„Az európai gondolkodásban az »ember« az »állat« fogalmán alapszik.” – ezzel a markáns gondolattal indul az Alföld idei első, Állat tematikájú számának tanulmányrovata, és valóban nem tűnik érdektelennek, hogy az őt övező állatvilág ismerős idegenszerűsége felől is rákérdezzen az ember az önszemlélésének lehetőségeire, antropológiai vagy épp irodalomtudományi ismereteire. Ennek reményében indulunk. „Amikor ember, akkor máris más- / valaki. Természeténél fogva / néma, ezért mások által beszél.” – útközben még telefonról elolvastam a lapbemutató eseménynél szereplő Géczi János-idézetet. Kissé fáradtan, bő félórával a kezdés előtt érkeztünk barátnőmmel a MODEM-hez, a fogadótérbe kikészített székek többségét már elfoglalták. Latolgatom, hogy a leginkább csak koffeinnel és nikotinnal serkenthető éberségem meddig fog majd kitartani, de mire rábíztam volna magam az előkészített kávéra és cigarettára, a folyamatosan érkező közönség kényelméért fáradozó lelkes szervezők már szinte fel is állítottak, az épület belsőkertjéből is szükség volt ugyanis a fotelekre. Nekünk ennek ellenére sem jutott már bent ülőhely, a kabátmegőrző márványpultjára telepedtünk.
A feltöltődött széksorok mögött is ácsorogtak emberek, a lapszámokkal körbebástyázott, összetolt asztalok mellett az est főszereplői, Csányi Vilmos Széchenyi-díjas biológus, etológus, Géczi János író, költő, képzőművész, Balogh Gergő kritikus, irodalomtörténész és Áfra János költő, szerkesztő beszélgettek. Kezdhetünk, kezdjünk már – olvasható le a közönségről. Kezdünk, mondja nemsoká a mikrofonba Áfra János, és bár kissé megilletődve vezette fel a programot, Csányi Vilmos szinte azonnal el is ragadta tőle a szót, hogy megmozgassa a közönséget: kézfeltartással kellett jeleznünk, hogy milyen állataink vannak, hogy simogattunk-e már tehenet. Szerinte a természettudományos ismereteket másképp fogadja be egy állatszerető közönség, bár hozzátette, munkásságának első eredményeihez kezdetben a szűkebb szakma sem fordult túlságosan értően. A szépíróként is tevékenykedő etológus, miután felolvasásra kérték, meglepő módon egy vele készített 2001-es online live-interjú kivonatából szemlézett. Így kiderítette számunkra magáról, hogy az állatok és emberek megfigyelhető viselkedésének vizsgálatával, törvényszerűségeivel foglalkozik, hogy szerinte a kutyák jó modellel szolgálhatnak az ember korai szociális evolúciójának szemléléséhez, hogy meggyőződése szerint az egész világ olyan képződményekből áll, amelyeknek van keletkezéstörténetük, emiatt nem hisz Istenben, ebben az „édeni struktúrában”, de ha az embert megfosztjuk a kulturális és szociális konstrukcióktól, akkor amit kapunk, az a pici, csupasz, didergő, érzelmes valami nem lehet más, mint a lélek, és szerinte az olyan komplex struktúrákat, mint az embert, leghatékonyabban a történetük befolyásolja. Áfra János, visszakapva moderátori szerepét, Géczi Jánost is felolvasásra kérte, aki ezelőtt nem habozott megjegyezni, hogy az új Alföld-szám fedlapjai erős irodalmat, fontos bölcsészetet és izgalmas természettudományos ismereteket rejtenek. Rámutatott, hogy minden korszaknak más állatfogalma van, az ókori görögök például minden vízben élő állatot egységesen halnak tekintettek, a középkori keresztények pedig az állatokat akként osztályozták, hogy bennük felismerték-e saját hitigazságaikat. A régen és rövid ideig biológiával is foglalkozó szerzőt, elmondása szerint, újabban művelődéstörténeti beágyazottságukban érdeklik az élettudományok, ami Áfra János szerint az új lapszámban olvasható, leginkább kriptozoológiai szempontból izgalmas Baziliszkusz című írásában is megfigyelhető, és Kulin Borbála a Törekről írt kritikájában is ezt az eddigi életműben kevésbé vizsgált összefüggést tárja fel – amiért Géczi János hálás köszönetét fejezte ki.
Balogh Gergő a Fiatal Írok Szövetségének és az egri Eszterházy Károly Egyetem Irodalomtudományi Tanszékének közös rendezésű konferenciáján (Az állat az irodalomban) elhangzott előadásokból válogatta és rendezte össze a lapszám tanulmányrovatának anyagát Pataki Viktorral. Mint mondta, számára a lapszámban a tanulmányok és a szépirodalmi művek különböző nyelvkeresési kísérleteinek a szemlélése igazán érdekes, utóbbiban például az, hogy az állati perspektíva mennyire tudja élővé tenni magát. Kifejtette, hogy Magyarországon sokáig nem volt a kurrens tudományos diskurzusokban az állat-problematika jelen, a kétezres évek elején a feminizmus egyfajta leágazásaként próbálták a témát megközelíteni az állatoknak mint elnyomott, háttérbe szorult, nyelvnélküli csoportnak etikai megfontolásokat követő „hangadási” kísérletekkel. Ezek a kutatások kifulladtak vagy átváltoztak. Az Animal Studies Human-Animal Studies-zá lett, és ebben az összefüggésben az ember az állat viszonyában tűnhet fel egyáltalán emberként. Szerinte a tanulmányok méltatott sokszínűsége is rámutat a téma általános elméleti körvonalazatlanságára, a teoretikus kontextusok kidolgozatlanságára: Pataki Viktor erősen kontextualizáló és historizáló perspektívából közelít Oravecz Imre verseihez, Eisemann György kritikus álláspontot képviselve az állatproblematikával kapcsolatban megállapítja, hogy az emberi kultúra sokszínűségét erodálja az ember és állat éles megkülönböztetése, Halász Hajnalka a nyelvfilozófia felől közelíti meg a témát, míg Bengi László az állati motivika értelmezetlenségének felszámolódását követi végig.
Csányi Vilmos ragadta magához ezután a mikrofont. Az embernek rendkívül udvariasnak kell lennie, ha más diszciplínák eltérő nyelvet használó képviselői közt megszólal, kezdte, de a biológia szerinte sokáig meg volt fertőzve a humanista gondolatok által: az állatra mint gépre tekintettek, amely csupán ingerekre reagál, de a csecsemőket is sokáig hasonló „reflexmasináknak” tekintették és altató nélkül is műtötték őket, hiszen szerintük az, hogy kiabál, puszta vokalizáció – érezni majd akkor tud, ha beszél is. Csak 2002-ben adták ki a Cambridge-i Nyilatkozatot, amelyben tudomásul veszik az állati és emberi idegrendszer különbözőségeit, de megfogalmazzák, hogy az állatok is éreznek, gondolkodnak, személyiségük van, és a modern idegtudománynak és az etológiának ennek a megismerésével is foglalkoznia kell. Ő 40 éve folytat kísérleteket, hogy a népszerűsítő tudományos irodalomban rávezesse az olvasót az ember és állat kapcsolatának összetettségére, arra, hogy különbségeik és hasonlóságaik miben rejlenek. Szerinte az irodalom régóta foglalkozik az állatok kérdésével, fiatal kutatóként például mindent, amit a kutyákról tudott, azt Thomas Mann Úr és kutya című elbeszéléséből ismerte. Viszont Márai Sándor Csutoráját elmarasztalta: ez egy puliról szól, ami hamis – már abban az értelemben, hogy szerinte Márainak vagy nem volt kutyája, vagy nem figyelte meg eléggé. Elolvasott néhány tanulmányt a lapszámból, folytatta, és azt látta, hogy ezek definíciók nélkül, pusztán a nyelv analízisével próbálnak a problémákra megoldásokat találni. Hiányolta ezekben a természettudományos ismeretek és eredmények beemelését. Áfra János próbált vitát kezdeményezni, Csányi Vilmos viszont rövidre zárta a dolgot: érdemes volna a tudományterületeknek figyelni egymásra.
Géczi János hozzátette, az egyáltalán nem probléma, ha az irodalom vizsgálja a saját természetképét, sőt. A Debreceni arcok című kiállítás portréira mutatott, a portréfestészet európai tendenciáit idézte fel, hogy annak a hite továbbél, hogy az arc hordozhatja az ember antropológiai állítását. A művészet sokszor nem természettudományos vagy élettani ismereteket, hanem gondolkodástörténeti mintázatokat jelenít meg. Mintha ekkor, a tényleges párbeszéd első lehetőségekor elhidegültek volna egymástól kicsit a beszélgetőtársak. Balogh Gergő Csányi Vilmos állításaihoz kapcsolódva kifejtette, hogy műszeres vizsgálatok már kimutatták, hogy a delfinek is szintaktikailag felépített kódokat, kvázi nyelvet használnak, képesek rekurziókra is sikerületlen közlések esetén. Szerinte érdemes volna tehát felülvizsgálni azt a közel sem új keletű tézist, hogy az embert a nyelv teszi emberré, és annak megcáfolása, hogy az embert a nyelvhasználat emeli ki az állatvilágból, szükségszerűen a kulturális rendszerek újragondolásával is kell járnia. Csányi Vilmos erre, mintegy egyetértését kifejezve, elmesélt egy delfines anekdotát.
A terem is kihűlt párszor, ahogy a Géczi János és Csányi Vilmos kutyáival, Jankával és Buborékkal játszó kisgyerekek előtt ki-kinyílt a belsőkert fotocellás ajtaja. A felfrissülésre viszont szükségem is volt, bevallom, 60 perccel kalkuláltam, és kissé enerváltan ültem végig a két órás beszélgetés második felét.
Áfra János utolsó kérdéseiben az antropocén jelenségét boncolgatta, és azt elsősorban mint földtörténeti kort definiálta. Csányi Vilmos ezt fontos kérdésnek és izgalmas összefüggésnek tartotta, saját kutatási területéhez közelítve ismét Darwin zsenialitását dicsérte. Géczi János szerint az antropocén nem egy föltörténeti korszak, hanem egy olyan metafora, aminek a tartalmát nem tudjuk tisztázni. Balogh Gergő fontosnak tartja azt, ahogy az antropocénben az ember saját evolúciójának az alakítójaként tűnik fel, viszont az antropocént és a poszthumánt nem tartja produktív kérdezési irányoknak, szerinte az irodalomtörténettel kapcsolatban ismét bejelenteni azt, hogy az ember alakítja a környezetét, nem olyan nagy durranás. Ebben az összefüggésben szó esett még a lapszámban tanulmánnyal és versekkel is jelentkező Nemes Z. Márió munkásságáról. Géczi János méltatta pályatársa költészetét, viszont elmarasztalta tanulmányát, mint mondta, nem szereti, ha egy magyar nyelven írt szöveghez szótárt kell használnia. Balogh Gergő kíváncsian követi, hogy Nemes Z. Márió értekezéseiben kidolgozott koncepcióját hogyan bővíti tovább, bár megjegyezte a tanulmányával kapcsolatban, hogy az olyan számonkérések helyett, hogy az adott szövegek lehettek volna radikálisabbak, talán izgalmasabb volna még inkább arra figyelni, hogy az értelemegységek miként jönnek létre.
Áfra János egy könnyedebb levezetőkérdéssel zárta a beszélgetést, és a résztvevők egy-egy állatokkal kapcsolatos történetüket mesélték el. Közben próbáltam magamban értékelni a hallottakat, maradt némi hiányérzetem. Bár lehet, hogy felfokozott várakozásaimmal csak a fáradtságomat akartam kompenzálni, én egy összefüggőbb, revelatív belátásokat együttesen megfogalmazó eszmecserét vártam. A beszélgetést egyáltalán nem nevezném parttalannak, viszont, ha szabad így fogalmaznom, sokszor a résztvevők, amint szárazföldet láttak, továbbhajóztak a számukra ismerős vizeken. Hazafelé a kérdések elől válaszaival többször is elzárkózó Csányi Vilmos sarkított, leegyszerűsítő megjegyzése járt a fejemben: hogy végezhet laboratóriumi munkát, hagyatkozhat a természettudományos módszerekre, és lehet egyúttal istenhívő, templomba járó is egy ember. Elvégre templomokra is szerelnek villámhárítókat.
Az Alföld Állat-számának bemutatója, 2018. január 18., MODEM, Debrecen.
A fotókat Hutanu Emil készítette.
Hozzászólások