Bár a klasszikus orosz szerző, Anton Pavlovics Csehov drámáit a világon mindenütt színre viszik, én mindig úgy gondoltam, hogy igazi, szívet-lelket megrengető adaptációra – bármely Csehov-darabról legyen is szó – valójában csak orosz rendező képes. Ezért is tartom üdvözítőnek, hogy a Csokonai Színház a 2017/2018-as évadában nem mást, mint egy fiatal, moszkvai rendezőt kért fel arra, hogy a talán legtöbbet játszott Csehov-drámát, a Három nővért a cívisváros teátrumában színpadra vigye.
Az orosz rendezőhöz – Csehovról lévén szó – a legjobb persze az, ha orosz színészek társulnak, az őrájuk jellemző igazi, nagy, „széles” lelkületükkel. A 2016/2017-es évadban egy francia vígjáték, a Hogyan nevezzelek? adaptálása során a tehetségéről már Debrecenben is számot adó orosz rendezőt azonban kétségkívül egyáltalán nem zavarta, hogy magyar művészekkel kellett „Csehovon” dolgoznia. Sőt: látva a darabot, Bocsarnikovszot mintha még inspirálta is volna annak bebizonyítása, hogy magyar színészek is képesek kiváló Csehov-karakterekké formálódni, azaz nemcsak közölni és cselekedni a színpadon, hanem a Sztanyiszlavszkij-féle módszert érvényesítve az emóciókra apellálni, s ezáltal „hiteles érzelmi újrateremtést” megvalósítani.
Ha már az újrateremtésnél tartunk: ez a fogalom nemcsak a színészek korábbi érzelmeinek az aktuális karaktermegformáláskor történő „előhúzására” vonatkozik, hanem a rendező másik, őt láthatóan szintén inspiráló céljára is: arra, hogy az első Csehov-rendezés, azaz a Nyemirovics-Dancsenko adaptációja óta több ezerszer játszott Három nővérről valami újat mondjon, a mai kor emberéhez szólva rendezze azt meg. Azaz, hogy a Csehov drámájában fellelhető örökérvényű kérdéseket a mai viszonyok között élő ember számára vesse fel. Ebben az újrateremtésben kétségtelenül nagy segítségére volt az, hogy Kozma András dramaturg újrafordította a klasszikus szöveget, s az ő friss, modern nyelvű magyarítása révén a befogadás során tényleg azt érezzük: Csehov szavai, mondatai hozzánk, 21. századi emberhez, nem pedig a 19. században élőkhöz szólnak.
Ennek a kétfajta újrateremtési törekvésnek a nyomvonalán Ilja Bocsarnikovsz a Csehov-drámákra gyakran, s már némiképpen elcsépelten alkalmazott „a hősök elbeszélnek egymás mellett”-elvet is újraértelmezte. Mégpedig oly módon, hogy a dráma szereplőinek monológok formájában előadott, életről, boldogságról, szerelemről szóló filozofálgatásait a színpadon a színészek az I. felvonás nagy részében nem egymásnak, nem egymás szemébe mondják, hanem kifelé, a közönség irányába. Ez a „kibeszélés” azonban Bocsarnikovsz adaptációjában korántsem öncélú: mert miközben valaki épp az élete aktuális állapotát „elemzi”, a „háttérben” erre – Sztanyiszlavszkij módszerét követve – folyamatosan reagálnak a többiek. Mégpedig úgy, hogy a legtöbbször – s ebben áll Bocsarnikovsz egyik újítása – a monologizálót nem újabb „siránkozással”, hanem humorral és iróniával reagálják le. A számtalan ilyesfajta reakció közül az egyik legkiválóbb, amikor a fiatal báró, Tuzenbach (Rózsa László), s hozzá csatlakozva a három nővér egyike, Irina a munkavágyról filozofál. Tuzenbach részéről ez a vágy már önmagában nevetséges, hiszen mindeközben azt is bevallja, hogy ő eddig még soha életében nem dolgozott, de kész arra, hogy a „lustaságot és a közönyt” lemossa magáról. Erre a kijelentésre a többi szereplő elkezd fekvőtámaszokat csinálni, leküzdendő azt a tunyaságot, amiről a báró és Irina is beszélt. De ilyen – humorral és iróniával „elütött” – megoldás az is, amikor Szoljonij (Mercs János) magatartását, aki láthatóan már a darab elejétől kezdve rivalizál a báróval, „kakaskodással” „csapja le” a többi, a színpadon tartózkodó férfi szereplő. A fiatal katonák Irina kegyeiért folytatott „harcát” madarakat formázva, egymást kergetve, szárnycsapásokkal és kotkodácsolással érzékeltetik a színészek.
Az élet értelméről, a munka fontosságáról szóló filozofálgatásokra adott ilyesfajta reakciókat látva azt gondolhatnánk, hogy Bocsarnikovsz Csehov klasszikus drámáját komédiaként értelmezve rendezte meg. Csakhogy a figyelmes néző számára már ekkor – főleg Versinyin és Kuligin, azaz Mása leendő szerelme és férje színrelépésekor, majd pedig Natasa, Andrej leendő arája megjelenésével – feltűnhet, hogy a humoros reakciók, a komikus megoldások mögött ott rejlenek az ezzel ellentétes tartalmak is. S épp az ellentétes tartalmak kifejezéséhez szükségesek azok az érzelmek is, amiket a színművészeknek Bocsarnikovsz instruálására elő kell, illetve elő kellene húzniuk magukból. S ez – épp azért, mert nem orosz művészekről van szó – van olyan jelenet, ahol nagyon jól sikerül, s van olyan, ahol kevésbé tud megvalósulni. A Versinyint játszó Kiss Gergely Máténak kevésbé hisszük el a „piszkozat-életre” és a „tisztázat-életre” vonatkozó szólamát, de például Natasának az „egész kompániához” fűződő negatív viszonyát már ekkor, az I., humorral teli felvonásban remekül érzékelhetjük Újhelyi Kinga érzékeny játékának s a kiváló rendezői ötleteknek köszönhetően. A többiekkel szembeni „kívülállása”, idegensége miatt Natasa ugyan zavarban van – félve, hogy soha nem fogják őt a nővérek a bátyjuk feleségeként elfogadni –, ugyanakkor a zavara mögött Újhelyi Kinga már ekkor érzékeltetni tudja: nem sok idő kell hozzá, s átveszi az uralmat mind a nővérek, mind Andrej, mind pedig a ház felett. Menyasszonyi fátylában olyannyira elégedetten vonul, frissen gyűrűt kapott ujját pedig úgy mutatja meg és fel a társaságnak, hogy abból minden további tragédia sejthető. De nincs híján az érzelemkifejezés képességének az a Kuligint játszó Mészáros Tibor sem, aki egy kimerevített jelenetben hosszasan nézi a feleségét és az annak láthatóan nagyon „bejövő” Versinyint. Nézésében már ott forrongnak azok az indulatok, amelyeket Kuligin – önmagát, főleg önmagát becsapva – megpróbál ugyan elfojtani és nem figyelembe venni, de ahogy felülről rátekint a mellette flörtölő párra, az szintén minden további történést előrevetít.
Az I. felvonás komédiájából így – Bocsarnikovsz kiváló koncepciója jóvoltából – finom, apró jelekkel, gesztusokkal „vezetődünk át” a II. felvonásban láttatott – kétségtelen – drámába. Ahol az I. felvonás monológjai egyértelműen dialógusokká válnak. A szereplők itt már legtöbbször nem a közönség felé filozofálnak, hanem egymás felé, egymásra figyelve élik meg Csehov örökérvényűen felvetett problémáit: a tűzvész következtében leégett kisvárosban való lét értelmetlen körforgását, a Moszkvába vágyást s annak meddőségét, s az értelmetlen életben egyetlen kapaszkodóként szolgáló szerelem lehetetlen mivoltát. A rendező ebben a II. felvonásban sem „kíméli” a befogadók figyelmét: annak ellenére ugyanis, hogy itt már egymással beszélgetnek a szereplők, továbbra is gondoskodik róla, hogy a teljes mélységben előttünk megnyíló hatalmas színpad minden egyes pontján az épp egymással kommunikálók érzelemkitöréseit – mert itt már ilyenekkel találkozunk – újabb gesztusok láttatásával bonyolítsa tovább. Az eseményeket folyamatosan kísérők közül mindenképp szeretném kiemelni annak a Csebutikint játszó Bakota Árpádnak az alakítását, aki a három nővér édesanyja iránti egykori szerelméből fakadóan követi folyamatos jelenlétével a „lányok” sorsát, s játékában nemcsak a nővérek iránti felelősségtudat van meg, hanem az önmaga elrontott életével való tragikomikus szembenézés is. S a „háttér” szempontjából szintén kiváló rendezői fogás, hogy Bocsarnikovsz Csehov darabjába becsempészett még egy, az eredeti drámában nem szereplő hőst. A harmonikás lányt (Vas Judit Gigi), aki szinte végig jelen van a színen, s bár nem beszél, mozdulataival, szemvillanásaival követni tudja az eseményeket, s egy kiváló megoldással a három nővér legnagyobb vágyát, Moszkvát is megtestesíti. A II. felvonás egy pontján, a leégett kisvárosi viszonyok miatt „siránkozó” nővérek mögött, a színpad hátsó falára az orosz főváros legnépszerűbb szimbólumát, a Vaszilij Blazsennij székesegyház hagymakupoláit kezdi felrajzolni — csendben, magányosan, mégis erőteljes jelenléttel.
Tehát akár a harmonikás lány háttérben lévő gesztusairól, akár a dialogizáló hősök mögötti történésekről legyen szó: Bocsarnikovsz az orosz színházra jellemző, a nézőktől osztott figyelmet megkövetelő darabot rendezett, amelynek a II. felvonásában az egyre kilátástalanabb sorsok láttatását még egy remek rendezői koncepcióval támasztotta alá. A „semmi nem az, aminek látszik” és a „semmi nem úgy van, ahogy kimondjuk” koherensen végigvitt elvét alkalmazva döbbenti rá a nézőt a Csehov-darab legtöbb szereplőjének önazonosság-hiányára. Az önmaguknak folyamatosan hazudó, önáltató hősöket Bocsarnikovsz olyasfajta, a szavaik és a tetteik közötti ellentmondással, olyasfajta testi, fizikai szintű „elkülönböződéssel” láttatja, amely gesztusrendszerrel tökéletesen érzékelteti ezeknek az elbukott életeknek a tragédiáját. Erre kiváló példa Andrej, akiről a környezete – főleg az undok és álnok Natasa – folyamatosan azt állítja, hogy az apja halála óta elhízott, és végre diétára kéne fognia magát. Ám Andrejt az a Vranyecz Artúr játssza, aki testi vonatkozásban épp ennek a „rásózott” tulajdonságnak az ellentéte. A testi inkoherencia pedig lelki hasadtságot is tükröz, hiszen a magát fontos embernek, leendő moszkvai tudósnak képzelő Andrej nem más, mint egy felszarvazott, szerencsétlen papucsférj. Vagy ott van Kuligin, aki – annak ellenére, hogy tisztában van azzal, hogy a felesége mennyire odáig van Versinyinért – folyamatosan hangoztatja, hogy „elégedett”, hogy boldog, s hogy az ő felesége „jó és tisztességes asszony”. Belső bizonytalanságát azonban tükrözi, hogy mindig máshoz akar hasonlítani: levágatja a bajuszát, hogy olyan legyen, mint az iskolaigazgató, aztán – Mészáros Tibor egyik sziporkázó jelenetében – visszaképzeli magára a bajuszt és a szakállt, hogy a némettanár bőrébe bújhasson.
Testi vonatkozásban egyedül az Olgát játszó Varga Klári, valamint a Natasát alakító Újhelyi Kinga önazonos, nem véletlenül. A rendkívül slank Varga Klári Olgaként már a darab elején bejelenti, hogy „nagyon lefogytam”, s ezt sem önmaga, sem a többi szereplő nem kérdőjelezi meg. Bocsarnikovsz ezzel az önazonos kinézettel jelzi: a három közül Olga az egyetlen, még józan ítélőképességgel rendelkező nővér, aki – látva a húgai szerelmi vívódásait és egyre nagyobb boldogtalanságát – a darab vége felé kimondja: nem szerelemből kell férjhez menni. Csak hát ezzel, bár más indíttatásból, de mégiscsak közelít Natasa racionális, materiális, földhözragadt gondolkodása felé, még akkor is, ha belőle teljes mértékben hiányzik Natasa gonoszsága. Olgát a húgai, mind a Sárközi-Nagy Ilona alakította Mása, mind pedig a Szakács Hajnalka megtestesítette Irina II. felvonásban kicsúcsosodó, szenvedélyes játékkal láttatott szenvedése készteti erre a racionális gondolkodásmódra, miközben Varga Klári játékából azt érezzük: a racionalitás mellett voksoló magatartása ellenére megszakad a szíve a húgai fájdalma láttán. Újhelyi Kinga „átlagos súlyú” Natasáját ezzel szemben maximum a szerzésvágy szenvedélye hajtja, nem pedig a túláradó – bárki iránt is érzett – érzelmei vezérlik. S úgy vélem, Bocsarnikovsz egyik törekvése, azaz az, hogy Csehovon keresztül a 21. századi emberhez szóljon, épp Olga és Natasa kettőse révén valósult meg. A két nő párharca alapján a néző eldöntheti: a szívtelen, lelketlen Natasa képviselte élet-e az igazi, vagy az érzelmekkel, gondoskodással, szeretettel teli, az emberben az embert megőrző magatartás? Azaz a törtető, lelketlenné váló 21. században a 19. századra még talán erősebben jellemző lelkiség megtartása.
A. P. Csehov: Három nővér, dráma két felvonásban, fordította Kozma András, rendezte Ilja Bocsarnikovsz, Csokonai Színház előadása, Debrecen, 2018. február 23.
(Fotó: Csokonai Színház)
Hozzászólások