a sárospataki várnál. Na és a többi reneszánsz szépség, Lembergtől Lőcséig, a Dráva menti Ptujtól a Vág-völgyén át a Visz­tula-parti Krakkóig? Ma is megcsodálhatjuk Mátyás budai palotájának vörösmárványból faragott, csonkán is lenyűgöző töredékeit, Kemény is hivatkozik rá, mint egy irigyelt európai nagyhatalom székhelyére. Az is volt, a visegrádi nyári re­zidenciával együtt. Tudható, a király nyéki vadászkastélyának eredetije Itáliában, hasonmása pedig Prágában áll. Nem „művészettörténeti véletlen” ez, hanem a hajdani nagyságunk. Annak is oka van, hogy csak a miénk pusztult el, egyedül a közbülső állomás nincs meg. Mennyire magyar jelenség az a sarki telek azzal az alaktalan, bedeszkázott kőrakással, ami maradt belőle. Összetörve, mint „minden egész”.

Nincs, és lényegében mégis megvan, ameddig az emlékezete él.

Kemény István: Lúdbőr, Magvető, Budapest, 2017.

(Megjelent az Alföld 2017/12-es számában)

Térey János

szerző: Térey János
honlap e-mail
Térey János 1970-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él, író, költő, drámaíró, műfordító. Munkásságát többek közt a Magyar Köztársaság Babérkoszorú Díjával és József Attila-díjjal jutalmazták. Legutóbbi verses regénye, a Legkisebb Jégkorszak 2015-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések