Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Egy nagyszabású tér bejárása
87272
post-template-default,single,single-post,postid-87272,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Egy nagyszabású tér bejárása

Kukorelly Endre: Porcelánbolt. Kedvenxcekről. Olvasókönyv

A Porcelánbolt recenzense szíve szerint tartaná magát Seneca útmutatásához, mi­szerint elég csak annyit olvasnia az embernek, amennyit éppen birtokol, máskülönben az olvasás nem más, mint „csapongó állhatatlanság” (Erkölcsi levelek, 2. le­vél). Amennyije van, annyit képes megemészteni, annak lényege leülepszik a vérben, hozzájárulva a test egészségéhez. Szelekció hiányában a könyvek sokasága szét­forgácsolja az olvasót: Kukorelly Endre ötszáztizennyolc oldalas olvasókönyve áll most az írásos kultúra egészének helyén, hiszen olvasókönyve hasonlóan be­foghatatlannak és megemészthetetlennek tűnik az egészet birtokba venni kívánó kritikus/olvasó számára.

Kukorelly Porcelánbolt. Kedvenxcekről. Olvasókönyv című kötete az 1997-ben meg­jelent Kedvenxc négyszeresére duzzasztott és átírt változata. Gyűjteményes kö­tet: esszék, esszétöredékek, tanulmánykezdemények, ötletfaragványok, appendixek, portrék, anekdoták gyűjteménye. Nincs olyan vonatkozása az irodalomnak, amelyhez ne szólnának hozzá ezek a szövegek: ugyanúgy tárgya a kötetnek egy vers stilisztikai hibája, mint a magyar irodalom németországi helyzete és megítélése, az irodalmi és művészeti korszakolás problematikája, vagy Mészöly és Polcz Alaine kisoroszi életének mindennapi képei. Ahogy maga Kukorelly mondja a kö­tet előszavában, a Porcelánbolt nem szakkönyv és nem irodalomtörténet (13.), a tu­dományos betagozódás lehetősége nem motivációja, ugyanakkor olyasféle am­bí­ciói igenis vannak a kötetnek, mint például a magyar irodalmi kánon újragondolása/dekonstruálása. Ennek függvényében javaslatot is tesz olyan alkotók szűken vett irodalmi kánonba való beemelésére, mi több centrumba helyezésére, mint Tas­nádi Attila – Együgyű kísértet (1989) című kötete révén –, vagy Erdély Miklós (a koll­apszus. orv. [1974] alapján). Előbbit a rontás esztétikája felől értékeli („Sokat ront, mint a legnagyobbak.” 20.), utóbbira Mészöly Miklós Film című regényével együtt a hazai neoavantgárd csúcsteljesítményeként és az 1970-től az ezredfordulóig tartó időszak legjobb versesköteteként tekint. Annak a korszaknak az alaphangját, melyet az irodalomtörténet rendszerint a Töredék Hamletnek megjelenésé­vel indít, Kukorelly – Tandori szerepének vitatottsága nélkül – Erdély Miklós említett kötetével határozza meg. A kánon és az irodalmi korszakolás újragondolására tett unikális javaslat ez, ugyanakkor a nyilvánvalóan provokatív (abban az értelem­ben, hogy egy beállt kánont kíván újragondolni és korrigálni) szándék gesz­tus­ér­té­kű marad, annak kifejtése és elméleti megalapozása – ami joggal várható el egy ilyen jelentőségű javaslat esetében – elmarad. A helyzetet árnyalja viszont az a tény, miszerint Kukorelly, felhívva szubjektív természetükre a figyelmet, elfogultságát előre bejelentve, az (ön)irónián keresztül rendszerint relativizálja provokatív ki­jelentéseinek érvényességét, fenntartva azok visszavonásának lehetőségét. (Egy he­lyen fel is veti – természetesen mindenfajta komolyabb megfontolás szándéka nél­kül, jellemző provokativitással –, hogy könyvének a Szerintem címet adja; máshol a tíz legjobb magyar vers listájának összeállítását kommentálja így: „Ezt az egészet a vé­gén megint úgyis visszavonom.” 425.). Ez az alapmagatartás a kötet egészét áthatja. Biztosítja ugyan a kritikus/olvasó Kukorelly szabadságát a felelősség eltávolításával, ám egyúttal visszássá is alakítja, elbizonytalanítja annak a pozíciónak a hitelességét, ahonnan például az Újhold utáni magyar líra történetének újraírását propagáló, és így nagyon is jelentékeny, a figyelmet megérdemlő, szándékuk szerint egyértelmű ál­lí­tások származnak, hacsak a szerző nem egy kizárólagosan szubjektíve létező irodalomtörténet, egy szubjektív kánon megalkotásában és fenntartásában érdekelt. A re­ka­nonizációs ajánlat természetszerűleg jár együtt a moz­­díthatatlannak tűnő ká­nonról szóló eszmecsere beindítását előmozdító szándékkal. Ez már csak a kánon természetéből eredően is szükségszerűnek tűnik, hi­szen az – ahogy Balassa Péter és Szegedy-Maszák Mihály vonatkozó megállapításait idézi Kukorelly – „nem mű­vek halmaza, ha­nem konszenzus” (60.) és történés, már megalkotása pillanatában érvényét is veszíti, hiszen a kánon szolgáltatja azt a ke­retet, amely által egy adott mű­höz közelíteni tu­dunk, a megértés ugyanakkor egyúttal le is rombolja azt.

Az Irodalom/Tanítás című rész főként a magyar irodalom közoktatásának problémáját járja körül. Az irodalom közoktatásának évtizedes problémáit eleveníti fel Kukorelly, többek között azt, hogy a szöveg- és örömközpontú oktatási me­tó­dusok használata helyett jellemző az irodalom történetének kronologikus (a történetírás történetének) és a lexikai alapismeretek elsajátítására korlátozott oktatása. Ebből a metódusból éppen a lényeg, magához a szöveghez és annak kapcsoló­dási pontjaihoz való közelítés hiányzik – a közoktatásnak ezt módszerét Kukorelly, ta­láló Esterházy-parafrázissal, a szépirodalomból való kivezetésként írja le (263.), máshol pedig egy futballmetaforát alkalmaz a téves, lényeget szem elől tévesztő módszer érzékeltetésére: nem az alapozással kellene kezdeni az irodalom oktatását, hanem a labdaéhség (a szöveg örömének) felébresztésével. Ebben a ma már köz­helynek minősíthető (de mindmáig sajnálatos módon megvalósítatlan) reform­elképzelésben az olvasó nem pusztán az irodalomhoz mint kvázi tudományághoz közelítő személyiség, hanem a szövegen keresztül a világra nyitott, nyitni szándékozó polgár. Kukorelly a felelős és modern polgári létmód egyik kulcselveként te­kint tehát az irodalom (köz)oktatására. Az kétségtelen, hogy az irodalom (egyre in­kább fakuló) presztízzsel rendelkező kulturális ág, ám a hazai irodalom Ku­ko­relly ér­tékítélete szerint túl merev és komoly. Ennek okát a polgári intézményrendszerek (és a kellő mennyiségű és minőségű politikai-társadalmi közbeszéd) hiányában jelöli meg: „Az irodalom fontosságának, társadalmi presztízsének oka inkább po­litikai, mint esztétikai, a hiányzó polgári intézményrendszert az értelmiségnek, tra­dicionálisan az íróknak volt hivatásuk helyettesíteni. Vezet, és pótol nem létező in­tézményeket. Az író, aki nem ért hozzá.” (275.)

A kötetre jellemző műfaji heterogenitás nemcsak a beszédmódok sokféleségét ere­dményezi, hanem egyúttal a regiszterek keveredését is. Kukorelly – szépírói munkáihoz hasonló módon – figyelmen kívül hagyja a műfaji határokat, gondolatvezetése (és nyelve) kötöttségek nélkül, a legszabadabban működik. Számos írását (példaként: Esszé11, Esszé26, Esszé49) tördeli versként, a lírát akkor is természetes be­szédmódként alkalmazva, ha éppen Petriről anekdotázik vagy Vörösmartyról ér­te­kezik. A teoretikus szövegek fogalomkészlete keveredik könnyedén a szándékoltan pongyola nyelvi elemekkel, mindenféle átmenet nélkül. Kétségkívül impresszív az a nyelvi, műfaji és műveltségi kavalkád, amelyet Kukorelly létrehoz. Aho­gyan az elhangzott e kötet „elődjét”, a Kedvenxcet tárgyaló, Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor részvételével lezajlott rádiós kvar­tettben (írásos megjelenés: Beszélő, 1997/2.), tagadhatatlan, hogy a szerző számára az irodalom természetes közegként létezik. (Csakúgy, mint ahogy a kritika sem csupán műfaj számára: az emberként való létezés fundamentuma, beállítottság, eredő viszonyulás a világhoz: „Bármi olvasható kritikának: miért van valami in­kább valahol, mintsem máshol, x miért nem tartozik inkább y-hoz, mint bármi más­hoz, miért legyen a beszéd inkább korrekt, mint nem.” 125.) A Porcelánbolt valódi olvasókönyv, százhuszonöt cikket számláló, ennél jóval több idézetet magában foglaló, közel ezer nevet felvonultató grandiózus vállalkozás. Kvantitatív alapon ennek a névjegyzéknek legfontosabb szerzői: Arany, Babits, Balassa Péter, Er­dély Miklós, Hölderlin, József Attila, Kosztolányi, Kulcsár Szabó Ernő, Mészöly, Ott­lik, Petőfi, Szegedy-Maszák Mihály, Tandori, Vörösmarty és Walter Benjamin. Ki- és megkerülhetetlen írók, költők, gondolkodók, irodalomtudományi iskolák ala­pítóinak nevei vegyesen alkotják a Porcelánbolt széles tablóját.

Feltűnő a kötet hivatkozás- és idézettechnikája, hiszen – főként az első, Iro­da­lom/történés című részben – az esszék főszövegeit velük egyenértékű, méretes lábjegyzet-apparátus egészíti ki. (Van a kötetnek olyan oldala, a százötödik, amely ki­zárólag lábjegyzet.) Főszöveg és jegyzet olyasféle hálót létesít, amely a há­ló­me­ta­fora további vonatkozásaival írható le. A lábjegyzet konszenzusosan a főszöveg ki­e­gészítése, Kukorelly ugyanakkor további lényegi megállapítások és természetesen a főszövegben elhangzó idézetek hivatkozási helyének tekinti azt. Amellett, hogy a háló létesítése Kukorelly számára a kötet egészére jellemző alkotói technika („A hivatkozások háló, élvezettel csomóztam, s ha gubancos is, ez-az fennakad rajta.” 13.), a  szelekciót, valamint a háló kicsomózását itt is az olvasó be­látására bíz­za. A hivatkozás azonban nem rendszerszerű, véletlennek hat és annak akar tűnni, hozzájárulva a kötet alapállásának is tekinthető provokatív iróni­á­hoz, dafke-jellegéhez. (A dafke szóval a Beszélő irodalmi kvartettje illette Ku­ko­relly már említett rekanonizációs ajánlatát). Bazsányi Sándor szerint – ahogyan azt Kukorelly köz­li az Előszóban – a hivatkozás nem más, mint „tekintélyhivatkozó or­na­mens” (13.). A lábjegyzet, a hivatkozás gyakorta olyan önálló teret alkot, amely a főszöveg megállapításainak jelentőségével egyenértékű. Mindez azonban olyan ol­vasási módot eredményez, amelyet legérzékletesebben a Kukorelly által idézett, szö­veg és kritikai kommentár viszonyáról szóló Paul de Man-i hasonlattal lehetne leírni: a főszöveg és a lábjegyzet terének együttes befogadása olyan furcsa olvasói gri­maszt eredményez, amely akkor ülhet ki arcára, ha egy adott szöveget és a róla szóló kritikai kommentárokat próbálna meg egyszerre – feleslegesen és elhibázottan – fi­gyelni. Idézet- és hivatkozástechnikáján is látszódik, a Porcelánbolt egyszerre nyomatékosítja a szerzői autonómiát, valamint a szelekció és számos olvasási módszer felkínálásával az olvasó szabadságát.

Nem véletlen, hogy a Beszélő kvartettje a járkálás metaforájával írta le a kötet legalkalmasabb olvasási módszerét, hiszen a térként érzékelt kötet lineáris olvasata – már csak a kötet terjedelméből is fakadóan – nagy eséllyel kudarca ítéltetett. Ol­vassunk annyit belőle, amennyit megemészthetőnek vélünk. Így a szabad sé­ta/barangolás, a felütésszerű olvasás az, amely által közelíthetővé válik a Por­ce­lánbolt tág tere, benne a szerző sajátos stílusának köszönhetően mindmáig frissen ható, korántsem avuló anyagként élő szövegdarabjaival.

Kukorelly Endre: Porcelánbolt. Kedvenxcekről. Olvasókönyv, Jelenkor, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/12. számában.)

Borítókép forrása: 24.hu

Mizsur Dániel

szerző: Mizsur Dániel
honlap e-mail
Mizsur Dániel 1991-ben született Budapesten. Költő, szerkesztő, PhD-hallgató. Első verseskötete: Karc (FISZ-Apokrif, 2017).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések