Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Juhász Tibor prózái
87251
post-template-default,single,single-post,postid-87251,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Juhász Tibor prózái

Harangszóra várni

Erről a templomról mindig egy erőd jut eszembe. Érdes, vastag falai meredeken tör­nek az égig, és mint a lőrések, a keskeny ablakok gyanakodva néznek a külvilágra. A magas, boltíves ajtón alig hatol át az Acélgyári út zaja. Csak néhányan ül­nek az elülső padsorokban. Kezük összekulcsolva, zsíros rózsafüzér az ujjaik kö­zött, ha valamelyik elszakad, a padlózathoz koccanó gyöngyök olyan hangot ad­nak, mintha sortüzek csattannának a közelben. Istentiszteletre egyre kevesebben jár­nak – az utca elejéről meg az errefelé eső városrészekből páran. Kivétel nélkül idős emberek, akik a félóránként körbejáró templomszolga erszényébe néhány ér­me mellett kavicsokat is ejtenek, de nem azért, hogy csörögjön az apró. Jobb a lelküknek, ha úgy érzik, még hozzájárulhatnak valamihez.

Padok a templombejárathoz vezető lépcsőkkel szemben, éjszakánként tiné­dzserek csókolóznak rajtuk, nappal pihenő öregasszonyok, részegek ülőalkalmatosságai. Most nincs itt senki, a sorompónál egy tacskó ül, a Kistarján út emeletesei mö­gül a forgalom hangja dübörög – a kutya idegesen a város tömbjei felé kapkodja fejét. A Kolduspaloták erkélyein száradni kiterített ruhák, könyöklő, dohányzó alakok. Egy fekete hajú asszony lekiabál az utcára, hozd már fel azt a szatyrot, a kurva anyádat. A kapualjba tömörült társaságból kiválik egy mezítlábas, félmeztelen kisfiú, visszakiált, hogy mi van, mire az anyja megismétli az előbbi felszólítást. A második kapualjon megyek be, a lépcsőház ajtaja nyitva, az első lépcsőfokokon Szuperinfók kötegei. Feri a másodikon lakik, a bejárati ajtó üvegtábláját rács védi, szórólapok tömkelege a földön. A harmadik csöngetésre nyit ajtót.

Langyos mosollyal fogad, örül, hogy lát. Régen jártam erre, mi újság. Megelőz a kér­désével, rosszul érzem magam, ismerve a helyzetét nekem kellett volna érdeklődnöm. Arcáról gyorsan lelohad a mosoly, azt mondja, most nem tud semmivel sem kínálni, Margit állapota rosszabbra fordult, drágább gyógyszerek kellenek. Követem a hálószobába, menet közben benézek a konyhába, a mosogatópulton meg az asztalon ingatag stócokban áll a mosatlan és a szemét, a földön porcelándarabok. Te hogy vagy, kérdezem.

Margitról beszél, olyan jól alakult minden, azt hitte, fel fog épülni. A szobában do­bozok, újabb tányérok egymásba rakva, mintha turkálóban lennénk, póló-, pu­lóver-, nadrághalmok a földön. Feri elnézést kér a szag miatt, ő már nem is érzi, mondja, és nevet. Igyekszem nem fintorogni az összeszart és -hugyozott vedrek meg ágytálak láttán, zavaromban az ingem mandzsettáját fogdosom. Most a nyitott ab­lakban könyököl, hallani a Salgó úton elrobogó autók zaját. Margit mozog – még nem merek az ágyra nézni, Feri csapzott vállait figyelem.

A felesége lepedőbe csavarva. Fekete haja vastag, ősz tincseivel széthányva a párnán. Az ajka mozog, mintha pépet rágna, Feri odamegy a magatehetetlen testhez, valamit a szájába helyez, rám néz, nehogy elharapja a nyelvét. Ez a veszély sze­rintem nem fenyeget, akarom mondani, de csak állok, mint egy a próbababák kö­zül, amiket az Ázsia Center dolgozói a sínekre cipelnek ki éjjelente, hogy a fe­les­legessé vált műanyag bábukkal ne nekik legyen gondjuk – a menetrend szerinti utolsó, Somoskőújfalu felé száguldó vonat majd ezernyi darabbá forgácsolja őket.

A szeméthalmokon végignézve azt gyanítom, Feri régóta nem mozdult ki a la­ká­s­ból. Talán ételt is a szomszédok hoznak neki. Egy öregasszony lakik a szemben lévő lakásban, Sára néni, zárkózott, de Ferivel mindig kijöttek. A férfi felfúrta ne­ki a polcokat, megszerelte a csapot, cserébe Sára hozott a házaspárnak valamit a piacról. Vele sohasem sikerült beszélnem, mindig bizalmatlan volt. Feri szerint ért­­hető, hogy tartózkodik az idegenektől. Nemegyszer törték már fel a lakását, legutóbb tavaly nyáron, elvitték a tévéjét meg a feszületet a falról, aztán szétszórták a ru­hákat és az evőeszközöket a nagyobb szoba szőnyegén, mintha kerestek volna va­lamit. Feri szerelte fel a biztonsági zárakat az asszonynak, és szétnézett a lépcső­házban, ha Sára néni felhívta őt az éjszaka közepén, mert furcsa hangokat hallott.

Margit kifejezéstelenül bámul maga elé, nyammog azon a műanyag darabon, amit a férfi gondoskodóan a szájába tett. Az állán vékony, habos csíkban folyik vé­gig a nyál, Feri egy textilzsebkendővel gyengéden feltörli az asszony nyakszirtjén össze­gyűlt nedvességet. Meg akarom kérdezni, futja-e mindenre, segíthetek-e va­la­mit, de inkább csöndben maradok, cigarettával kínálom. Megrázza a fejét, aztán mé­gis a doboz felé nyúl. Az ablakhoz sétálunk, rágyújtunk.

Nézem a templomot. Az építmény keresztje egy hosszúkás, bástyaszerű tömbön áll. A tömb felső részében egy kerek, berácsozott ablak, harang lehet mögötte, akárcsak az acélgyár hajdan légitámadásokat jelző riadókürtje, ez sem szólalt meg évek óta. A harangozó elhunyt, vagy nem is volt soha, talán a papok húzgálták a fémnyelvre erősített kötelet, de már ők sem törődnek a régi szokásokkal. Le­het, hogy nincs is meg az öntvény, elvitték, leadták a MÉH-be, beolvasztották, csak szegek meg fémlapok lógnak a villámhárító vezetékeivel koszorúzott bástya menny­ezetéről. Egy öregasszony kijön a templomból, esetlenül kapkod a botjával, az egyik padhoz igyekszik. Nézem, ahogy vékony, összetöpörödött testét nehézkesen a zöldre festett deszkákra ejti. Idegesen a Kistarján út felé kapja a fejét, egy pil­lanatra megmerevedik, figyeli, ahogy a tömbök mögül kihajtó teherautó eltűnik a Salgó úton. Feri a csikket a párkányon lévő muskátli virágföldjébe nyomja. Így is le­het élni.

 

Kismoszkva

A várost nemcsak azért hívták Kismoszkvának, mert gyárai ugyanolyan fontosak vol­tak, mint a Kreml. Azért is nevezték így, mert ha valaki elindult az Acélgyári út­tal párhuzamosan futó síneken, egészen Moszkváig gyalogolhatott. Ha az orosz elv­társak kíváncsiak voltak, hogyan épül a szocializmus, beszálltak a vagonokba, ki­szálltak az acélgyárban, kezet fogtak a munkásokkal, ettek egyet a Karancs Szál­ló­ban, és elégedetten hazamentek. Salgótarjánra, mondogatják az öregek, vigyáztak, tud­ták, hogy ami itt történt kicsiben, annak kellett volna történnie nagyban. Itt min­­denki háromszor akkora odafigyeléssel dolgozott, mert ha Miskolcon valami el­­baszódott, odamentek az illetékesek és megcsinálták, de itt nem lehetett elszarni sem­mit, akkor a Szovjetunióban esett volna kár.

Olyan múlt ez, amit már csak kocsmaasztaloknál emlegetnek fel, olyan történelem, amit útszéli veszekedéseken kell megvitatni. Karcsi mintha az utóbbira tö­rekedne – kint áll a sarkon, szóba elegyedik az arra járókkal, az első mondatok után átveszi az irányítást a beszélgetés felett, lóbálni kezdi a botját, bezzeg régen nem így beszéltek az emberrel, és ordít. Utálják őt a Kék Acélban, mert folyton po­li­tizál, és mindig neki van igaza. Ha nem, akkor meglendíti a botját, azzal támad, bo­lond ember, fiatalnak képzeli magát. Olyan vékony, hogy nem merik megütni, sőt féltik, mikor lefelé megy a kocsma lépcsőjén – az egy külön mutatvány, mintha rongyból lennének a lábai. Felfelé lassan jön, a botjára támaszkodva. Belép a he­lyi­ségbe, aztán elkezdi, hogy ő a kisvasútra bármikor felülhetett, az apja ismert min­denkit, ha nem szedték volna fel a síneket, még mindig az ország egyik nevezetessége lehetne az a szar, ipartörténeti műremek. Műremek, ismétli, és csettint a nyelv­ével.

Egyetlen ember van, aki nem tudja szó nélkül hagyni Karcsi megnyilvánulásait, Nagy Pisti, aki gyűlöli a kommunistákat. Meggyőződése, hogy ők tették tönkre Ma­gyarországot. Erre Karcsi ellentmondást nem tűrve vág vissza, hogy hát a Kádár pu­ri­tán ember volt, egy kurva szál Kossuthon kívül nem maradt más utána. Igen, for­dul a fel­indult férfi felé Nagy Pisti, és akkor kié volt az a villa például Ka­rancs­berényben, he? A párté, jön az egyenes válasz, az ugyanaz, hangzik a felelet, aztán taj­tékoznak még egy kicsit, Karcsi le akarja ütni a jobbos köcsögöt, Nagy Pisti nem fél semmitől és senkitől, de inkább kiszalad a Kék Acélból. Napokig nem látni egyiküket sem.

Utolsó összeveszésük után Karcsi jött vissza előbb a Kék Acélba. Kért egy fe­lest, sört, aztán még egy felest. Itt lakott még Kovács Sanyó, aki később a Gar­zon­ba költözött, a tizedikre, onnan ugrott ki tavaly. Rengeteg viccet tudott, volt egy, amit minden alkalommal elmondott. Miért jó a póknak?, kérdezgette, nem tudta sen­ki, és mikor Sanyó elárulta a választ, mindenki a hasát fogta, kiabáltak, kussoljál már, így nem lehet cigarettázni. Kovács Sanyó a Sirilla Bútorgyárban dolgozott bú­torasztalosként. Először raktárosnak vették fel, csak pakolásznia kellett. A dolgozók hamar befogadták, együtt szidták a főnököt, aki külföldi volt, és sosem tartózkodott a gyárban. Sanyóék a munkatársaikat is kikezdték, akik nem nézték jó szem­mel a háromnegyed órás ebédszüneteket, valamint jelentettek az igazgatóságon a vécében eldugdosott laposüvegekről is. Egy-egy munkanapból történetek szü­lettek, amiket Sanyó esténként elmesélt a Kék Acélban. Például, hogy hogyan kö­szöntötte a brigád – ő ezt a szót használta – a dán delegációt. Éppen békákkal ver­senyeztek, meghajtották magukat, az nyert, aki először ütközött az épület oldalához hordott kartonoknak. A dánok pont akkor jöttek megnézni a gyárat, hogy miért, az nem derült ki a történetből. A lényeg, hogy ott álltak az öltönyös fószerek, mikor Sanyó átvette a vezetést. Már csak pár méter választotta el a céltól, mi­kor észrevette az ajtó mellett álldogáló küldöttséget. Annyi ideje még volt, hogy in­te­gessen nekik, az egyikőjük vissza is intett – a dánok mindig olyan melegen üd­vöz­lik egymást, állította, hát ez az ember jó magasra emelte a kezét, mintha az időközben becsapódó raktáros győzelmének örülne. Még a délután felmondtak ne­kik, de Sanyóékat nem hatotta meg az igazgatóság döntése, jókedvűen mentek ki­felé a Sirillából. Valószínűleg az elfogyasztott kisüveges szeszeknek köszönhető, hogy Sanyó a kirúgása után rögtön bement az asztalosokhoz egy állásinterjúra, és a következő héten újra kezdhetett melózni a Sirillában, a raktárral szomszédos mű­hely­ben.

Na, miért jó a póknak?, kérdezte Kovács Sanyó a köréje gyűltektől, mintha ez­zel a poénnal akarná megmagyarázni felfoghatatlan szerencséjét. Mert olyan, mint te, kia­bálta valaki, mire ő megrázta a fejét, és elárulta a megfejtést. Egy emberként ne­­ve­tett a hallgatóság, a vidám arcok között fel lehetett fedezni Karcsiét meg Nagy Pis­­tiét is. Álltak a Puskás-poszter előtt, koccintottak, kezet fogtak egymással, és meg­­állapodtak abban, hogy elfelejtik ezt az egészet, abban különben is egyetértettek, párthűségtől és politikai meggyőződéstől függetlenül, hogy szar világ ez.

A Nógrád Megyei Hírlap egy külön cikkben foglalkozott Kovács Sanyó esetével, mert a tizennyolc emeletes Garzonból, a város legmagasabb építményéből évente ug­ráltak ki az emberek. „A Haláltorony kilencedik áldozata” – írta a cikk szerzője, aki szerint Kovács Sanyó „kiszédült” az erkélyről. Karcsi, aki pár hónappal Sanyó után halt meg, hitetlenkedve olvasta a cikket, azt mondta, nem való nekünk a ma­gaslati levegő. Őt a mája vitte el, az unokatestvére fogalmazott így, aki éppen az ela­dó táblát rakta ki az ablakba, mikor megszólítottam. Nagy Pisti feltűnik a kocsmá­ban néha, megiszik egy sört, hallgatja a többieket, ahogyan a hírekről, a városszéli gyártelepek bontásáról társalognak, de már nem tud kivel vitatkozni. Az utóbbi időben sokat romlott a hallása, közelebb kell hajolnia mindenkihez, odafor­dul Paliékhoz is, fülel, de semmi, igaz, akkor sem akarná megérteni őket, ha hallaná a szavaikat, ezeknek fogalmuk sincs az életről, fiatalok.

(Megjelent az Alföld 2017/12-es számában.)

(Borítókép: egykor.hu)

Juhász Tibor

szerző: Juhász Tibor
honlap e-mail
Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban, költő. Egészségügyi szakközépiskolába járt, majd a Miskolci Egyetemre, most kereskedelemmel foglalkozik. Versei 2012 óta jelennek meg. Igyekszik azokkal a személyes problémákkal foglalkozni, amik több embert érintenek. 2015-ben jelent meg első kötete, az Ez nem az a környék.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések