Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Odüsszeia a nyelv birodalmában
87298
post-template-default,single,single-post,postid-87298,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Odüsszeia a nyelv birodalmában

Géczi János: Törek

Él a biológia tudományában egy kifejezés a nyolcvanas évek óta, a „kiterjesztett fenotípus”. Az idea (extended phenotype) Richard Dawkinstól származik, és arra utal, hogy az egyes egyedekhez olyan erősen hozzánő a mikrokörnyezetük: az esz­köz, amit rendszerint használnak, a konstrukciók, amelyeket maguknak alkotnak (legyen az bármiféle építmény, viselkedési modell vagy a gondolkodás eszközei), hogy azt testének organikus elemeihez hasonló, elmaradhatatlan részének kell tekintenünk. Ezek a konstrukciók jó része átörökített, s nemcsak az egyes egye­dek alakítják azt, de azok is visszahatnak az adott faj evolúciójára. A fenotípus ilyen kifejlett konstrukciójának tekinthető az ember világában a gondolkodás mo­du­láris eszközeként felfogott, átöröklött és folyamatosan alakított, mentális környezetnek tekinthető kultúra és nyelv is.

Az elképzelést olyankor érezhetjük nagyon találónak, valahányszor mesteri esz­köztudás birtokában született művészi teljesítménnyel találkozunk. Hiszen úgy érezzük, hogy valósággal eltűnik a művész (zenész, festő, költő stb.) és eszköze kö­zött a testhatár. Egy zongoravirtuóz esetében úgy érezzük, a billentyűket úgy ke­zeli, mint más a lélegzetvételt; aki látott már képzőművészt alkotás közben, tudja, eszközei épp olyan könnyedséggel engedelmeskednek a gondolatainak, mint a keze; szépirodalmat olvasva pedig az a felismerés hoz zavarba, hogy a szövegben beszélő nyelv egyszerre a beszélőn kívüli, játékba hozott anyag és mégis leválaszthatatlan a beszélőről, ráadásul egymásra hatásuk olyan egyidejűségben történik, hogy meg­állapíthatatlan, melyikük is valójában a beszélő és melyikük az elbeszélt.

A kiterjesztett fenotípus fogalmával ilyen értelemben természetesen bármilyen, mes­teri tudás birtokában született kötet kapcsán előhozakodhatnánk. Ami miatt Géczi János Törek című kötetét olvasva ez mégis indokoltabb lehet az átlagosnál, az az, hogy a Törek beszélője, elbeszélt világa és beszédmódja éppen abból a fény­törésből mutatkozik a leginkább különlegesnek, amely az átöröklött (költői) nyel­vet az alakíthatósággal szemben alakítóként, visszahatóként érti: a versben be­szélő én meghatározó környezetének minduntalan a nyelv és a szöveghagyomány fi­zikailag érzékelt világa mutatkozik, a beszélő én legszemélyesebb fájdalmai a meg­kerülhetetlen nyelvbe ágyazottság üvegén át érzékelődnek. Olyannyira, hogy azt mondhatjuk, hogy a 34. Törek sorai: „teremtette / az univerzum az embert, / hogy önmagát megfigyelje.” bátran parafrazeálhatóak a kötet ars poeticájának meg­ra­ga­dá­sára: a költői nyelv teremt itt egy beszélőt, hogy rajta keresztül önmagát fi­gyelje meg és önmagáról beszéljen.

A kötet első verse, a képvisel jelzi az egész kötet poétikai tétjét. Az eszközként, re­ferensként használt, köznapi nyelv világából itt máris megtörténik az átlépés a költői nyelv univerzumába. A földről való elstartolás pillanatai ezek, a szerző jegyzetének kö­szönhetően, mely jelzi a kötetben szereplő versek eredeti megjelenési helyét, s így egy korábbi szövegvariánssal összevethetjük, „élőben követhetjük” és figyelhetjük meg, ahogyan a vers nyelve elszabadul a gravitációtól, a szavak eloldódnak referenciájuk súlyaitól, hogy mint nyelvi objektumok váljanak a szemlélés tárgyává. Lebegő világba érkezünk, ahol a szavak „üres” formáját vehetjük szemügyre: „amikor a mondatba préselt lenyomata / mondja el mindazt, / amely a rózsa, / ami hol piros, / hol sárga / hol pedig ,.” ahol a mondatból hiányzik az alany vasmacskája: „Akkor nem sejlik többé elő, / mily széles kanyarokkal / és hogyan kígyózik át a sötét tölgyerdőn.”, s ahol az utalószavak (amikor-akkor) semmi mondaton kívülire nem mutatnak, hanem a szöveg belső szerveződésének tájékoztató pont­jaiként funkcionálnak. S ha előbb a „rózsa” szó áttetsző testén keresztül vettük sze­mügyre lehetséges referenseit („hol piros, / hol sárga, / hol pedig fehér”), a vers a szavak fizikai tulajdonságának másik oldalát is megmutatja: „Egyetlen szóval bár­mi eltakarható, / válik a káosz olyanná, / mintha a kozmosz, / mintha a várt al­kalom, / az esemény volna, / amelyben örömét leli a tömeg a téren, / a vérpad előtt.” Míg az előbbi esetben az áttetsző, üres szótest mentes mindenféle etikai tartalomtól is: („Ilyenkor nincs bűntudat.”), a szavak másik, elfedő tulajdonsága azonnal invokálja a nyelvhasználat politikai, hatalomhoz és erőszakhoz láncoló béklyóit. „A törvény csupán az, amelyet hóhér-szavával / a martalóc képvisel.” Ha a vers nyit­ánya mindannak a vállalásnak, amit itt a nyelv saját tudásáról elbeszélni kíván, ámulással teli utazásra vállalkozunk a továbbolvasással.

A huszonhét verset tartalmazó kötet nem tagolódik ciklusokra. Szerkezetének a kö­tet címét is adó Törek-ek közé ékelődése ad valamiféle visszatérő szabályosságot. A törek szó jelentését illetően valamelyest hagyatkozhatunk anyanyelvi megérzéseinkre is, de szerencsére a fülszöveg kisegít bennünket, olvasókat: a törek a gabona cséplése után maradt töredezett gabonaszárak összessége, melyek között el­vétve üres gabonafejek is akadnak, s így szolgálnak a szarvasmarhák eledeléül. A Törek cím alatt jegyzett, sorszámmal ellátott szövegek töredékes versek, versforgácsok – könnyen érthető tehát az analógia –, az üres gabonafej azonban már költőibb kép, sőt, a kötet nyelvpoétikai reflexióinak igen mély rétegeibe vezet. „Értelme nincs a nyelvnek / csak annak, aki a nyelvhez tartozik” – mondja ki a 40. Tö­rek, a 97. számú pedig: „idővel vettem észre, hogy a pohár, / túl azon, hogy az összes fényt átengedi a testén / mely érkezik a csillagokból, a tűzvészből, gyertyalángból / a kezem mellett, bármely italt magába fogad”. Nehezen álljuk meg, hogy ne kezdjük el hosszasan citálni a kötet nyelv- és költészetfilozófiai szempontból re­leváns sorait, melyek különlegességét éppen az adja, hogy nem a filozófia leíró, ha­­nem a költészet teremtő nyelvén szólalnak meg, azaz nem csupán állítanak va­lamit, hanem egyidejűleg meg is történik általuk, amit állítanak.

Mert itt, átlépve a nyelv univerzumának súlytalanságtól szédületes világába, a va­lóságra való vonatkoztathatóság zéró fokán is van történés, tisztán a nyelviségben. Például ilyen egyszerűséggel: „Tolnai-versből érkezik / a karsztról az aranysa­kál / s a Géczi-sorba távozik”. Vagy ez, a szubsztancia és forma ok-okozati vagy kro­nológiai szétszálazhatatlanságát lenyűgöző tömörséggel felmutató mondat: „Töl­cséreket fújnak petúniák”. Minél többször olvassuk el ezt a mondatot, annál job­ban elszédülünk, akár a farka hegyét kergető kutya. Hiszen „[a] végéhez közel a kez­det” (80. Törek). A gyakran alkalmazott rondó forma, a „köröcskézés”, s a kötet egészének körkörös szerkezete („kis túlzással szólva egyetlen hatalmas rondóvá szerveződő roncsolt rondósorozat”, ahogy Csehy Zoltán állapítja meg a kötetről) nem külső dísze, hanem lényegi szervezőeleme ennek a szövegvilágnak, amely re­fe­renciális pontjait minden nyelven kívüli helyett a nyelv és a szöveghagyomány di­menziójában jelöli ki önmaga számára.

Ez az önmagába forduló, fraktálszerűen kibomló dimenzió egyfelől a sok metapoetikus szöveghelyzetben nyilvánul meg, s ennek velejárójaként a nyelv fizikai környezetként való ábrázolásában: „lepottyan az ég, ez a ringlószilva. / Ahol volt, nem maradt más, csak a szófolt, / ahogyan ott marad a lengés, ahol volt a hinta.” (27.) „Ahogyan ott marad a lengés egy pillanatra, / ahol szállt a hinta.” S amilyen ha­mar hozzászokunk ahhoz, hogy létigét úgy lehet arrébb tenni ebben a szövegvi­lágban, mint egy padot, olyan kíváncsian fordulunk afelé, hogyan képződik meg és viselkedik az én és a személyesség ebben a nyelvuniverzumban. A személyesség ugyanis, várhatóan, egészen másféleképpen szólalhat itt meg, mint az alanyi köl­tészetben. A Törek személyessége alapvetően nyelvbe ágyazottságában artikulálódik. A megrázó élmények a nyelviség eseményeként értődnek, akár egy szeretett személy halálos ágyánál állva: „Az ilyen masszív nyelvtani helyzetek / teszik le­hetővé számomra / hogy átadjam a kert félig nyílt, végső virágát” (Láttam), mint ahogy a legintimebb szeretetviszonyok is a nyelvtani relációkban értelmeződnek: [„Vagyunk, mint ige és főnév, alany / és állítmány geminije” (29. Törek)]. Ugyan­akkor arról is tud ez a szövegvilág, hogy az én nem pusztán nyelvi hely, nem csupán a nyelvi struktúra koordináta-rendszerében kijelölődő pont, hanem raj­ta kívüli létező is. Két emlékezetesen szép szövegszakasz beszél személyesség és nyelv viszonyáról, mint két külön dimenzió kapcsolatáról. „Mondd el, milyen a mélybe lejutni, / miként szedik össze a sorok tárnáiból, / ahogyan áthaladnak bennünk, a terhüket / a mondatok, mielőtt felszínre jönnek!” (28. Törek) A 60. Törek nyelv és személyesség viszonyát egy egyszerre racionális-fizikai és mélyen metafizikus sorban világítja meg: „Nem lesz belőlünk / egyéb, mint beszéd. / Annyi leszünk, amennyi az ősünk, / a lehelet.”

A nyelv birodalmában zajló elragadó utazásunkat csak néha zavarják meg tankönyvi olvasmányainkra emlékeztető posztmodern premisszák („Maga a szöveg a pokol, / ha olvasója nem alkotja jelentővé.” – A pokol). Olyan olvasási élményben részesít, amelyből ólomsúlyúnak érzett, szédelgős lépésekkel lehet csak visszatérni hétköznapjaink nyelvi-fizikai világába.

Géczi János: Törek, Kalligram, Budapest, 2016.

(Megjelent az Alföld 2018/1. számában.)

Kulin Borbála

szerző: Kulin Borbála
honlap e-mail
Kulin Borbála 1979-ben született Budapesten. Az ELTE-n végezett latin-magyar szakon. A Debreceni Egyetemen 2015-ben doktorált. 2009 óta A Vörös Postakocsi folyóirat szerkesztője vagyok. Szépirodalmi írásokat 2013 óta publikál. Jelenleg Debrecenben él.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések